Csodaországban jártam

Tim Burton és Johnny Depp neve Ollókezű Edwardot juttatja eszembe, amit a ’90-es években láttam és akkoriban a kedvenceim közé tartozott. Az Alice Csodaországban c. film védjegye is ez a két név, ezért is ódzkodtam tőle kicsit, be merjek-e ülni egy kiskorúval erre a filmre. Féltettem a lányom Burton látványvilágától, de végül meggyőztem magam, hogy mégiscsak Lewis Carroll meséjéről van szó, talán nem lesz túlontúl rémisztő. Igazam lett.

Nekem nagyon bejött Burton és a Disney találkozása. Mind a ketten visszafogták magukat annyira, hogy egy gyerekfilm kerekedjen belőle. Nem lett olyan félelmetes, mint azt Burtontól elvárhatnánk, és nem is lett annyira csöpögősen giccses, mint azt a Disney ígérte volna.

Bár már régen olvastam Alice történetét, még a lányomnak sem, mert a könyv elejét kicsit rémisztőnek találtam, és féltem, hogy olyan mint Andersen és Grimm meséinek többsége, melyeket a pszichológusok akkora gyerekeknek ajánlnak, akik már maguk el tudják olvasni. Erre a lányom a legjobb példa. Ki nem állhatja a Jancsi és Juliskát, frászt kap a Piroska és a farkas említésétől is, és mikor a Holle anyót kezdtem el neki olvasni, közölte, hogy ő is bele fog ugrani egy kútba, ha az útjába esik, úgyhogy gyorsan becsuktam a könyvet, és úgy eltettem, hogy már meg sem találnám.

Én olyan nyolc éves lehettem, mikor elolvastam ezt a mesét, úgyhogy már csak az alaptörténet maradt meg a fejemben, és hogy nagyon viccesek voltak a párbeszédek. (Sőt, „francia tudásomat” is ebből a meséből merítettem (Ou est ma chatte?), hónapokig vártam arra az alkalomra, hogy találkozzam egy franciával, akinek végre feltehetem ezt a kérdést, de ez a mai napig nem következett be. A remény hal meg utoljára.:)

A filmben mindez megváltozott. Itt nem egy kislány esik bele az üregbe, hanem egy 19 éves úrilány, akinek éppen megkérné a kezét egy előkelő és emésztési gondokkal küszködő, igen csúnyára sikeredett fiatalember. Alice viszont a lázadó korszakában van, nem hajlandó fűzőt felvenni, mint azt elvárja tőle az arisztokrácia, és nem akar engedni a szülői nyomásnak sem, keresi a kibúvót, ami egy nyúl képében jelenik meg.

Mikor leér a gödör aljába, onnantól kezdve egy másvilágban találja magát, ami kicsit ismerős, de inkább félelmetes az ifjú hölgy számára, hiszen visszatérő rémálmaiban már sokat járt itt, amiről karikás szemei is tanúskodnak, de nem hiszi el, hogy 13 évesen tényleg része volt ennek a mesevilágnak. Alice folyamatosan bizonygatja, hogy őt valóban így hívják, de nem járt itt, Csodaország lakói erősködnek, hogy ő nem lehet Alice, mert aki itt járt, másképp viselkedett és nézett ki. Sokáig tart, mire mindenkit meggyőz, hogy ki ő valójában és méltó arra a nemes feladatra, hogy a Vörös Királynő ellen harcba szálljon.

Lewis Caroll szürreális világa kitűnően mutatott a vetítővásznon, a látvány olyan volt, mintha egy színes illusztrációkkal telezsúfolt mesekönyv lapjairól keltek volna életre (jobb mint az Avatarban) mégsem csöpögős, nem csordul túl, mint amennyit a néző képes befogadni. A groteszk, bizarr és izgalmas történet ábrázolása azonban kicsit lagymatag. Alice már nem az a kislány, aki volt, nincs benne kalandvágy, sem kíváncsiság, nem is merész, inkább egy hűvös és távolságtartó hölgy, az eseményekkel sodródó passzív szemlélő, akit bábként mozgatnak, mindig megmondják neki, mit tegyen és hogyan, és ő hajlandó is bábként viselkedni, holott a valódi életében éppen ebből a szerepből próbál kitörni. A néző is külső szemlélővé válik, nem képes azonosul a hőssel, mert nem érzi annak.

A szereplők viszont fantasztikusak! Legjobban a Vörös Királynő (Helena Bonham Carter) tetszett. Élénk arcjátéka felettébb humorossá tette, bár nem igazán tudtam eldönteni, hogy hol kezdődik a színészi játék és hol végződik a filmtrükk. Kalapos (Johnny Depp) tébolyodott fizimiskája, őrült vigyora egyik pillanatban félelmetesnek hatott, míg a másik percben ártatlan mókázásnak. A Fehér Királynő (Anne Hathaway) affektáló stílusa viszont teljesen hidegen hagyott, akárcsak Alice (Mia Wasikowska) vérszegény mivolta. Természetesen a lányom kedvence Vigyori Úr, a cica volt, aki váratlan megjelenéseivel és humoros szövegeivel felettébb szórakoztatóra sikeredett, de ezen a vonalon nem maradt el Tutyika és Mutyika (Matt Lucas) sem.

A film mondanivalója tulajdonképpen a felnőttéválás problematikája körül mozog, hogy döntéseket kell hozni, és kitartani mellette még akkor is, ha mindenki ellene van, hogy felelősséggel tartozunk tetteinkért és ezt a próbát kiállja Alice: nem megy férjhez a gőgös nemeshez, sőt üzleti vállalkozásba kezd, az apja nyomdokain lépkedve úgy, hogy most már bátran felhagyja a járt utat a járatlanért.

