Hazafelé

Hazafelé még beugrottunk Firenzébe, hogy az utolsó pénzünket is elkölthessük egy különleges szendvicsre, amiért fél órát álltunk sorban és mindenkié nagyon finom lett, kivéve az enyémet, ami vega volt. Gondoltam hús helyett kapok bele jó sok zöldséget, de sajnos csak mutatóban tették bele a hozzávalókat. Nem baj, ettem fagyit, ami mindenért kárpótolt.

Itt jutott eszembe az is, hogy a hűtőmágneseken kívül akartam venni egy olasz könyvet is. Könyvesboltot nagyon nehéz találni Olaszországban, nem tudom, miért, de a belvárosban ez lehetetlennek bizonyult, arra pedig nem volt idő, hogy elkezdjünk keresgélni. Ahogy így sétáltunk az étterem felé, ahol még enni akartunk, Anti meglátott a kuka mellé kiszórva rengeteg könyvet. Nem hittem a szememnek. Nem volt semmi bajuk, még csak koszosak sem voltak, egymásra téve feküdtek szerencsétlenek mindenféle témakörben. Kiválasztottam egy krimit és minden szégyenérzet nélkül eltettem. Szegény ember vízzel főz.

Több órás vezetés után eljött a kávézás ideje és a legjobb helyen álltunk meg, a kedvenc olasz sorozatom névadójánál, Montalbano egyik presszójában. Itt volt kavarás bőven, mert valahogy nem akarták megérteni, hogy hány kávét kérek, lehet, hogy én voltam túl fáradt, lehet, hogy Tami is bekavart a „rizstej nincs, akkor nem kérek” rendeléssel, mindenesetre már tologattuk a csészealjakat, hogy kiderüljön mégis mennyi az annyi, de már nevettünk az egészen.

Még az aprót elköltöttük a Conad típusú bevásárló lánc közeli áruházában, természetesen vettem fagyasztott polipot is, ami azért nem ugyanaz, de mégis eszem, csak már otthon elkészítve. Amint besötétedett, azonnal elaludtam és másnap reggel ébredtem fel, hogy Anti szentségel, hogy merre kell menni, elromlott a gps. Nem a gps romlott el, hanem ő fáradt el annyira, hogy rossz irányba fordult. Átvettem a vezetést, ő pedig békésen szunyókált mellettem órákon keresztül.

Hazaérve még volt pár napunk a szabadságból, hogy regenerálódjunk, és azért nagyon örültem, hogy újra látom az itthoni kedvenceimet, akik már nagyon hiányoztak.

Montegemoli - Case di gello - Montecatini

Montecatinit is többször körbejártuk, annyi volt a látnivaló, akárcsak Montegemoliban, ahová legszívesebben este visszamentem volna, mert mindenütt villanyfüzérek lógtak, gondolom nem véletlenül. Itt volt a művészek kertje is.

Körbejártuk Case di gello-t is, ami már tényleg egy parányi cittadina, függőágyakkal a kertben, friss olivafa ültetvénnyel, a távolban hallottunk játszani egy focicsapatot, bőgni egy tehenet, egy telefonáló embernek intettünk és arra gondoltunk, hogy itt érdemes előre gondolkodni és nem torkoskodni, hogy a következő beszerzőkörútig kitartson az élelmiszer. Bár azt is tapasztaltam, hogy kis furgonnal járnak házról házra, becsöngetnek, a nénike kitopog, átveszi az árut és elbúcsúznak.

Persze a nagyobbacska városokban, melyek azért akkorák nem voltak, hogy egy szupermarket megélhetett volna, másképp találták ki a beszerzést. Montecatiniben két pici élelmiszerbolt volt minden alapvető szükséglettel ellátva, egy bár, ahol fagyizni is lehetett, és két étterem a főtéren. Ezen kívül minden nap más árusok jöttek és érződött a fogadtatásból, hogy ez itt bevett szokás, rendszeresen járnak, gondolom hetente. Első nap a zöldséges jelent meg, gyönyörű és széles választékkal, mint paradicsom, spárga, káposzta és paprika, de volt ott a szilvától kezdve a fügén keresztül az ananászig, kókuszig mindenféle finomság. Másnap a sajtos jött, el nem tudom mondani, hogy milyen illatot árasztva a környezetében, majd a szalámik és kolbászok lógtak az erre kialakított mozgó árusoknál, de megérkezett a műanyagos és papírárus is a főtérre, hogy kiszolgálja az ott lakókat és átmeneti megszállókat, szóval mindenki be tudott szerezni mindent, amire szüksége volt.

Utolsó előtti napon beültünk a helyi vendéglőbe, illetve csak szerettünk volna. Mikor megkérdeztük a pincért, hová ülhetünk, hisz láttuk, hogy rengeteg szabad hely van, visszakérdezett, hogy van-e foglalásunk. Nincs – feleltük. Akkor nagyon sajnálja, de nem tud számunkra helyet biztosítani. Ezen meglepődtünk, mert emberrel alig találkoztunk a nap folyamán és nem gondoltuk volna, hogy ez a kevés is étteremben vacsorázik. Átmentünk a másik trattoriaba, ahol a kérdésünkre ugyanezt a választ kaptuk, viszont felajánlották, hogy ha megfelel, akkor megterítenek nekünk az utcán. Picit ugyan lejt, de hoznak asztalt, terítéket és nagyon szívesen. Mi pedig nagyon köszöntük!

