Milánóban (is) drága az élet! – Milánó 8.

Reggelente már a legolcsóbb kávét fogyasztottuk, vagyis a szállásunkon, amit mi főztünk, néha Andrea meg is hívott bennünket.

Itália nem tartozik a legdrágább országok közé, bár már az olcsók közé se, mint ahogy régebben volt, legalábbis magyar viszonylatban. Milánó viszont biztos a kivétel, aki erősíti a szabályt. Nincs mit szépíteni, ez a város iszonyú drága!

Persze, aki ügyes – mint mi -, azok megtalálják a megfelelő helyeket, ahol ha nem is olcsón, de nem sokkal drágábban vásárolhatnak, ehetnek, mint idehaza.

Az első ilyen lehetőség a nagyobb bevásárlóközpontok, ahol töredékéért lehet megvenni az élelmiszert, italt, bármit, amit ott árulnak.

Ha nem otthon akarunk étkezni, akkor léteznek olyan éttermek, melyek nem terhelik meg túlzottan a pénztárcánkat. Vannak olyan helyek is, ahol lehetőség van arra, hogy ha kifizetünk egy drágább italt, bort, sört, bármit, akkor ingyen fogyaszthatunk a gazdag svédasztal kínálatából. Ezeket úgy hívják, hogy aperitivo, elég sokat lehet belőle találni Milánóban.

Aztán ott vannak a gyorsétkezdék, ahol ugyan nem a legolaszabb ételt kínálják, de a szükség törvényt bont, a lényeg, hogy energiához jussunk és legyen erőnk folytatni a városnézést.

Ha néhanapján nem él ezekkel a lehetőségekkel a turista, akkor gyorsan kifogy a pénzéből, mert egy étteremben, még ha nem is a legpuccosabb, egy sör 4-7 euró, egy kávé és az üdítő 3 körüli.

Ha ebédidőben ülünk be valahová inni, akkor ne számítsunk arra, hogy asztalhoz ülhetünk. Miután többszöri nekifutásra végre bejártuk a Sempione parkot, mely hatalmas, teli látnivalóval, árnyékos padokkal, tavakkal és kézből falatozó kacsákkal, kitikkadva egy közeli étterembe tértünk be, ahol a baristával szemben foglaltunk helyet, mivel alig múlt dél.

Fantasztikus kávét ittam, gyönyörű csészéből, a hozzá illő érdekes vonalú kiskanállal. Hogy miért említem ezt ennyire részletesen? Van nekem egy rossz szokásom. Olaszországból soha nem térek úgy haza, hogy meg ne lovasítsak egy cuki kiskanalat. Nagyon sajnálom ezt a hóbortomat, de kényszert érzek, hogy ezt megtegyem. Kell az adneralin, hogy senki ne vegyen észre és kell a készletbe is otthon. Ez van. Most is beszereztem egy gyönyörű példányt. Több helyütt ittam már kávét, de itt tört rám a szükség. Egyébként, ha kicsit túlozni akarok a latte árába a kanalat is beleszámították.

Milánóban a legfelháborítóbb, hogy egy gömb fagylalt 2,5-3 euróba kerül, ami nélkül viszont nehezen tudtunk meglenni a lányommal. Egyszerűen az olasz fagyinak nincs párja! Hiába írják nálunk, hogy eredeti olasz recept alapján készítették, a nyomába sem ér kint vásároltnak. Az ízharmónia annyira tökéletes, hogy utánozhatatlan. Ráadásul már nem csak tölcsérben, tégelyben, pohárban, de akár szendvicsben is fogyaszthatjuk, ami egyáltalán nem csökkenti az élményt, sőt! Az én kedvencem továbbra is a pisztácia, Tami viszont mindenfélét kóstolt és egyszer sem hallottam, hogy csalódott volna.

