Incompresa

Aki egy kicsit is ismer, tudhatja, hogy a kedvenceim között első helyen szerepel Olaszország és a macskák. Ha pedig olasz macskákról van szó, akkor örömöm a köbön.

A Lány macskával című olasz filmnél egyértelmű volt, hogy már az első vetítésnél ott a helyem, ráadásul eredeti nyelven hallgathattam, ami még többet adott.

Nem egy közönségfilm, bár én kötelezővé tenném minden szülőnek, főleg a válni készülő szülőknek. Hátborzongató és nagyon valóságos képet rajzol arról a világról, mikor két ember önnön sértettsége miatt megfeledkezik a gyerekéről, arról, hogy felelősséggel tartozik iránta és annyira magával van elfoglalva, hogy nem törődik utódja lelkivilágával.

Tőlem nagyon távol áll ez a világ, hisz próbálok a gyerekemnek egy olyan szeretetteljes és biztonságos otthont teremteni, ahonnan könnyen és bizalommal elindulhat majd az ismeretlen felé. Viszont nem vagyok biztos benne, hogy ez az élet, amit a vetítővászonról láttam, annyira elrugaszkodott lenne sok család hétköznapjaitól. Sajnos. Pedig még csak hasonlónak sem lenne szabad megtörténnie egy gyerek életében, ami miatt ennyire semminek és senkinek érezze magát.

Ariaról sokáig nem tudtam eldönteni, hogy hány éves, mert többször olyan közegben mozgott, ami nem volt a korosztálya, sokszor úgy beszélt és viselkedett, ami nem illett hozzá és reménykedtem is, hogy idősebb, mint amennyinek kinéz, mert szétfacsarodott a szívem, ahogy láttam, mint megy tönkre.

A szülők hatalmi harca csak egy kis szelet volt Aria életében. Ezt még tetézte az is, hogy a szülők alapvetően művészemberek voltak, vagyis a „normálistól” elrugaszkodottak, ami egyébként nem törvényszerű, hogy megnehezítse egy család életét, sőt! Az anyuka kiváló zongorista, az apuka közkedvelt színész volt. Előbbi természetesnek vette tehetségét, utóbbi küzdött, hogy igaz legyen.

Az anyuka bohémsága, végletekig csapkodó hangulatingadozásai, a senkire és semmire sem tekintettel lévő viselkedésmódja, a csekély felelősségérzete, a boldogság utáni vágyakozása, az önző életmódja nem nyújtott biztonságot a gyerekei számára, nem mutatott kiutat a problémák kezelésére.

Aria, aki nem csak a legkisebb volt a családban, de akit szintén meglegyintett a művészet szele, ezáltal fokozottabban érzékeny volt a körülötte lévő hatásokra, nagyon nehezen viselte és dolgozta fel szülei szertelenségét. Sokszor borzasztó nehezen tudta elfogadni és megérteni, hogy egyáltalán mi is történik körülötte, miért történik ez körülötte és miért ő ezért a felelős! Kiutat, magyarázatot vagy segítséget pedig nem igazán várhatott.

Apja sztárallűrjei, bizonyítási kényszere, mely kisebbrendűségéből adódott, párosult egy olyan fokú babonasággal, melyet épeszű ember csak kiröhög, na de nem ebben a családban! Az apa ellentmondást nem tűrő hangon utasítgatta családját, meg sem hallva, hogy a másik, mit akar, majd sértődötten vonult el a meg nem értett művészek álarca mögé. Szeretete főleg külsőségekben mutatkozott meg és annyira átlátszó volt, mintha csak egy szerepre gyakorolna.

És ha ezek után még volt kedve ennek a kislánynak ebben a családban létezni, akkor ott voltak a nővérei, akik közül a nagyobbik mindent elkövetett, hogy megkeserítse életét.

Márpedig volt kedve ehhez a családhoz tartozni, bármily meglepő, de talán természetes is, hiszen ez volt számára az etalon és mint egy rendes gyerek szerette a szüleit. Még akkor is, ha őt nem szerették viszont. Igyekezett megfelelni nekik, próbálta megérteni őket, miközben szeme tele volt rettegéssel és könnyel, hogy mikor üt, és mikor ölel az anyai kéz.

Hamarosan azonban Ariának észre kellett vennie, hogy miután a szülők elfelezték a két nővérét, számára nem maradt hely. Hol itt, hol ott próbálta megkóstolni a biztonság ízét, de hamarosan tudatosult benne a szomorú valóság: nem kell senkinek.

