Milánóban (is) drága az élet! – Milánó 8.

Reggelente már a legolcsóbb kávét fogyasztottuk, vagyis a szállásunkon, amit mi főztünk, néha Andrea meg is hívott bennünket.

Itália nem tartozik a legdrágább országok közé, bár már az olcsók közé se, mint ahogy régebben volt, legalábbis magyar viszonylatban. Milánó viszont biztos a kivétel, aki erősíti a szabályt. Nincs mit szépíteni, ez a város iszonyú drága!

Persze, aki ügyes – mint mi -, azok megtalálják a megfelelő helyeket, ahol ha nem is olcsón, de nem sokkal drágábban vásárolhatnak, ehetnek, mint idehaza.

Az első ilyen lehetőség a nagyobb bevásárlóközpontok, ahol töredékéért lehet megvenni az élelmiszert, italt, bármit, amit ott árulnak.

Ha nem otthon akarunk étkezni, akkor léteznek olyan éttermek, melyek nem terhelik meg túlzottan a pénztárcánkat. Vannak olyan helyek is, ahol lehetőség van arra, hogy ha kifizetünk egy drágább italt, bort, sört, bármit, akkor ingyen fogyaszthatunk a gazdag svédasztal kínálatából. Ezeket úgy hívják, hogy aperitivo, elég sokat lehet belőle találni Milánóban.

Aztán ott vannak a gyorsétkezdék, ahol ugyan nem a legolaszabb ételt kínálják, de a szükség törvényt bont, a lényeg, hogy energiához jussunk és legyen erőnk folytatni a városnézést.

Ha néhanapján nem él ezekkel a lehetőségekkel a turista, akkor gyorsan kifogy a pénzéből, mert egy étteremben, még ha nem is a legpuccosabb, egy sör 4-7 euró, egy kávé és az üdítő 3 körüli.

Ha ebédidőben ülünk be valahová inni, akkor ne számítsunk arra, hogy asztalhoz ülhetünk. Miután többszöri nekifutásra végre bejártuk a Sempione parkot, mely hatalmas, teli látnivalóval, árnyékos padokkal, tavakkal és kézből falatozó kacsákkal, kitikkadva egy közeli étterembe tértünk be, ahol a baristával szemben foglaltunk helyet, mivel alig múlt dél.

Fantasztikus kávét ittam, gyönyörű csészéből, a hozzá illő érdekes vonalú kiskanállal. Hogy miért említem ezt ennyire részletesen? Van nekem egy rossz szokásom. Olaszországból soha nem térek úgy haza, hogy meg ne lovasítsak egy cuki kiskanalat. Nagyon sajnálom ezt a hóbortomat, de kényszert érzek, hogy ezt megtegyem. Kell az adneralin, hogy senki ne vegyen észre és kell a készletbe is otthon. Ez van. Most is beszereztem egy gyönyörű példányt. Több helyütt ittam már kávét, de itt tört rám a szükség. Egyébként, ha kicsit túlozni akarok a latte árába a kanalat is beleszámították.

Milánóban a legfelháborítóbb, hogy egy gömb fagylalt 2,5-3 euróba kerül, ami nélkül viszont nehezen tudtunk meglenni a lányommal. Egyszerűen az olasz fagyinak nincs párja! Hiába írják nálunk, hogy eredeti olasz recept alapján készítették, a nyomába sem ér kint vásároltnak. Az ízharmónia annyira tökéletes, hogy utánozhatatlan. Ráadásul már nem csak tölcsérben, tégelyben, pohárban, de akár szendvicsben is fogyaszthatjuk, ami egyáltalán nem csökkenti az élményt, sőt! Az én kedvencem továbbra is a pisztácia, Tami viszont mindenfélét kóstolt és egyszer sem hallottam, hogy csalódott volna.

Mivel elérkeztünk az utolsó napunkhoz, úgy döntöttünk, hogy a legdrágább helyen, vagyis a Duomo és a Sempione park közötti sétálóutcán fogyasztjuk el a vacsoránkat, mely természetesen a legolcsóbb ételekből tevődött össze. Tami lasagnet, Anti tejszínes gnocchit, én spaghettit rendeltem. Mindegyik tányér közel 10 eurót ért, vagyis 3.200 forint körüli összeget, és tényleg ezek voltak a legolcsóbbak. Tulajdonképpen nem volt rossz, persze mire is számítottunk, hisz az olasz konyha legegyszerűbb ételeit rendeltük, bár furcsálltam, hogy nem kaptam a tésztához sajtot. Természetesen azonnal hozták, ahogy megemlítettem és nem is számoltak felárt, vagyis járt hozzá!