Én vágytam ugyan a polipra, de azt a tengerparton ehettem volna, ott viszont nem jutott eszembe, hisz mindig az utolsó napon szoktam, mivel számíthatok rosszullétre. Itt viszont a helyi specialitás a vaddisznó volt és a polenta, a szarvas és az őz, melyeket viszont nem fogyasztok, úgyhogy maradtam a spenótos, ricottás tagliatellénél, ami nem okozott csalódást, jól megszórva a helyi fűszerrel, vagyis parmezánnal.

Mazzolla

Mint már korábban említettem, kicsit elegünk lett a nagyvárosi forgatagból, még ha annyira gyönyörű is, de a tömegtől már kirázott a hideg, így elkezdtük nézegetni a kisebb településeket, melyek egyáltalán nem maradtak alul nagyobb társaiknál, hacsak nem sűrűség tekintetében.

Mazzolla-ba pont szieszta idején érkeztünk. Összesen 4 idős emberrel találkoztunk, akikkel természetesen szóba is elegyedtünk abban a reményben, hátha meghívnak bennünket egy kávéra, de ez sajnos nem következett be. Később utánanéztünk a helységnek és hiába kevés itt a lakos - összesen 41 - a La Pecora Nera szállóban igencsak borsos áron lehet megszállni, már ha van szabad hely. Egy hatalmas torony is található itt, mely természetesen magánterület, úgyhogy csak elképzelhetjük eddigi tapasztalataink alapján, hogy a kívülről puritán fal mögött valószínűleg minden képzeletet felülmúl és általában gyönyörű park tartozik hozzá, sok esetben medencével és pihenőkkel együtt.

Mazzolla-t Mazsolának hívtuk, mert tényleg egy parányi, édes aszalt gyümölcsre emlékeztetett, ahol békésen sétált Mindenki Kutyája, én pedig leültem a panorámát csodálni az erre kialakított korlát elé, ahol két pad és egy asztal helyezkedett el, gondolom nem véletlenül. Itt teljesen megszállt az évszázados falakból és a lankás tájból áradó nyugalom, egyszer csak úgy éreztem, hogy megérkeztem és nem hiányzik már semmi. Becsuktam a szemem és elképzeltem, milyen lehet itt felnőni, ahová jön az iskolabusz és viszi a nebulókat, akik persze mostanra már nem itt élnek és csak látogatóba jönnek az öregekhez, akik naphosszat beszélgetnek a kispadon, érdeklődve és barátságosan fogadják az idegeneket, vagy a saját szórakozásukra csipketerítőt hímeznek, ahogy az egyik fellibbenő ajtó függönye mögött megláttam egy nénikét.

San Gimignano - Siena

A futócipőmet természetesen hoztam magammal, de az előző szállásnál elővenni sem mertem, annyira meredek volt a hegyoldal, de itt azért előhúztam. Első alkalommal csak feltérképeztem a helyet, hogy mit is bírok és rá kellett jönnöm, hogy a városban lehetetlen a kocogás, annyira meredek minden utca. Végül rátaláltam az ideális helyszínre, ami a városból kivezető mellékutat jelentette nem annyira meredek emelkedőkkel és lejtőkkel, annál csodálatosabb kilátással.

A mai terv 2 közeli város volt. Az első San Gimignano, ahol csak azért nem éreztük magunkat túl jól, mert iszonyú tömeg volt. Parkolóhelyet is csak igen messze találtunk, ami egyébként nem probléma, mert szeretünk és tudunk is gyalogolni. Egyébként egy nagyon érdekes város, teli látnivalóval, finom pisztácia fagyival és egy olasz szendvicsárussal, aki megérezte az olasz kiejtésemen az idegen akcentust, és mikor nem figyeltem oda, angolul kiáltotta az árat, hogy nine, amitől majd’ frászt kaptam és halkan kijavítottam, hogy nove, ami után dőltünk a röhögéstől és elnézést kért, hogy megijesztett.

Sienát már nagyon régóta látni szerettem volna, amióta olvastam az egyik olasz nyelvkönyvben a kagyló alakú teréről, az évente megrendezett lovasversenyéről és a panforte nevű édességről, melyet már többször elkésztettem itthon, de az eredetit még nem kóstoltam. Sokkal kisebbnek képzeltem ezt a várost, pedig hatalmas, a városfalon kívül egy dupla akkora cittá veszi körül, természetesen már modern jelmezben, míg a városfalon belül ismét beléphettünk az ókori történelem színfalai közé.

Ponte della Maddalena – Montecatini

Ezen a napon búcsút is vettünk Nutinitől, akitől kaptunk egy üveg siciliai vörösbort, mi pedig hagytunk neki egy csomag szegedi paprikát és egy hűtőmágnest.

Indultunk a következő szállásunk felé, de útközben természetesen megint megálltunk egy kuriózumnál, a Ponte del Diavolo, vagyis az Ördög hídjánál Borgo a Mozzanoban. Azt kell tudni erről a hídról, hogy bár már több, mint 1000 éves, fantasztikusan megőrizték az utókornak. Kb. egy szekérnyi hely van rajta, nem mindenütt egyenes a széle, akárcsak a víznél lévő lyukak is aszimmetrikusak. Hihetetlenül meredek is, de érezni lehetett, amint a talpunk érintette a néhol már csúszóssá simult követ, hogy mennyi terhet viselt már el, hogy lovas harcosok lovagoltak keresztül rajta, akárcsak a vásári komédiások szekerei vagy a kereskedők roskadásig megpakolt lovas kocsijai.

Diecimo-ban megebédeltünk, ami nekem az elmaradhatatlan pisztácia fagylaltot jelentette. Azt egyébként hozzá kell tennem, hogy a 40 fokos magyarországi hőmérséklet után felüdülés volt a tíz fokkal alacsonyabb hőmérséklet itt a hegyekben, vagy a városokban, pont jó volt mind kiránduláshoz, mind strandoláshoz.

Új szálláshelyünkre érkezve egy újabb csúcson találtuk magunkat, de egy kicsivel nagyobb helységben, ahol már jobban összeértek a házak, vagy egy toronnyal volt közös a faluk. Montecatini Val di Cecina volt a városka neve és Jennifer a szállásadónk, aki nagyon otthonosan rendezte be a kétszobás lakást, különböző üzenetekkel és díszekkel, vendégkönyvvel és használati útmutatóval a szemetelési szokásokat illetően, illetve programajánlóval. Az étkező asztalán két fajta szilva kínálta magát a messziről érkezőnek és mint később kiderült a saját földjükről való. A susina típusú szilva hasonlít a mi ringlónkhoz, de csak nagyon messzi rokonság lehet, mert míg a mienk bordó színű, savanykás és a magról sem válik le a húsa, addig az olasz változat színe olyan, mintha még éretlen lenne, de az íze mézédes és roppanós, szóval így leírva, egyáltalán nem is hasonlított rá.

Pisa

Reggelre azért kiderült egy hiányossága a szobának. Az ágy katasztrófa volt, hullámzott, ha megmozdultunk, mintha vízágy lenne viszont azonnal éreztük, hogy nem az, mert a szivacs alól a súlyunk alatt kibukkantak a rugók, melyek egyáltalán nem estek jól.

Szokás szerint kevés programot terveztünk el előre. Néhány közelben lévő nagyvárost, melyet kötelező megnézni, akkor is, ha már láttuk őket, mert a fiatalabb korosztálynak még új volt illetve hogy strand is legyen beékelve a napokba.

Reggel nagyon komótosan készülődtünk, hisz nyaralunk, nem sietünk sehová. Azért bennem még működött az otthoni óra, de nem bántam, hogy korán felébredtem, mert így főztem magamnak egy kávét és kiültem a kertbe a tájat szemlélve elmélkedni egy picit távolabb helyezkedve a jeruzsálemi cseresznyétől, bár kutya bajom sem volt, ahogy Gyurinak sem. Fura állathangokat is hallottam a közelben és eszembe jutott, hogy tegnap Nutini mondta, hogy vannak errefelé őzek és vaddisznók. Ahogy a végére jutottam a gondolatmenetnek, elém ugrott egy capriolo. Egymás szemébe néztünk, bőgött egyet válaszként egy másik őznek és tovaszökkent. Azért örültem, hogy nem egy cinghiale-val futottam össze. Még hűvös volt, de már ébredezett a hegy mögött a Nap, vártam, hogy melegítse az arcomat, erre eleredt az eső. Toscana nagyon szeszélyes és meglepő.

Pisát mindenki ismeri a tornyáról és most megnézhettük, ahogy a rengeteg turista készíti a támasztó, lökő, tenyerén hordozó stb. ferde tornyot. A vaskosabb pénztárcával rendelkezők lovas kocsin járhatták körbe a teret, vagy az egész várost, azokat a turistákat viszont egyáltalán nem értettem, akik a gurulós bőröndjüket húzogatva az évszázados köveken csodálták meg a látványosságokat. Innen egyenesen a reptérre mentek volna? Eddig nem volt idejük lefotózni a csipkés toronyságot?

Ragaszkodtam ahhoz, hogy minden városban vegyek hűtőmágnest, erre Luccában elfelejtettem. Érdemes alaposan körbenézni az árusokat, mert 1-5 euró különbségek is lehetnek egy-egy árus között. A másik, amit megfogadtam, hogy minden városban kóstolok egy - vagy több – pisztácia fagylaltot. Ez Luccában is megtörtént, akárcsak itt.

Mivel elég későn értünk a városba, a központi parkolóban éppen lejárt a fizetős idő, így ingyen parkolhattunk. Innen tovább mentünk a tengerpartra, mert azt még egyikünk sem látta Pisában.

Sajnos a telefonom akkumulátora bemondta az unalmast, így volt, amikor nem tudtam használni fényképezésre. Persze a többiek mindig készek voltak arra, hogy fotózzanak, de azért van néhány olyan emlékem, amit csak a fejemben örökítettem meg. Ilyen volt, mikor a pisai tengerparton a gyönyörű fehér változatos méretű kövek és az első sornyi színes lakóépületek között elterülő széles sétányon andalogtunk végig. A köveken szikrázott a napfény, a lehúzott redőnyök mögött sziesztáztak az olaszok, a bárok épp akkor kezdtek nyitni és az egésznek olyan hangulata volt, mint egy romantikus filmben, ahol a főhős épp azt várja, hogy a kedvese kinyissa a spalettát, az utca kihalt, csak a tenger morajlása hallik, ahogy a hatalmas hullámok a sziklákhoz csapódnak.

Épp nagyon szeles volt az idő, nem is nagyon fürdött senki, annál többen szörföztek vagy vitorláztak.

Antinak ma volt a szülinapja, amit már harmadik éve zsinórban Itáliában ünneplünk! Nem rossz szülinapi ajándék! :)

Lucca - Tempagnano

Tulajdonképpen túl korán érkeztünk meg, ugyanis a szállást csak délután lehetett elfoglalni, mi pedig reggel nyolckor már Luccában voltunk, ahonnan Tempagnano csak egy órányira volt, így már az első napon kirándultunk, várost néztünk, kicsit elgyötörten, de azért lelkesen.

Luccát egy várfal veszi körül, csak hogy még kíváncsibbá tegyék a látogatót, hogy mi lehet odabent. Kerestük az ingyenes parkolóhelyet, mindhiába, így jó pár kör után végre megállapodtunk az egyik városkapunál. Lucca óvárosát hatalmas várfal veszi körül és bár nem túl nagy maga a cittá, rengeteg középkori látnivalóval rendelkezik. Lucca vezetősége megtiltotta, hogy a várost „oda nem illő” dolgokkal csúfítsák el, mint például gyorséttermek, szexshopok illetve kötelezték az éttermeket arra, hogy legalább egy tipikusan toscan ételnek szerepelnie kell az étlapon.

Aztán felhívtuk Nutinit, hogy esetleg mehetnénk-e picit korábban, mert már a pisztácia fagylalt sem volt olyan ízletes, mint amilyennek lennie kellett volna. Természetesen nem hárult akadály a korábbi érkezéshez, mint ezt annyiszor tapasztaltuk. És most láttuk meg az igazi Toscanát, a szerpentineket, az európai cédrusból készített allékat, a rengeteg olivafát, a teraszos földművelés rendezettségét, a kastélyoknak tetsző lakóházakat és még sorolhatnám.

Egy hatalmas hegyre másztunk fel, olyan hajtűkanyarokkal megspékelve, hogy csak egyesben lehetett haladni és rendkívül örültem, hogy nem én vezetek, mert minden másodiknál be kellett csuknom a szemem. Szerencsére a gps jól működött, nem tévedtünk el, a legszűkebb utcákban sem jöttek szembe, tulajdonképpen megérkeztünk… az Isten háta mögé.

Egy hatalmas háznál Nutini fogadott minket, a hegy csúcsán, aminél feljebb már csak egy templomtornyot láttunk, bár körbenézve még mindig volt feljebb ház, amit nem is értettünk, hogyan lehetséges.

Nutini középkorú őszes halántékú és szakállú, mindenre bólogató signore, aki 30 évig dolgozott Romániában, de azt nem sikerült kiszednünk belőle, hogy miért pont ott? Többféle munkakört is betöltött, volt szakács egy olasz jellegű pizzériában, de villanyszerelő is.

A nagy ház egyik külön lakrészét kaptuk meg, ahol két emeletet foglalhattunk el négyen. Belépve a házba megcsapott az öreg bútorok és falak ontotta doh-szag. Volt ott hatalmas utazóláda, amire házigazdánk „viccesen” megjegyezte, hogy ne nyissuk ki, mert hulla van benne. Volt egy kisebb is a hatalmas szobában, abból egy nyakkendő lógott ki… nem kérdeztünk semmit, biztos, hogy nem nyitjuk ki. A szoba sötét volt és kicsit nyomasztó, de ez nem volt meglepő, hisz karnyújtásnyira volt tőlünk az erdő, sűrű növényzettel, mely erősen árnyékolta és jelentősen lehűtötte a levegőt.

A felső szinten viszont világos volt, erkéllyel, a fürdőszobában jakuzzival. Mintha a lépcsők egy másik világba vittek volna. Természetesen nem ez lett a mi szobánk, de mi már ezt sem bántuk, annyira fáradtak voltunk. Csak ki akartam próbálni az ágyat, mennyire kényelmes és 3 óra múlva ébredtem fel.

Még volt annyi idő estig, hogy ismerkedjünk a környezettel. Az udvaron a gyönyörű kilátással egy kis kerthelység lett berendezve. Ha feljebb mentünk, betérhettünk a templomba és megnézhettük a temetőt, ahol olasz szokás szerint minden síron fotó mutatta, ki fekszik benne, és elektromos mécsesek világítottak. Leszaladtunk a faluba is, hogy igyunk valamit, ami csak lefelé bizonyult jó ötletnek, visszafelé, pizzával a kezünkben már nem volt annyira szórakoztató a 3 km-es séta.

Kiültünk a kertbe vacsorázni. Ahogy sötétedett, jöttek a szentjánosbogarak, ami számomra is új volt, még sosem láttam ilyen közelről, hogy ennyire világítottak volna. Tami fogott is egyet, hogy megszelídítse, persze hamar jobb belátásra tért. Volt két nagyobbacska bokor is, rajta piros termésekkel, úgy nézett ki, mint az apró paradicsom. Gyurival megkóstoltuk. Hát nem paradicsom volt, hanem valami sokkal fanyarabb, keserűbb gyümölcs. Később megtudtuk Nutinitől, hogy mérgező. Ezek után már mi is utána néztünk és kiderült, hogy jeruzsálemi cseresznyének hívják, kutyára, macskára azonnali halált okoz – persze ők nem olyan hülyék, hogy megegyék. Emberre gyomorrontás, hányás a jellemző, nagyobb mennyiségben szívbénulás.

Olaszországban meghalni? Gyönyörű! Ettől függetlenül úgy aludtam, mint a tej, a halott nagymamával a ládában és mérgező cseresznyével a gyomromban.

Aprajafalva

Alberobello valóban olyan hatást kelt, mintha törpök laknák, a mesebeli kis házikók rendkívül egyedi kivitelezése és megjelenése igazi turista látványossággá vált az idők folyamán.

A trullók ma már a Világörökség részét képezik, és valóban lenyűgöző látványt nyújtanak a szemlélődőben.

A trulli eredetéről többféle történetet olvastam, pl. hogy eredetileg a pásztorok szállásaként funkcionált. Tulajdonképpen egy könnyűszerkezetes épületet hoztak létre, kőből, mert hogy az volt kéznél, és ez volt a legolcsóbb lehetőség arra, hogy valakinek fedél kerüljön a feje fölé, akár átmenetileg is.

A másik feltevés szerint azért épültek mindenféle kötőanyag nélkül, mert II. Giangirolami di Acquaviva gróf így akart segíteni az itt élő pásztorokon, hogy ne kelljen adót fizetni a házaik után. Mikor az adószedők megérkeztek, hipp-hopp lebontották a trullókat, és mikor távoztak, újra felépítették a házaikat. Kicsit macerás lehetett így élni, de elég sokáig tették mindezt, viszont nem a végtelenségig, mert egy idő után lebukott a gróf és adócsalás miatt a nápolyi király börtönbe záratta.

A lényeg viszont az, hogy ma már gyönyörűen rendbe hozott, hófehér trullók hívogatják a kuriózumok kedvelőit, így minket is.

A szállásunk úgy 100 km-re volt Alberobellotól, az előző napokban igyekeztünk pontosan megtervezni az odautat, hogy ne érhessen bennünket meglepetés. Korán akartunk indulni, hogy legyen egy egész napunk arra, hogy mindent alaposan körbejárjunk.

Reggel 8-kor már az állomáson voltunk és… integettünk az orrunk előtt elhúzó vonat feneke után.

Minden bátorságomat és szókincsemet összeszedve előadtam szerencsétlen történetemet az információs pultnál egy nagyon türelmes és megértő olasz vasutasnak. Közben jelentőségteljesen lobogtattam a kezemben a nem túl olcsó jegyeket, melyek már az átszállást is tartalmazták. Magam is meglepődtem, mikor kiderült, hogy nincs minden veszve, egy óra múlva indul a következő vonat Bariba, ott át kell szállni a megfelelő buszra és másfél óra buszozás után már meg is érkezhetünk a célállomásra.

Ha nem késsük le a vonatot, akkor úgy 11 körül az áhított városba érhettünk volna, így sajnos csak 14 órára jutottunk el, úgyhogy parányit gyorsabban andalogtunk, mint szerettünk volna, de ez van, mikor az ember nem saját autóval közlekedik.

Már a busz ablakából érezhető volt, hogy közeledünk Alberobellohoz, mivel egyre több trullo emelkedett ki a földből, a többség szépen beépülve a családi házak vagy gazdaságok közé, látszott, hogy használják is őket. Ezek többsége még nem volt hófehérre meszelve, szürkén vette fel a környező kövek stílusát.

Alberobellóban viszont leginkább a tiszta, fehér falú házak és szürke tetők vonzották a szemet. Azt már említettem, hogy mindenféle kötőanyag és habarcs nélkül épültek ezek az épületek, ettől függetlenül elég stabilnak tűntek. A tetejük lapos kövekből vannak kirakva, mely süvegszerűen emelkedik és amire különböző ősi szimbólumokat, jelképeket festettek. A házak vastag falai és kevés nyílásai a hőszigetelést volt hivatott képviselni. A kezdetben ablak nélkül épített lakóházak igencsak sötétek voltak belülről, ezért az ajtóval szemben egy tükröt helyeztek el, hogy általa több fényt vonzanak be (úgy látszik ismerték a feng shuit is). A többnyire henger alakú házak általában egy vagy két személy számára készültek, és ahogy növekedett a család, úgy toldották meg újabb és újabb szobákkal az eredeti helységet.

Törpként sétálgatva a házikók mentén rendkívül megfogott az egésznek a hangulata. Persze a túl sok turista ezt a meghittséget igyekezett meghiúsítani, de szerencsére nem sikerült nekik teljesen.

Meglepő volt, hogy a szuvenír boltok rengetegében néhol lakóházként funkcionált egy-egy épület a főutca mentén. Pont tanúja voltam egy jelenetnek, mikor az egyik turista benyitott egy házikóba, mire a tulaj trikóban és gatyában felháborodva kitessékelte.

Egyébként belülről is nagyon kellemes érzetet keltettek az épületek, bár a félhomály azért nem volt túl biztató. Az egyik boltban az is kiderült, hogy az trullo alatt hatalmas pince is található, amit a mogorva tulaj nem engedett lefotózni, csak pénzt dobhattunk volna bele. A kőépületek rengetegének közepén egy hatalmas park hozta közelebb a természetet, mely éppen a kéttornyú templom közelében volt, mely szintén a trullók stílusában épült. Remélem azért innen már nem spórolták ki a kötőanyagot, vagy utólag azért megerősítették és nem fog leomolni egy nagyobb szélvihar következtében.

Giacomo

Jó döntés volt, hogy ebben a városban töltsem a nyarat, bár inkább csak véletlen, de nem bántam meg. Rengeteg a turista, és a helyiek sem olyan mogorvák, mint északon. Arról nem is beszélve, hogy nem az a túl nagyméretű város, ahol elvesznék és átnéznének rajtam, hanem pont a megfelelő. Mondjuk a gyerekek néha szemtelenkednek velem, de hát ez ellen nem tudok mit tenni. Szőke vagyok, ami már igencsak szemet szúr a déli vidéken, a kék szememről nem is beszélve. A hófehér bőrömet igyekeztem eltüntetni, aminek az lett az eredménye, hogy úgy leégtem, mint a rák. Szóval igazuk van, ha nevetnek a vörös ábrázatomon. Pedig olasznak vallom maga, még ha északi is vagyok, dehát az anyám skandináv. Tehetek én róla, hogy rá ütöttem? Pedig apám ízig vérig olasz, a temperamentumát tőle örököltem. Kár, hogy semmi mást nem. Milyen jó lett volna, ha nem veszítem el őket olyan korán, és nem kerülök árvaházba. A nagyszülők is meghaltak már, a rokonok pedig nem akarnak látni.

Mindegy nem a múlton kell merengeni, hanem a mának élni! Jó, hogy megismerkedtem azzal a kis közösséggel és így páran „kibéreltük” azt a helyet a tengerparton, a szemetesek mellett, így mindig tud ott lenni valaki, hogy vigyázzon a cuccainkra. Nagy ötlet volt azt a sátrat is megvenni, így nem szúrunk szemet a rendőröknek és míg figyelünk a tisztaságra, addig a kutya sem bánt minket… de, bocsánat egy kutya szokott. Van egy dög, akit minden nap arra sétáltatnak, és sosem hívják vissza időben, csak amikor már lepisilte a sátor oldalát, de ezt leszámítva szép az élet.

Gyönyörű ez a város! Az egész egy óváros, olyan régi kövekkel, amin én nem engedném meg, hogy autók közlekedjenek, se motorok, maximum az a vastag kerekű elektromos kerékpár, ami most a fiatalok kedvence. Szívesen kipróbálnám, de minek is, nem sietek sehová.

Hamarosan kezdődik a ferragosto. Na akkor felbolydul itt minden, de nem bánom, mert olyankor jobban megy az üzlet, többen adakoznak nekem is, vagy mint a múltkor, az étteremtulajdonosok meghívnak egy-egy tál maradékra.

És egyébként is! Imádom a nyüzsgést, a programokat! Gyönyörű oltárokat készítenek Szűz Mária tiszteletére, bár csak művirágokat tesznek, de hát ez nem hegyes vidék, itt nagyon nincsenek fák, virágok, kivéve a parkban, ahova viszont nem szívesen megyek, mert folyamatos a rendőri figyelem, igaz a biciklisták miatt, de akkor sem.

Tegnap volt bolhapiac, ami miatt lezárták az egész főutcát és sok ismerőssel találkoztam, bár számomra nem kínáltak olyan tárgyakat, amire szükségem lett volna, haszontalan dolgokat pedig nem gyűjtök be, mert csak nőne a lom körülöttem és ha távozni kell, lassítana a mozgásomban.

A múltkori strandkoncert, az volt az igazán buli! A fiatalok mindig sokkal elnézőbbek velem szemben, mint az idősebbek, és ha nem is teljesen józanok, akkor aztán remek társaság! Azon a hétvégén annyit ettem, hogy már majdnem elcsaptam a gyomromat! Sokan meghívtak egy-egy italra is, de sosem iszom alkoholt, amit nagyon furcsálltak, de hát nekem vannak elveim!

Most mindenki megbolondult a ferragosto miatt! Kosztümös felvonulás, tűzijáték, a papok mikrofonba beszélnek, a hívők pedig követik őket, hatalmas hangfallal a vállukon, hogy senki le ne maradjon a prédikációról. A templomokba éjszaka is be lehet menni, az éttermek hajnalig nyitva vannak, egy gombóc fagylalt pedig akkora, hogy csak vacsora helyett lehet elnyalni!

Imádom a délieket, sosem akarok visszamenni északra, ahol a hideg is sanyargatja az embert!

Most elmegyek az állomásra és szedek egy kis fügét az egyik fáról, mert kell a vitamin!

Milánóban (is) drága az élet! – Milánó 8.

Reggelente már a legolcsóbb kávét fogyasztottuk, vagyis a szállásunkon, amit mi főztünk, néha Andrea meg is hívott bennünket.

Itália nem tartozik a legdrágább országok közé, bár már az olcsók közé se, mint ahogy régebben volt, legalábbis magyar viszonylatban. Milánó viszont biztos a kivétel, aki erősíti a szabályt. Nincs mit szépíteni, ez a város iszonyú drága!

Persze, aki ügyes – mint mi -, azok megtalálják a megfelelő helyeket, ahol ha nem is olcsón, de nem sokkal drágábban vásárolhatnak, ehetnek, mint idehaza.

Az első ilyen lehetőség a nagyobb bevásárlóközpontok, ahol töredékéért lehet megvenni az élelmiszert, italt, bármit, amit ott árulnak.

Ha nem otthon akarunk étkezni, akkor léteznek olyan éttermek, melyek nem terhelik meg túlzottan a pénztárcánkat. Vannak olyan helyek is, ahol lehetőség van arra, hogy ha kifizetünk egy drágább italt, bort, sört, bármit, akkor ingyen fogyaszthatunk a gazdag svédasztal kínálatából. Ezeket úgy hívják, hogy aperitivo, elég sokat lehet belőle találni Milánóban.

Aztán ott vannak a gyorsétkezdék, ahol ugyan nem a legolaszabb ételt kínálják, de a szükség törvényt bont, a lényeg, hogy energiához jussunk és legyen erőnk folytatni a városnézést.

Ha néhanapján nem él ezekkel a lehetőségekkel a turista, akkor gyorsan kifogy a pénzéből, mert egy étteremben, még ha nem is a legpuccosabb, egy sör 4-7 euró, egy kávé és az üdítő 3 körüli.

Ha ebédidőben ülünk be valahová inni, akkor ne számítsunk arra, hogy asztalhoz ülhetünk. Miután többszöri nekifutásra végre bejártuk a Sempione parkot, mely hatalmas, teli látnivalóval, árnyékos padokkal, tavakkal és kézből falatozó kacsákkal, kitikkadva egy közeli étterembe tértünk be, ahol a baristával szemben foglaltunk helyet, mivel alig múlt dél.

Fantasztikus kávét ittam, gyönyörű csészéből, a hozzá illő érdekes vonalú kiskanállal. Hogy miért említem ezt ennyire részletesen? Van nekem egy rossz szokásom. Olaszországból soha nem térek úgy haza, hogy meg ne lovasítsak egy cuki kiskanalat. Nagyon sajnálom ezt a hóbortomat, de kényszert érzek, hogy ezt megtegyem. Kell az adneralin, hogy senki ne vegyen észre és kell a készletbe is otthon. Ez van. Most is beszereztem egy gyönyörű példányt. Több helyütt ittam már kávét, de itt tört rám a szükség. Egyébként, ha kicsit túlozni akarok a latte árába a kanalat is beleszámították.

Milánóban a legfelháborítóbb, hogy egy gömb fagylalt 2,5-3 euróba kerül, ami nélkül viszont nehezen tudtunk meglenni a lányommal. Egyszerűen az olasz fagyinak nincs párja! Hiába írják nálunk, hogy eredeti olasz recept alapján készítették, a nyomába sem ér kint vásároltnak. Az ízharmónia annyira tökéletes, hogy utánozhatatlan. Ráadásul már nem csak tölcsérben, tégelyben, pohárban, de akár szendvicsben is fogyaszthatjuk, ami egyáltalán nem csökkenti az élményt, sőt! Az én kedvencem továbbra is a pisztácia, Tami viszont mindenfélét kóstolt és egyszer sem hallottam, hogy csalódott volna.

Mivel elérkeztünk az utolsó napunkhoz, úgy döntöttünk, hogy a legdrágább helyen, vagyis a Duomo és a Sempione park közötti sétálóutcán fogyasztjuk el a vacsoránkat, mely természetesen a legolcsóbb ételekből tevődött össze. Tami lasagnet, Anti tejszínes gnocchit, én spaghettit rendeltem. Mindegyik tányér közel 10 eurót ért, vagyis 3.200 forint körüli összeget, és tényleg ezek voltak a legolcsóbbak. Tulajdonképpen nem volt rossz, persze mire is számítottunk, hisz az olasz konyha legegyszerűbb ételeit rendeltük, bár furcsálltam, hogy nem kaptam a tésztához sajtot. Természetesen azonnal hozták, ahogy megemlítettem és nem is számoltak felárt, vagyis járt hozzá!

Ma korábban hazatértünk, mert be kellett csomagolnunk. Blanca hajnali 3.15 órára rendelt nekünk taxit, gondoltuk elég lesz másfél óra a becsekkoláshoz, mivel 6-kor indul a gép és egy óra az út busszal a reptérre. Hát majdnem tévedtünk. Annyira távol voltak egymástól az ellenőrző pontok és olyan rengeteg ember nyüzsgött a váróban, hogy tíz perccel a repülő indulása előtt jutottunk csak fel.

Véget ért a kiruccanás, de már sokkal könnyebben kezdünk neki egy hasonló kaliberű útnak, mert rengeteg tapasztalatot szereztünk, Milánót pedig úgy ismerjük, mint a tenyerünket!

Ja, és meghívtuk Blancát és Andreat hozzánk. Augusztusban jönnek.

Mille grazie!

Kellő távolságban minden másképp látszik – Milánó 7.

Miután ismét nem hittem a google mapsnak, mi szerint vasárnap zárva van a Palazzo Lombardia, elolvastam a honlapjukat, ahol azt írta, hogy csak vasárnap van nyitva. Parányi félrefordítás, nincs jelentősége :).

Egész korán elindultunk, mert mára több minden palettán volt és egyik sem volt annyira a közelben, úgyhogy villamosozással indítottunk, majd egy kis gyaloglás következett.

A Palazzo Lombardia Milánó felhőkarcolója, aminek a 39. emeltén kialakítottak egy kilátót. Ide vasárnaponként ingyen fel lehet menni és letekinteni a városra. A lift olyan gyorsan röpített fel, hogy azt hittük még el sem indultunk, mikor már ki is szálltunk. Tiszta kirakatüveg fogadott minket, a sarkokban halványan felrajzolva, hogy Milánó melyik fontos látványossága látható arra tekintve, ha megtaláljuk. Még a Duomot is csak sejtettem, annyira eltörpült ebben a magasságban. Egyébként csodálatos volt a kilátás, és egyben félelmetes is ilyen magasról letekinteni, de akinek nincs tériszonya, mindenképp próbálja ki.

Állítólag a Madonna másolata is itt található, vagyis a város legmagasabb pontján, ahonnan vigyázza Milánó városát és polgárait, de én nem láttam.

A másik dolog, amiről híres ez a tér, hogy itt alakították ki a legnagyobb fedett területet. Most egy sörfesztiválnak adott otthont, de vagy rosszkor mentünk, vagy nem volt valami nagy a forgalom, de eléggé lagymatagon, takaréklángon pörgött, ráadásul olyan árakkal, amiből nem kértünk. Már eleve zsetonra kellett váltani a pénzünket, majd pedig 5 euróért venni egy poharat, amit utána nem cseréltek vissza, elvihetted szuvenírnek. El is vittük volna, ha nem egy egyszerű, műanyag korsót kínálnak, hanem legalább egy üvegből készült míveset.

Így inkább tovább baktattunk és betértünk egy nagyon cuki trattoriába egy ital és kávé erejéig. A pincérlány némileg hasonlított egy magyar barátunkra, amit meg is osztottunk vele és kellemesen elbeszélgettünk.

Az ilyen élmények miatt válik kedvenccé egy-egy hely, egy város, nekünk egész Olaszország. Milánóban is hihetetlen segítőkészek, beszédesek, érdeklődők és kedvesek voltak nem csak azok, akik ebből élnek, hanem bárki, akit az utcán megszólítottunk, vagy még meg sem szólítottunk. És még türelmesek is! Mindig megvárták, míg én a saját tempómban feltettem az aktuális kérdést, és nem szakítottak félbe, nem kezdtek el azonnal hadarni, bár nem a legegyszerűbb szavakat használták, de komótos tempóban válaszoltak, ahogy nekik biztos nem a legkényelmesebb, de voltak ennyire figyelmesek. És mosolyogtak, mindenki, az idős néni, a fiatal anyuka, a kamasz srác is.

Mikor látunk Magyarországon olyat, hogy egy tündéri kislánnyal felszálló anyukát nem hagyják szóhoz jutni sem az idősebbek, sem a korabeliek, folyamatosan kérdezgetik a gyereket, tanácsokat osztogatnak az anyukának és emlékeket idéznek fel a saját életükből? Nálunk ha valaki felszáll gyerekkel a buszra, jobb esetben átadják nekik a helyüket, de biztos nem kezdeményeznek beszélgetést. Az olaszok nem ilyenek! Nekik lételemük a kommunikáció, a kapcsolatfelvétel, ők már csak ilyenek.

Viszont sok nem olasz is van Milánóban! Amennyire a tengerparti városokra nem jellemző, ebben a metropolisban egyre több kínai él. Az összes elektronikai vagy telefon szaküzletbe, néhány ajándékboltba vagy kisebb élelmiszerüzletbe lépve meglepő módon kínai árussal találjuk szembe magunkat. Ők is kedvesek, nincs velük semmi baj, de nem Kínába jöttünk!

Az első megdöbbentő dolog, amivel a városba érve szembesültem az a telefonhasználat. Mindenki beszél folyamatosan a készülékébe. A fülükhöz ritkán tartják, inkább a szájuk elé, de jellemzőbb, hogy fülhallgatóval a fülében mondja, mondja, miközben jön velem szembe és néz rám. Vagy ül velem szemben a villamoson és nem érdekli, hogy mindenki hallja, hisz valószínű, hogy többiek is ezt csinálják, a saját telefonjukon beszélgetnek valakivel. Olyannyira, hogy még a motorvezetés közben is használják! Nem tudom, hogy kialakítottak-e valami tokot a bukósisakban, vagy csak simán betűzik oda, de minden második motoros szája elé a mobilja lóg. Félelmetes! Szerintem Milánóban nem hogy olyan ember nincs, akinek nincs telefonja, de olyan sincs, aki ne használná legalább tízszer egy óra alatt.

Azt mindenki tudja, hogy Milánó a divat fővárosa és tényleg nem nagyon láttam olyan embert, aki ne az alkalomhoz illően lett volna felöltözve. Kicsit más a stílus, mint amit itthon megszokhattunk, de ha nem is tetszett az összeállítás egy nőn, akkor is elegáns és nett volt. Előnyben részesítik a hosszú, lenge ruhákat, a szűkebbekkel szemben és ritkábban láttam magas sarkút, mint sportcipőt. Ez kicsit fura számomra, nem tudom, hogy a praktikum hozta vagy trendi, de ez még a mamiknál is szempont volt, hogy a lábukon sportcipő legyen, míg a ruházatuk bármelyik bálban megállta volna a helyét.

Ami még meglepő és elgondolkodtató, hogy bármilyen életkor is legyen egy hölgy nem viselt melltartót. Ez számomra nagyon fura volt, de náluk annyira természetes, hogy szerintem csak én lepődtem meg. A lenge, vékony anyagú, netán még átlátszó blúzok, virágmintás ruhák alatt a cicik minden szégyenérzet nélkül mutatták meg magukat és nem a C kosárméret volt a jellemző!

A férfiakról már tettem említést, akik gyönyörű, főleg a nálunk iskola kékként ismert, de a kék több árnyalatában is pompáztak az elegáns öltönyeikben, hátizsákkal a hátukon, biciklin, motoron vagy gyalogosan, elegáns cipőben, sportcipőt senkin sem láttam.

Mi is igyekeztünk nem kilógni a sorból és illően megjelenni, ha nem is öltönyben és melltartó nélkül, de azért első ránézésre egész milánóinak tetszhettünk.

Ma még beugrottunk a Brera képtár gyönyörű épületébe is. Nem mentünk be, mert egy 14 éves gyereket jobban érdekeltek a monumentális lépcsők és a sarkokra kihelyezett óriási tükrök – egyébként engem is -, mint a falra kiakasztott festmények. Az utolsó vacsorát azért szívesen megnéztem volna, de ahhoz legalább egy évvel korábban helyet kell foglalni, hogy bejussunk, erre viszont nem volt érkezésem.

Ma eljött az ideje, hogy felmenjünk a Duomo tetejére. Ide is katonai ellenőrzés után jutottunk csak fel, nagyon vicces volt, hogy az általam hozott ásványvízből Antinak innia kellett, hogy meggyőződjenek róla nem valami vegyi anyag. 168 lépcsőfokot számoltunk, persze mehettünk volna lifttel is, de annak már milyen hangulata lett volna!

Mikor felértünk könnybe lábadt a szemem. Annyira megható volt és gyönyörű, fogalmam sincs mi tört rám, de úgy éreztem sírnom kell egy kicsit. Szerencsére senki sem vette észre a meghatottságom, gyorsan elkezdtem fényképezni, ahogy illik. Említettem, hogy a Madonna másolata a Palazzo Lombardián található, az igazi viszont a Duomo tetejét díszíti.

Hihetetlen, mondhatni felfoghatatlan kőcsipkék és szobrocskák vettek minket körül fehér márványból. Sokáig ücsörögtünk, reménykedtem, hogy lesz egy kis vihar, mert már kezdett az eső cseperegni, szívesen végignéztem volna innen a magasból néhány villámlást, de nem lett belőle semmi, felhangzott a sípszó, ami a zárórát jelezte, le kellett ballagnunk.