Szerencsére volt egy macskája, Dac. Egy koromfekete cica, akit az utcán szedett össze. Rokonlelkek voltak. Igyekezett minden szeretetét neki átadni, mert ő hajlandó volt elfogadni. Igyekezett minden ölelést, simogatást tőle visszakapni, melyeket ő adott neki. A koravén kislány sorra nyeri az irodalmi pályázatokon a díjakat, mert - ahogy ő mondja - csak az igazat írja. Képzeletében a szülei ott ülnek az első sorban a díjátadó ünnepségen, de aztán újra és újra fel kell ébrednie, hogy nincs ott senki. Egyedül van. Tudja, hogy a macska is elszaladna és soha többé nem látná, ha kiengedni a ketrecből, vagy ha nem szorítaná magához, mikor kiveszi. Nem kockáztat.

Egy 9 éves kislány, akit a szülei csak elvétve simogatnak meg, inkább minden rosszért őt okolják, hibáztatják. Egy tini, akitől a legjobb barátnője is elfordul, mert számára már túl zűrössé vált a légkör körülötte. Egy kamasz, aki olyan eszközökkel próbál magához édesgetni barátokat, melyekkel csak kudarcot vallhat. Csak egy törékeny kicsi lány, aki olyan társaságban találja magát, ahol drogoznak és cigarettáznak, üvöltöznek és tányérokat vágnak a falhoz. Mégis próbál beilleszkedni, megfelelni, ő is olyanná válni, ami számára már természetes, minket nézőket pedig ledöbbent. Nem akar kilógni a sorból, a fogszabályzót minden este beteszi, bárhol is érje az éj, de nem érzi jól magát ebben a világban, ahol csak kiabálnak, őrjöngnek, káromkodnak. Ez nem egy kislány világa, de ez az Ő világa.

Néha becsúszott a filmbe néhány pozitív jelenet, amitől Aria végre boldognak tűnt és nevetett. A baj ebben csak az volt, hogy ilyenkor is csak a szülők voltak boldogok és vetítették rá a kislányra, pedig eszük ágában sem volt örömet okozni legkisebb porontyuknak. Ezért is történt, hogy a következő pillanatban már el is lökték maguktól, kegyetlenül.

Aria pedig küzd, igyekszik felhívni magára a figyelmet, „jó kislány” lenni, de aztán megint csak Dac marad egyedül mellette és érzi, hogy ennek az életnek nincs értelme, hogy neki nincs jövője, őt senki sem érti meg és nincs, aki szeresse.

A képzelete sokkal színesebb és biztonságosabb, örömtelibb és boldogabb, ezért inkább odamenekül. Örökre.

Kicsi, kövér, sokat iszik és szivarozik…

... ő Barney. Egy életigenlő, esendő, hétköznapi és mégis figyelemreméltó filmproducer, akinek az életét követhetjük nyomon első házasságától kezdve az utolsóig, a Barney és a nők című filmben.

Egy nőt a férfiben elsősorban nem a kinézete fogja meg, főleg ha tartós kapcsolatra gondolunk, hanem az, ahogy a férfi viselkedik vele. Ahogy a férfi látja a nőt és amilyennek a nő szeretné látni önmagát. Igaz ez Barneyre is, akinek a megjelenése nem szívet dobogtató, első látásra nem a szívtiprót látjuk benne, csak egy olyan embert, aki mosolyt csal az ember arcára, ami után egy legyintés következik, de mikor tesz egy-két mozdulatot, vagy mond valami találót, mégis érdeklődést kelt a másik nemben, aki igazat ad neki, és észrevétlenül is behódol.

A film ott kezdődik, ahol Barney Panofsky (Paul Giamatti) harmadik házassága véget ér, majd visszaugrunk az időben, az elsőhöz, a bohém, római frigyhez, mely rövid lefolyása alatt, drámai fordulatot vesz. Viszont ekkor ismerjük meg Barney igazi arcát, hozzáállását az élethez, valamint baráti társaságát, mely a film végéig így vagy úgy, de jelen van és befolyásolja a főszereplő életét, tetteit.

A film közben még egy gyilkossági szál is izgalomban tartja a nézőt, mely tényleg csak mellékesen bukkan fel egyszer-kétszer, talán csak azért, hogy kételkedjünk a főszereplő vonzerejében, ne engedjük, hogy minket is behálózzon.

Barney egy hús-vér ember, olyan, mint aki véletlenül betévedt az utcáról egy forgatásra, ahol azonnal főszerepet kapott. Paul Giamatti fantasztikusan alakítja a hétköznapi figurát, aki megengedheti magának, hogy átgondolatlanul döntsön, hirtelen felindulásból, vagy részegen. Ha pedig döntött, akkor már nem másítja meg véleményét, hanem igyekszik a legjobbat kihozni belőle, még ha többször nem is sikerül. Sokszor önzőn viselkedik, akár a gyerekeiről, akár a feleségeiről, akár a munkájáról van szó, de mikor a barátai kerülnek bajba, gondolkodás nélkül segítő kezet nyújt.