Ma korábban hazatértünk, mert be kellett csomagolnunk. Blanca hajnali 3.15 órára rendelt nekünk taxit, gondoltuk elég lesz másfél óra a becsekkoláshoz, mivel 6-kor indul a gép és egy óra az út busszal a reptérre. Hát majdnem tévedtünk. Annyira távol voltak egymástól az ellenőrző pontok és olyan rengeteg ember nyüzsgött a váróban, hogy tíz perccel a repülő indulása előtt jutottunk csak fel.

Véget ért a kiruccanás, de már sokkal könnyebben kezdünk neki egy hasonló kaliberű útnak, mert rengeteg tapasztalatot szereztünk, Milánót pedig úgy ismerjük, mint a tenyerünket!

Ja, és meghívtuk Blancát és Andreat hozzánk. Augusztusban jönnek.

Mille grazie!

A reggeli kávé aranyat ér! – Milánó 5.

Másnap reggel kicsit már bátrabban viselkedtünk a háziakkal, legalábbis Anti. Bennem volt még némi sértettség, amiből adódott a távolságtartásom, viszont hagytam magam kiengesztelni. Fél euróért ihattunk kávét, Anti élt is a lehetőséggel és egy csodálatos békebeli kotyogóson ő maga főzte meg.

Lassan én is előbújtam és bár majd megvesztem egy feketéért, nem fogadtam el a kínálkozó lehetőséget. Leültem a konyhában és néztem a körülöttem folyó eseményeket. Azt levettem, hogy az idősebb hölgyben – egyébként mindig nagyon kedvesen mosolygott és rendkívül kifejező volt az arca – Blanca anyukáját tisztelhetem, aki a konyhában lakik a kanapén, mely bútordarab a fürdő előtti várakozók sorfalának kényelmesebb időtöltését is szolgálta.

Aztán volt ott egy srác, aki tegnap még "munkásnak adta ki magát", mára kiderült, hogy Blanca barátja, és ő tényleg olasz. De még mennyire! Éppen rákot hozott, amit ebédre fogyasztanak el.

Mi ezt már nem vártuk meg, jóval ebéd előtt elhagytuk a lakást, hisz minden napra volt programunk, viszont már nem gyalogoltunk annyit, mint tegnap. Szerettem volna én is milánói lenni, nem túlzottan eltérni az olasz átlagpolgártól, tehát villamosra szálltunk. Nagyon pozitív Milánóban, hogy egy jeggyel 90 percig lehet utazni villamoson és buszon. Igazán bevezethetnék ezt nálunk is, hisz lehet, hogy egy megállót megyek, majd átszállok egy másikra, de ha még időben vagyok, akár ötre is felszállhatok. Az ára pedig a magyar árakkal teljesen szinkronban van. A metró az egyedüli kivétel, amit csak egyszer használhatunk egy bigliettoval.

Egy darabig kerestük a tegnapi kedves kávézót, a Bar Azzurót, de sajnos nem találtuk, én pedig nem voltam hajlandó máshol felhörpinteni a reggeli feketét. Tulajdonképpen nem is feketét, hanem latte-t, vagy latte macchiatot-t kellett volna innom, mert az espressot egy igazi olasz délután issza. Egy kicsit azért én nem vagyok olasz, úgyhogy inkább feketét szerettem volna, később lattet és utána jöhet ismét a fekete. A presso kávé náluk nem azt jelenti, hogy méreg erős is legyen, mert gyorsan átfolyatják a vizet rajta, csak szimplán finom. Az olaszok képesek 4-8 csészével is elfogyasztani egy nap, amivel szerintem én is fel tudnám venni a versenyt.

Nem messze a szállásunktól volt a Parco Sempione, egy hatalmas park egy gyönyörű várral, a Sforza kastély mögött. A parkot nem, de a várat teljesen körbejártuk, így végre először láthattunk macskát a füves várárokban. Én azt hittem, hogy Itália a kóbor és/vagy nem kóbor macskák legjobb lelőhelye, de egész Milánóban csak itt találtunk cicákat, ugyanis ez a metropolis a kutyáké!

És nem kóbor ebek sétáltak velünk szemben, hanem ápolt, pórázon vezetett négylábúak! Látszott a gazdájukon, hogy imádják és nagy becsben tartják őket. Tetovált, szőrös férfi parányi kutyust fog a kezében, öltönyben sétáló üzletember kinézetű úriember hatalmas dobermannt sétáltat, kirakatból kilépett idősebb nénike lassú mozgású ebet terelget és így tovább. Hihetetlen kutyakultusz van Milánóban! Nem hogy a tömegközlekedési járatokra felengedik őket, teszem hozzá szájkosár nélkül, de az éttermekben is különös figyelmet fordítanak rájuk.