Mivel elérkeztünk az utolsó napunkhoz, úgy döntöttünk, hogy a legdrágább helyen, vagyis a Duomo és a Sempione park közötti sétálóutcán fogyasztjuk el a vacsoránkat, mely természetesen a legolcsóbb ételekből tevődött össze. Tami lasagnet, Anti tejszínes gnocchit, én spaghettit rendeltem. Mindegyik tányér közel 10 eurót ért, vagyis 3.200 forint körüli összeget, és tényleg ezek voltak a legolcsóbbak. Tulajdonképpen nem volt rossz, persze mire is számítottunk, hisz az olasz konyha legegyszerűbb ételeit rendeltük, bár furcsálltam, hogy nem kaptam a tésztához sajtot. Természetesen azonnal hozták, ahogy megemlítettem és nem is számoltak felárt, vagyis járt hozzá!

Ma korábban hazatértünk, mert be kellett csomagolnunk. Blanca hajnali 3.15 órára rendelt nekünk taxit, gondoltuk elég lesz másfél óra a becsekkoláshoz, mivel 6-kor indul a gép és egy óra az út busszal a reptérre. Hát majdnem tévedtünk. Annyira távol voltak egymástól az ellenőrző pontok és olyan rengeteg ember nyüzsgött a váróban, hogy tíz perccel a repülő indulása előtt jutottunk csak fel.

Véget ért a kiruccanás, de már sokkal könnyebben kezdünk neki egy hasonló kaliberű útnak, mert rengeteg tapasztalatot szereztünk, Milánót pedig úgy ismerjük, mint a tenyerünket!

Ja, és meghívtuk Blancát és Andreat hozzánk. Augusztusban jönnek.

Mille grazie!

Kalandra fel! – Milánó 2.

Milánóra azért esett a választás, mert a lányom kedvenc városa. Az éves munkáját Olaszországról írta, ahol fő helyen szerepelt ez a település, és többször említette, hogy Milánó a kedvence, lehet, hogy itt fog élni és mivel ez az út az ő meglepetése, hát nem is volt több kérdésünk.

Miután lelepleződött a nagy titok, Tami feladata volt, hogy a napi programot összeállítsa, utánanézzen a nyitva tartásoknak és helyszíneknek, a megközelítési lehetőségeknek stb.

Semmi másra nem volt már szükségünk, csak egy vastag bankszámlára és irány a divat fővárosa!

Temesvárról szállt fel a gép, ami közelebb volt, mintha a ferihegyi repülőtérre autóztunk volna. Az autónkat egy közeli gyár parkolójában hagytuk, mert nagyon sokat kellett volna fizetni a reptér parkolójában, tulajdonképpen a semmiért, itt viszont a portás bevállalta a felügyeletet 4 euróért, bár tízet kért, de nem tudott visszaadni.

Az indulás egyedüli hátulütője az volt, hogy nagyon korán szállt fel a gép: hajnali 6 órakor. Mi komolyan vettük azt a szabályt, hogy két órával előbb meg kell érkezni, Anti pedig ideges volt, hogy elkésünk, nem ismerte az odavezető utat, így még hamarabb értünk oda. Ezek után egy kihalt, koszos wc-jű, kényelmetlen ülésekkel rendelkező helységben vártuk, hogy elérkezzen az idő. Bár nem sikerült a kocsiban aludni, itt sem volt rá esély, hogy parányit pihenhessünk, főleg a szemtelen legyek miatt, amiből nem kevés volt! Végignéztük, ahogy a személyzet megérkezik, átöltözik, elfoglalja a helyét, ahogy egyre több utas fut be az idő közeledtével.

Végre kezdetét vette a beszállás! Megnézték a papírjainkat, majd a csomagjainkat világították át, ismét a repülőjegyünket, mindezt alig pár méternyi távolságban egymástól, úgyhogy gyorsan haladtunk. Bejutottunk egy kicsivel kulturáltabb helységbe, ahol arany áron mérték az ásványvizet és a szendvicset, de mi nem törődtünk vele, végre ihattunk és ehettünk egy keveset. Viszont a toalett és a váró között olyan papírvékony fal volt, vagy a szellőzőnyílást tették rossz helyre, de az első kliens után már nem szerettem volna használni.