Második házassága tulajdonképpen csak egy közjáték, hisz szerelemről szó sincs, inkább csak azért következik be, mert a zsidó család jó táptalajt ad a humornak, ahol Barney apjának (Dustin Hoffman) stílusa túlmutathat a film romantikáján. Na, és ahol hősünk végre megismerheti az igaz szerelmet, a nagy Őt!

Sajnos az idők során ez a szerelem is egyoldalúvá válik, de mindenképp – a többihez képest pláne – elementáris erejű és életszagú. Végigkövethetjük egy kapcsolat főbb állomásait: a megismerkedés könnyed humorán, a romantikus udvarláson keresztül a beteljesedésig, a kölcsönös elfogadásig, majd a meg nem értés és különbözőség problémájáig. A filmben éppúgy jelen van a triviális és a filozofikus, akár a balga, együgyű és az intelligens gentleman.

Egy összetett ember élete rajzolódik elénk, aki minden hibájával együtt nagyon is szerethető figura. Barney - a férfi - szemén keresztül látjuk a világot, vagyis a saját világát, ahogy ő képzeli el a család, a barátság, a szeretet és szerelem fogalmait. Egyszerre látjuk a nagystílű feledékenyt és az esendő, megöregedő halandót.

Az időben való ugrálás egyáltalán nem okoz törést a jelenetek között, mindvégig világos és egyértelmű marad, köszönhető ez a sminkesnek, aki bravúrosan maszkírozza a szereplők arcát. Gyönyörű képsorok villannak fel az apa-fiú kapcsolatról, akárcsak a barátságról, a nagylelkűségről és az igaz szerelemről, szeretetről. A film végére az is kiderül, hogy Barney minden elvétett döntése egyfajta figyelmességből adódott és szívfacsaró jelenetekkel zárul az ép eszét elvesztő ember öregedése, aki az utolsó filmkockában még a megkérdőjelezett ártatlanságát is visszanyeri.

Sokat ígérő szombat

Nagy terveink voltak szombat éjszakára. Erre a napra főleg Anti készült, már egy hónappal korábban elkezdte növeszteni a szakállát, hogy dobogós helyet érhessen el a Bajusz Partyn. Én nem repestem a boldogságtól, ahogy egyre szúrósabbá vált a pihés bőre, a szőrzet mindinkább eluralkodott a szája körül, hogy már csak egy vékony csík jelezte, hol is kéne megcsókolnom, de elviseltem, bár azzal a kikötéssel, hogy a nagy nap éjjelén teljesen megszabadul tőle és végre kedvemre puszilgathatom.
Akkor fúlt kudarcba ez a tervünk, mikor megnéztük a neten a programot, hogy mikorra is kell odaérnünk. Már el sem indultunk, mert időközben módosították a belépési feltételeket: csak elővételben váltott jeggyel lehetett részt venni a zártkörű eseményen, mely jegyeket gyorsan el is kapkodták. Ja, és farsang is párosult az eseményhez, ami nagyban fokozta volna számomra az élvezeti értéket, hogy ne csak a férfiak legyenek középpontban, de persze erről is lemaradtunk. Azért nem estünk kétségbe, hanem a mozik műsorát tanulmányoztuk. Csak egy olyan film akadt, melyet érdemesnek találtunk arra, hogy másfél óráig lekösse figyelmünket. Egy finn film, a Szerelmek Háza.

