Bár nem szeretem az ebédmeghívásokat, mert én nagyon válogatós vagyok, és biztos, hogy nem pont délben éhezem meg, márpedig ha ebédről van szó, akkor nem illik késni. Nem is késtünk és erőt is vettem magamon, hogy asztalhoz üljek. Finomságoktól roskadozott az asztal, de nekem nagyon nehezen csúszott le a falat a torkomon, mert az eszem teljesen máshol járt.
Kicsit megijedtem, hogy nálunk elmarad a karácsonyi ünnepség, mert anyukám csak az utolsó pillanatban szólt. Nem mertem rákérdezni, hogy most akkor mi lesz, nem akartam, hogyha pénzhiány miatt marad el, majd miattam verjék költségbe magukat, esetleg anyukám fájós lába az oka – ami egyre rosszabb állapotban van -, hogy idén nem akarja megrendezni. Csak éreztem némi feszültséget a hangjában, mikor meghívott és csak sejtettem, hogy a valóság teljesen más, olyan amiről nem illik beszélni, még csak célozgatni sem rá, de mindenki tudja a ki nem mondott szavakból, hogy mi a helyzet, lehet érezni a levegőben, mint egy kellemetlen szagot, és úgy tenni, mintha rózsaillatot szippantgatnánk, de azért közben sűrűn szellőztetünk.
Végignéztem a terített asztal mellett ülő kapott rokonaimon és boldog arcokat láttam. Csak abban a pillanatban és pillanatnak éltek, nem gondoltak az év közben keletkezett súrlódásokra, pedig sejteni lehet, hogy egy közösségnél mindig vannak ilyenek. Én mint bennfentes tudok ezekről, de erre az egy napra mindenki félre tudta tenni a személyes sérelmeit, a megbántottságát, átmeneti haragját, ha még volt egyáltalán ilyen és nem felejtették el már sokkal korábban. Nekem általában sikerül - sőt attól érzem magam rosszul, hogy haragszom valakire -, másoknak is sikerül, akkor az én családom miért nem tud átlépni a saját árnyékán? Jobb a végtelenségig haragudni? Kényelmesebb? Szerintem szánalmasabb. Mégis inkább prüszkölnek egymásra, mint megbocsátanának, netán beismernék tévedésüket, pedig előbb-utóbb a szél is tovafújja a sötét fellegeket az égről.
Talán az olasz vérvonalnak köszönhetem, nem tudom, de szeretem a nagycsaládot, amikor hangos a szoba a beszélgetésektől, a gyerekzsivajtól, a nevetésektől. Amikor ki-ki elmondja a történeteit, amin nevetni lehet, vagy ha nem, addig csűrjük-csavarjuk, míg mindenki hangosan nem kacag. Mert hogy mindennek van jó oldala. Na jó, nem mindennek, de keresni azért lehet.Az év többi napján mindenki éli a saját kis világát, és nem számol be minden egyes eseményről, esetleg telefonon, de az nem olyan. Akkor sietve mondja, mert pénzbe kerül, mert éppen vezet a hívott fél, vagy idegenek veszik körül. Ezeken az ebédeken viszont van idő, hogy megtudjuk a másiktól a részleteket, mert ilyenkor ráérünk megbeszélni, de az sem baj, ha csak lényegtelen dolgokról váltunk eszmét, kíváncsiságból, időtöltésből, ez tulajdonképpen mindegy, hisz csak és kizárólag azért jöttünk össze, hogy együtt legyünk.
Emlékszem, hogy régen nálunk is ilyen volt a családi összejövetel. Egymást érték a szavak, mindenki beleszólt mindenbe, kötözködött és cukkolta a másikat, csak azért, hogy kacaghassunk, hogy ne a bánat, ne a gond legyen a napirendi pont, hanem a jókedv. Borozgatva, sörözgetve adomáztunk, kifordítottuk a kifordíthatatlant, fehérre festettük a feketét, csak úgy, minden cél nélkül.
Másnap a szüleimnél édesanyám gyerekei közül csak én jelentem meg, pedig van még két bátyám. (Van még két bátyám?) Mi jól éreztük magunkat így is, de nekem fájt és tudom, anyukámnak is, hogy egyik fia sem vette a fáradtságot, hogy eljöjjön. A szeretet ünnepén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése