Mazzolla

Mint már korábban említettem, kicsit elegünk lett a nagyvárosi forgatagból, még ha annyira gyönyörű is, de a tömegtől már kirázott a hideg, így elkezdtük nézegetni a kisebb településeket, melyek egyáltalán nem maradtak alul nagyobb társaiknál, hacsak nem sűrűség tekintetében.

Mazzolla-ba pont szieszta idején érkeztünk. Összesen 4 idős emberrel találkoztunk, akikkel természetesen szóba is elegyedtünk abban a reményben, hátha meghívnak bennünket egy kávéra, de ez sajnos nem következett be. Később utánanéztünk a helységnek és hiába kevés itt a lakos - összesen 41 - a La Pecora Nera szállóban igencsak borsos áron lehet megszállni, már ha van szabad hely. Egy hatalmas torony is található itt, mely természetesen magánterület, úgyhogy csak elképzelhetjük eddigi tapasztalataink alapján, hogy a kívülről puritán fal mögött valószínűleg minden képzeletet felülmúl és általában gyönyörű park tartozik hozzá, sok esetben medencével és pihenőkkel együtt.

Mazzolla-t Mazsolának hívtuk, mert tényleg egy parányi, édes aszalt gyümölcsre emlékeztetett, ahol békésen sétált Mindenki Kutyája, én pedig leültem a panorámát csodálni az erre kialakított korlát elé, ahol két pad és egy asztal helyezkedett el, gondolom nem véletlenül. Itt teljesen megszállt az évszázados falakból és a lankás tájból áradó nyugalom, egyszer csak úgy éreztem, hogy megérkeztem és nem hiányzik már semmi. Becsuktam a szemem és elképzeltem, milyen lehet itt felnőni, ahová jön az iskolabusz és viszi a nebulókat, akik persze mostanra már nem itt élnek és csak látogatóba jönnek az öregekhez, akik naphosszat beszélgetnek a kispadon, érdeklődve és barátságosan fogadják az idegeneket, vagy a saját szórakozásukra csipketerítőt hímeznek, ahogy az egyik fellibbenő ajtó függönye mögött megláttam egy nénikét.