Még parkolót kerestünk, mikor a film elkezdődött, de egy szempillantás alatt megvettük a jegyet, majd mit sem törődve a pénztáros utasításával, mely szerint az utcáról tudjuk megközelíteni a termet, felszaladtunk a lépcsőn, az „utcai teraszon” keresztül a kamaraterembe, hisz ott szokták játszani a művészfilmeket. Kicsit szokatlan volt, hogy senki sem akarja megnézni a jegyünket, de belopóztunk, leültünk. Pár percnyi szemlélődés után, gyanús lett a vetítővásznon pergő esemény. Mivel finn filmre ültünk be, furcsa volt a kosztümös parádé. Azt sem igazán értettük, hogy ha már vígjáték, miért bőgnek ennyit?! Amikor pedig tíz perc múlva feljött a stáblista, egyértelművé vált, hogy rossz teremben vagyunk. Szegény John Keats életét, illetve csak a halálát sikerült megnéznünk.Rohantunk vissza a pénztároshoz, hogy akkor mégis hová kellett volna mennünk? Tényleg ki az utcára, onnan nyílik egy ajtó, ami régen videotéka volt, de most a Csőke József terem nevet viseli. Mire előkerült a jegyszedő, aki kinyitotta előttünk az ajtót, újabb tíz perc telt el. A közel félórás késés után abba a jelenetbe csöppentünk, mikor egy félmeztelenre vetkőzött pocakos, kopaszodó, de nagyon szelíd tekintetű férfi láncfűrésszel kettévág egy fotelt. Biztató. Mint később kiderült a feleség kedvenc ülőalkalmatossága volt ez a bútordarab. Pár perc múlva az előttünk lévő sorban felállt egy pár és kisétált a teremből. Antival összenéztünk, bár sötét volt, de beleláttunk egymás fejébe, mindketten egyre gondoltunk: biztos rossz filmre ültek be.
Kicsit nehéz volt számomra összerakni az eseményeket, de egy idő után kezdett összeállni a kép, mire vége lett a filmnek, addigra az elejét is kisakkoztam. Kiderült, hogy a középpontban egy nagy család áll, teljesen hétköznapi figurák, apa, anya, gyerekek, testvérek, férjek, szeretők, átmeneti szexpartnerek, és ha nem is szorosan a család kötelékéhez tartozó, de itt-ott bekúszó kíváncsi szomszédok. Az alaptörténet banalitását ellensúlyozta a színészekből áradó természetesség, hitelesség, a visszafogott, nem túljátszott, vicces, kicsit paródiába hajló jelenetek sajátos megformálása. Tulajdonképpen ez tette emberivé magát a filmet. A színészek játéka elhitette, hogy akár velem is megtörténhet, persze nem, de ha mégis, talán én is így viselkednék, vagy ha nem is így, legalább megfordulna a fejemben. Az az utca, lehetett volna az enyém, vagy a tied is, akárcsak a ház, vagy a konfliktus. Az író emberismerete kiválónak bizonyult. A karakterek telibe találtak, mind fizikailag, mind lelkileg stimmelt a szereplők jelleme a megformálandó személyiséggel, mindegyik eltért a másiktól és hogy ne üljön le a történet, valakivel állandóan összetűzésbe került. A jelenetek egymásutánisága kis mértékben volt kiszámítható, inkább meglepő, amikor már azt hittem, hogy nem bír újat mutatni, akkor megint csavart egyet rajta a rendező.A film egy középkorú, szakmájában sikeres házaspárról szól, Juhaniról (Hannu-Pekka Björkman) és Tuuláról (Elina Knihtila), akik válófélben vannak, de nem tudják eldönteni, hogy ki maradjon a több éves házassággal összegürizett fészekben, és kinek kössenek útilaput a talpára. Egyértelmű, hogy mindkét fél maradni akar. Ekkor azt találják ki, hogy ha önszántából nem megy az egyik, majd elűzi a másik. Mi is erre a legjobb módszer egy érzelmileg még összekapcsolt pár esetében? Természetesen, ha féltékennyé teszi a férfi a nőt és a nő a férfit. Az alkalmi partnerek belemennek a játékba, ki ezért, ki azért, többször nem is kedvetlenül. Ez tényleg csak az alaphang, mert kiderül, hogy a leskelődő szomszédok, álruhás rendőrök, az elvált nagyszülők, gengszterek, a segítőkész testvér, bűnöző, a „jóbarátok” önmagukat fényező gáncsoskodók, a főszereplők pedig egy szeretnivaló esetlen érző lelkek, akik nem azért teszik, amit tesznek, hogy megszabaduljanak egymástól, hanem pont fordítva. Hogy felhívják magukra a másik figyelmét, hogy fontossá váljanak a szemében, a hibájukkal együtt is szerethetők és nélkülözhetetlenek legyenek egymás számára.A kezdetben békésnek induló válás egy eszeveszett tébolyba csap át, miközben le nem hervad a néző arcáról a mosoly és miközben a szereplőknek is van merszük magukon nevetni. Persze minden jó, ha a vége jó, a férj visszakapja feleségét, a két szerető is egymásé lesz, akárcsak a barátok, de még a kihallgatást vezető rendőrpár is egymásra talál. Le a kalappal a finn filmművészet előtt, zseniális vígjátékkal szórakoztattak el, de a finn nyelvbe beletörne a bicskám.

(Mikor befejeztem az írást, szokásomhoz híven megnéztem, hogy az „igazi” filmkritikusok, hogyan értékelték ezt az alkotást. Magyarul semmit sem találtam, csak a történet prózai leírását, úgyhogy ez most unikumnak számít.)