Itt is vártunk még vagy fél órát, majd újra ellenőrizték az iratainkat és még ezek után is csak ablakon keresztül figyelhettük a kifutón várakozó hatalmas, rózsaszín gépet.

Nem akarom húzni az időt, végre elfoglaltuk a helyünket, ami ugyan nem egymás mellé szólt, mert csak Taminak fizettünk az ablak mellé, de nem okoztunk ezzel fennakadást.

Kicsit izgultam, hogy milyen lesz, de aztán nagyot csalódtam. Nem tudom, hogy mire számítottam, de egyáltalán nem olyan lett! Az emelkedés a gyomromat is emelte, de nem vészesen, a fordulásnál kicsit megszédültem, de talán ennyi volt az izgalom, aztán több mint másfél óráig csak unatkoztam.

Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban légikísérő szerettem volna lenni, holott még sosem ültem repülőn! Szerintem az akkori katasztrófafilmek hatására ötlött fel bennem ez a vágy, amikor mindig történt valami a több órás úton és persze a pilóták mindig nagyon helyesek voltak, a történetnek pedig boldog végkifejlete. Hát most örültem, hogy nem az lettem! Nem elég a korán kelés, de a kötelező monológon és pantomimen kívül a stewardessek csak a büfével foglalatoskodtak, ami egy telipakolt bevásárlókocsi volt. Szépen komótosan tologatták ketten, mert egyedül nem bírtak el a rengeteg vásárlóval : ), húzva az időt, hisz senki sem menekülhetett és ennyi.

Az 1 óra 40 perces idő alatt egy darabig néztem a felhőket, majd próbáltam aludni, kevés sikerrel és csak arra vágytam, hogy végre landoljunk.

Ez is bekövetkezett a várt időben. Bergamoban szálltunk le, pontosabban az Orio al Serió reptéren, ami azt jelentette, hogy egy órás autóútra vagyunk Milánótól – nem véletlen az olcsó jegy! Ha a beszámolómból semmilyen tanácsot nem akar magáévá tenni az olvasó, ezt az egyet mindenképpen fogadja meg: Ne higgyetek a google mapsnak!

Még itthon kinéztük, hogy el kell gyalogolnunk egy megállóig, felszállni egy buszra, ami bevisz minket Bergamoba, majd vonatra szállni, ami eljuttat Milánóba. Ez volt a legegyszerűbb megoldás. A google szerint!

Ehelyett viszont kiléptünk a reptér ajtaján és 5, de lehet, hogy még több busz állt és várt, 5-10 perces indulási időközönként, készen arra, hogy bevigyen minket a városba.

A légkondicionált buszon sikerült egy parányit szundítanom, de inkább a hegyek felett felkelő napot néztem a távolban.

Bátraké a szerencse! - Milánó 1.

Az idei nyaralásunk mindenben eltért a korábbiaktól. Az egyetlen közös az úti cél volt, azaz Olaszország. Eddig nem kellett ennyit készülnünk, csak kinéztünk egy kellemes tengerpartot a csizma valamelyik oldalán, majd megtömtük az autót sátorral és nem romló élelmiszerrel, egyik este beszálltunk és másnap délután pedig megérkeztünk.

Most viszont teljesen úttörő módon olyan dolgokat próbáltunk ki, melyekről csak hallottunk, és már hónapokkal előbb el kellett kezdeni a szervezést, hogy anyagilag a legjobb konstrukciót találjuk meg.

Ráadásul ez egy meglepetésút volt a kislányunk számára, tehát jó ideig titokban kellett tartani, virágnyelven beszélni róla, ha felmerült valami fontos történés és nem akartuk, hogy értse.

Ballagási ajándéknak szántuk, mert nem akartunk egy telefont, ékszert vagy valami tárgyat adni, hanem ÉLMÉNYT, így nagybetűvel! Amire, ha tíz, húsz, ötven év múlva visszaemlékszik, akkor ne kelljen kutatnia az emlékei közt, hogy vajon mit is kapott a 8-os ballagására, biztos egy fülbevalót, de már elveszett, vagy a sok közül azt sem tudja, melyiket.

