Mikulás

A Mikulás nálunk is járt, de direkt nem akartam túl nagy feneket keríteni neki. Mivel előző este elfelejtettük a cipőket bekészíteni, hirtelen ötlettől vezérelve a szerteszét hagyott zoknikba, harisnyákba töltöttem az édességeket.
Tami reggel sokáig észre sem vette, csak mikor felhívtam a figyelmét a ruhaneműk furcsa elhelyezkedésére, hisz annyira azért nem szokott rendetlenség lenni nálunk, hogy a konyhaszekrény fogantyúján lógjanak (bár lehet, mert egyáltalán nem volt szokatlan a látvány). Tami nagyon megörült a meglepetésnek, de azonnal feltette a kérdést, hogy mégis miként jutott be a Télapó? A kéményen nem jöhetett, mivel nincs összeköttetésben a házzal, úgyhogy abban maradtunk, hogy biztos a macskák nyitották ki neki az ajtót, bár akkor meg az jutott eszébe, hogy miért nem éreztük a hideget? A további kérdéseket feledtette a csoki édes íze.
Már hónapok óta foglalkoztat a kérdés, mivel egyre sürgetőbb a válasz megtalálása, hogy melyik iskolába írassam be a lányomat. Eddig csak annyira kerültem közelebb a válaszhoz, hogy melyikbe nem fogom, de sajnos egyre rövidebb a lehetséges oktatási intézmények listája. Nem szívesen íratnám be hagyományos iskolába, mely kiírtja a gyermekből a játékosságot, az álmodozást, a sok szabály megbénítja a kreativitást, mely Tamit annyira jellemzi. Ezért idáig a Waldorf-iskola volt a nyerő, ahol fontos szempont a gyerek személyisége, a gondolkodás szabadsága, az önkifejezés többféle módja, a művészeti érzékenység fejlesztése, ahol az önálló gondolatok fontosabbak, mint a tankönyvekben leírtak (ezért nincs is a Waldorf-iskolának tankönyve), ellentétben a hagyományos iskolák magolásra buzdító, a gondolkodást háttérbe szorító és az ismeretanyag tényként való elfogadását szorgalmazó, tekintélyelvű tanítási módszerrel.
Ezután a bekezdés után mindenki azt hihetné, hogy egyértelmű a lányom hová fog iskolába járni. De nem! Mivel nem találkoztam olyan gyerekkel, aki ebbe az intézménybe jár, és így első kézből tudna információkkal szolgálni. Olyan felnőttel sem beszéltem, aki kijárta volna ezt az iskolát, és talán még egyetemre is jelentkezett, aminek elvégzése nem okozott neki nehézséget, vagy legalább fel tudja mérni, hogy melyek azok a hátrányos pontok, melyek egy egyetem elvégzését megnehezítik a szokatlan tanítási módszerek miatt.
Ha lenne Waldorf-egyetem persze ezek a dolgok nem aggasztanának, de legalább már középiskola létezik.
Ma lehetőségünk nyílt, hogy kicsit betekintést nyerjünk az iskola belső életébe, bár igencsak színpadi jelleggel, de láthattuk a gyerekek és szülők által készített karácsonyi ajándéktárgyakat, belelapozhattam a tanulók által írt „tankönyvekbe”, melynek látványa hihetetlen érzéssel töltött el, annyira színes volt és kifejező, teli rajzzal, szöveggel, egyéniséggel.
Tamival megnéztük a Varázsfuvola rövidített változatát is, ami viszont nem keltett bennem katarzist. Két narrátor szerepelt, két hegedűs, két fuvolás és a kórus. A mesélők többször bakiztak, pedig egy kottaállványról olvasták a szöveget. A hegedűsök iszonyú hamisak voltak, egyikőjüket az sem zavarta, hogy a feje fölött lévő polcba koccan a vonó vége. A fuvola viszont gyönyörűen szólt és a csengettyűk is időben szólaltak meg, mindig akkor, mikor levitte a narrátor a hangsúlyt, ami pedig nem jelentette mindig a mondat végét. Az viszont visszatetsző volt, mikor az előadás végén a tanár néni, kitette a terem közepére a hegedűtokot, hogy akinek tetszett, gyarapíthatja a csoportpénzt. Hát nem tudom, hogy el tudnak-e menni fagyizni az összegyűjtött pénzből, mi gyorsan távoztunk a lánnyal. Tami azt mondta, hogy neki tulajdonképpen nagyon tetszett a műsor, még ha az arca végig úgy is nézett ki, mint aki már ezerszer hallotta ezt az előadást, és ez volt a leggyalázatosabb.
A folyosókon mindenféle dolgot árusítottak, főként a gyerekek által készített kötött, horgolt angyalkáktól kezdve a gyönyörű grafikákból álló színezőkig. Utóbbiból vettünk is egyet, amit eljövetelünkkor ott is felejtettünk az egyik asztalon. Tami sírva fakadt, mikor megtudta, de én is nagyon sajnálom, mert tényleg gyönyörű rajzok voltak benne. Megálltam egy-két szülők által árusított asztalnál is, de az a tukmálás, amibe azonnal belekezdtek, borzasztó viszolygást váltott ki belőlem, úgyhogy jobbnak láttam odébb állni, mivel nem akartam goromba lenni. Az egyik terembe lépve, büfé működött, ahol forrócsokit, turmixot árultak. Szépen terített alacsony asztalkák előtt, színes lepellel takart szivacsokon lehetett helyet foglalni, de én csak azért jöttem be ide, hogy a korábban szerzett mézes keksz maradványaitól megszabadulhassak, reméltem itt találok egy szemetest, de nem, ami ugye megint csak nem igazán egyeztethető össze a Waldorf-szellem környezetbarát ideológiájával.
Szóval a vegyes érzéseim tovább gyarapodtak, nem hogy egyszerűsödtek volna. Azt is eszembe jutott, hogy mivel ez alapítványi iskola, nem csak anyagilag számítanak a szülők segítségére, de mintegy társadalmi munkában a szülők és tanárok csinosítják a tantermeket, legyen szó virágokról, vagy festésről. Ahogy elnéztem a folyosón a plafont, szerintem még vakolókanalat is kézbe kéne vennem, ami nem lenne túl szerencsés ismerve az én ügyességi mutatóimat. Persze az sem biztos, hogy Tamit felvennék - még ha nincs is felvételi -, mert előnyben vannak azok a gyerekek, akik Waldorf-óvodába járnak, nincsenek megfertőzve a Barbie babák világától, amit akármennyire is ki akartunk iktatni a lányunk életéből, az óvodai közösség, a nagyszülők tévénézős beállítottsága nem segítette elő ezen törekvésünket.
Én már rengeteget olvastam ebben a témában, Anti most a fórumokat böngészi, de szívesen venném, ha valaki venné a fáradtságot és első kézből tudna érvekkel avagy ellenérvekkel segíteni a döntésben.