Minden kutyában Nannerlt láttuk, akit itthon kellett hagynunk, pedig biztosan nagyon jól érezte volna magát velünk, csak a repülőutat nem tudom, hogy bírta volna ki. Arra azért kíváncsi lennék, hogy a nagyobb testű állat, miként boldogul egy emeletes ház parkettás szobájában, de a méltatlankodás legapróbb jelét sem láttam rajtuk.

Egyetlen acsarkodó, ugató, szűkölő kedvencet sem hallottunk. Nem tudom, hogy csinálták, biztos hozzá vannak szokva a tömeghez, turistákhoz, idegenekhez, de mindegyik végtelenül nyugodtan és barátságosan viselkedett, legyen az német juhászkutya vagy pincsi, fiatal vagy öreg. Nannerl már agyon hisztizte volna magát, ha valami új élmény éri. Kutyafuttatóból is volt szép számmal, néha mi is ott pihentünk meg.

A mai programunk egy deszkás park meglátogatása volt, közben persze Tami minden szembejövő szökőkútba beszökött, a Sempione előttinél ki is fütyülte a parkőr, mert a többi turista is felbátorodott és követte a példáját.

Természetesen ez kizárólag Tami program volt, de nem bántuk, az ő nyaralása, legyen olyan, amilyennek ő szeretné. Több lehetőség is adódott, a legközelebbire esett a választásunk, amihez azért sokat kellett gyalogolnunk, a GiardinoOreste del Buono-ra. Én még nem is voltam deszkás parkban, élvezettel néztem az ügyeskedésüket, Anti pedig művészi fotókat készített róluk, melyeket sajnos nem sikerült átküldeniük a mobilukra, valamiért nem működött a bluetooth, de nagyon nyitottak voltak és remekül elbeszélgettünk velük.

Visszafelé pizza volt az estebéd, mivel már jócskán benne jártunk a délutánban és boldogsággal töltötte el anyai szívemet, mikor a lányom azt találta mondani, hogy az enyém finomabb. Még ha nem is volt igaz.

A Duomo természetesen oda és vissza útba esett, de még nem jött el az ideje, hogy bemenjünk.

Odafelé egy zongoristát állítottunk fel, hogy mi is kipróbáljuk a hangszerét – hányan mondhatják el, hogy Milánóban, a Duomo lábánál zongoráztak?

Visszafelé pedig Tami galambokat etetett a tenyeréből, akik füttyszóra érkeztek, na meg búzára. Egy migráns kinézetű volt az idomárjuk, pár perc után követelte is tőlem a pénzt. Persze gondoltam én, hogy nem lesz ingyen, na de hogy egy eurót kérjen maréknyi magért és öt percért? azt nem engedhettem. Csak fél eurót kapott úgy, hogy én is kipróbáltam a csőrös állatok lábának kaparászását a karomon.

Hazafelé ismét beugrottunk egy olcsó áruházba, hogy mi is kivegyük a részünket a hűtő maradék helyéből és megkínálhassuk a vendéglátóinkat is.

Estére már jobb kedvemben voltam, kezdtem felvenni az olasz nem törődöm stílust. Blanca barátja, Andrea pedig egy igazi déli srác, Puglia-i, aki folyton nevet, ökörködik, hangoskodik és be nem áll a szája. Feltettem neki egy-két kérdést, és azt is megválaszolta, amit nem kérdeztem, de nyitott voltam rá. Taminak persze azonnal elkezdett udvarolni, többször feltette neki egy kérdést, amire a lány válaszolni tudott, hogy sikerélménnyel töltse el és talán hogy lubickoljon a mosolyában, majd felajánlotta, hogy hoz neki egy napszemüveget, mert látta, hogy nagyon tetszik a lánynak, amit ő visel. Azonnal visszautasítottam, hogy erre semmi szükség, de nem hagyta annyiban, Taminak ki kellett választania, hogy milyen színűt szeretne.

Antival is nagyon egymásra találtak, mint két gyerek! Folyamatosan poénkodtak, cukkolták egymást, egyáltalán nem gátolta őket a nyelvi különbözőség, főleg, hogy már egy fontos szót is megtanítottunk Andreának magyarul, a zanzara-t, vagyis a szúnyogot.