Így viszont bármikor felidézheti, újra és újra elmesélheti az élményeit, mert az emlékek nem törlődnek, inkább megszépülnek az évek során!

Szóval már az indulás előtt két-három hónappal elkezdtük nézegetni júliusra a repjegyeket. Aki ezen meglepődik, lepődjön nyugodtan, így viszont sikerült találnunk olyan árban jegyet, ami a legkisebb tétel volt az utazásunkban.

Eddig még sosem repültünk, a családból, csak Anti ült repülőn, engem elkerült ez a lehetőség, de már nagyon vonzott.

A másik fontos pont az utazótáska kiválasztása volt. Mivel egy-egy bőröndért elkértek még egyszer annyi pénzt, mint a repjegy hármunknak – én mondtam, hogy olcsón jutottunk hozzá -, úgy döntöttünk, hogy beleférünk egy kézipoggyászba is, amit felvihetünk a gépre. De mekkora is legyen?

Odafele a wizzair-ral utaztunk, visszafelé a ryanair-ral. Az elektronikus jegyen feltüntették a poggyász méretét, ami 32*42*20 volt. Kiderült, hogy nem régiben változtatták meg a harmadik számot, ezért mindenütt csak 25-ös belméretű táskát árultak, elvétve a számunkra megfelelőt, úgyhogy ez is elég sok időbe telt mire megvettük.

A harmadik és egyben legfontosabb rész, a megfelelő, pénztárcánkhoz méltó szállás kiválasztása volt. Milánó nem az olcsóságáról híres, sőt, szerintem Olaszország egyik legdrágább városa, de mi mindent megpróbáltunk, hogy megfelelő árkategóriát találjunk. A korábbi "sátor fel, matracot kiterít, táskából pakol és ugrás a tengerbe" feeling helyett az airbnb-n próbálkoztunk egy olcsónak látszó lehetőséggel.

Mivel ilyen helyen sem foglaltunk még szobát soha, alaposan utána kellett olvasni, de megnyugtató volt, hogy őszinte párbeszéd zajlik szállásadó és bérlő között, így ha a szállásadótól nem, a véleményekből azonnal rá lehet jönni (majdnem) minden turpisságra.

Az itteni foglalásnak is megvan a módja, amiről nekünk nem volt tudomásunk, hiszen tapasztalatunk semmi, meg kellett fizetnünk a tanulópénzt, de talán belejöttünk! Első alkalommal egy nagyon helyes testvérpárral beszéltünk, akik még vacsorát is készítettek volna nekünk esténként, de az érdeklődés után csak 24 óránk volt, hogy le is foglaljuk, ami a pénz átutalását is jelentette, de elbénáztuk és lecsúsztunk róla, mert közben a mi öt napunk közepére befoglalt valaki egy éjszakát. Nagyon csalódottak voltunk – a szállásadók is -, de most végiggondolva, az ő kezükben volt a lehetőség, hogy visszautasítsák az újabb jelentkezőt, ha akarják.

A másik lehetőségnél, miután írtam a bérlőnek, visszaírt, hogy ezekkel a feltételekkel mégsem annyi a kiadó szoba, hanem 30 euróval több. Ez eléggé bosszantó volt, úgyhogy kerestünk tovább.

Ekkor találtunk rá Blancára, egy ecuadori csajra, akivel azonnal elkezdtem beszélgetni, mert az airbnb-n ez az első lehetőség a kapcsolat felvételére. Feltettem egy csomó kérdést, mire Blanca válasza: ok. Hát nem bőbeszédű, nem baj. Talán, vagyis remélem. Az ár sokkal alacsonyabb volt a többinél, a központtól való távolság pedig sokkal közelebbi, mint az előzőeknél, a vélemények pozitívak, bár néhol érdekesek, de nem akartunk úgy járni, mint az első alkalommal, Anti pedig bátorra itta magát, ezért hirtelen lenyomta az azonnali foglalás gombját és már utalta is a pénzt.

Most már nincs visszaút!