Poligamy

Mint azt az előző bejegyzésemben jeleztem, amit az év első napján csinál az ember, gyakran fogja megtenni egész évben. Hát én írtam elsején és már megint írok, aztán majd megint és így tovább.

Ám nem csak írtam, de moziban is voltam. Nem vagyok egy nagy filmszakértő, de az feltűnik, hogy egyre több magyar film kerül forgalmazásra, aminek nagyon örülök, mert szeretem a hazai alkotásokat. („Kicsit savanyú, kicsit sárga, de a mienk”.) Gondolom nagyban köszönhető ez annak, hogy az utóbbi években olyan színészek kerültek ki a főiskoláról, akik megállják a helyüket a filmiparban, el tudják adni az alkotásokat, sármosak, karakteresek.

A Poligamy című filmben ez a hiteles szereplő András, azaz Csányi Sándor volt. Nagyon jól játszotta a kapuzárási pánikkal küszködő középkorú férfi szerepét – meg kell, hogy mondjam, sokkal jobban, mint a szívtipróét -, aki fél az életfogytig tartó elkötelezettségtől, akár csak attól - hanem még jobban -, ha nem „raboskodhat” a szeretett nő oldalán. Nincsenek nagy vágyai, egyik napról a másikra él, mint a szappanoperákban, és ez neki megfelel, mondhatni ez a vágya. Nem akar túl messzire gondolni, főleg nem a házasság és gyerek témakörében.

Képzeletének játékaként bújik mindig más bőrbe - más foglalkozásba, más felmenőkkel – Lilla (Tompos Kátya), a barátnő, aki csak az ő szemében másmilyen, a környezete mindig ugyanannak látja. Ekkor már lehetne pszichiátriai eset, de ez a vonal nem erősödik fel kellőképpen. A pszichológusnő (Péterfy Bori) csak mint egy odahelyezett bábu ül az irodában, és tulajdonképpen semmi értelme és jelentősége a filmben, kivéve mikor ő is Lillává változik, de ez is egy elszalasztott poén marad. (Végül is András fogalmazza meg ezt a közjátékot a legjobban, mikor azt mondja, hogy azért jár pszichológushoz, mert forgatókönyvíró. Ennél több jelentősége tényleg nincs.) Ilyen logikátlanságokkal teli van a film. Egy darabig próbáltam megfejteni, de aztán rájöttem, hogy akkor elszalasztom magát az alkotást, úgyhogy nem agyaltam, inkább figyeltem a főszereplő hétköznapi attitűdjeit, melyek nagyon jól álltak neki, akár a cinkos mosoly, akár a tétova vizslatekintet (mint mikor a kopó nem találja a vadász által lelőtt zsákmányt, és nem tudja eldönteni, hogy még keresse, vagy behúzott farokkal visszasomfordáljon a gazdájához).

A történet 9 hónapot ölel át, egy gyermek kihordásának idejét, és ez nem véletlen. A filmben mindig minden változik. Lillából akadt hét is – ebből kettő az, akire emlékszem és ez sajnos minősíti a másik öt játékát, bár mentségükre legyen mondva, hogy az állandó szereplőváltozás nem sok időt adott a kibontakozásra, de a kettő közül az egyik szintén csak pár perces epizódszereplő volt, mégis jobban kihasználta az idejét, mint akinek több idő jutott – ezt hívják azt hiszem tehetségnek. Változnak az életkörülmények is, a bútorok, a berendezési tárgyak a különböző Lillákhoz igazodnak, egyedüli biztos pont egy kis faszobor, ami hol egy kedvenc, sok emléket idéző dísztárgyként, hol fotellábként jelenik meg.

Mivel vígjátékról beszélünk, nem elhanyagolható a poénok száma sem. Volt egy pár, de nem sok. Számos le nem ütött labda maradt a levegőben. Nagyon jó vonalként indult, hogy két Lillának megismerhettük a szüleit. Sajnos nem volt folytatás, pedig rengeteg helyzetkomikumra adott volna lehetőséget, amivel a főszereplő komikus karaktere tudott volna mit kezdeni, kár hogy nem volt belőle több. Az a jelenet is többet sejtetett, mikor a néző azt gondolta, hogy András a bulin nem Lillával, hanem egy idegen nővel ismerkedik meg, csak mikor hazaértek, akkor derült ki, hogy mégis Lilla, de ezt még lehetett volna fokozni, sajnos ez is elmaradt. Nagyon tetszett az a jelenet, mikor a terhestornán találkozik az igazi Lillával, akit immár Irmának hívnak. Jók voltak a dialógusok, nem voltak erőltetettek, csak maga az epizód sehogy sem illett a filmbe. Azt sem igazán értettem, hogy mikor ugyanezen a helyszínen András bevesz egy marék altatót, egyértelmű öngyilkossági szándékkal, mert már nem bírja elviselni, hogy a tornán csak az ő Lillái vesznek részt, el is kezdi az agóniát, amit a gyógyszer hatása okoz, de aztán mint aki hirtelen meggondolja magát, vagy mint aki felfedi magát a nézők előtt, „csak színészkedtem, ugye nem gondoltátok komolyan, hogy bevettem?”, felkel és odamegy Irmához beszélgetni.

András először ellenkezett és értetlenkedett az új Lillák felbukkanásán, aztán behódolt a váratlan lehetőségeknek, míg rá nem jött, hogy tulajdonképpen a barátnőjét az élettársával csalja, miközben a menyasszonyát keresi.

A film mondanivalója tulajdonképpen annyi, hogy a férfi vegye már észre, hogy a Nő, aki a legfontosabb számára, aki a legbiztosabb pont az életében ott van tőle karnyújtásnyira!