Hazafelé

Hazafelé még beugrottunk Firenzébe, hogy az utolsó pénzünket is elkölthessük egy különleges szendvicsre, amiért fél órát álltunk sorban és mindenkié nagyon finom lett, kivéve az enyémet, ami vega volt. Gondoltam hús helyett kapok bele jó sok zöldséget, de sajnos csak mutatóban tették bele a hozzávalókat. Nem baj, ettem fagyit, ami mindenért kárpótolt.

Itt jutott eszembe az is, hogy a hűtőmágneseken kívül akartam venni egy olasz könyvet is. Könyvesboltot nagyon nehéz találni Olaszországban, nem tudom, miért, de a belvárosban ez lehetetlennek bizonyult, arra pedig nem volt idő, hogy elkezdjünk keresgélni. Ahogy így sétáltunk az étterem felé, ahol még enni akartunk, Anti meglátott a kuka mellé kiszórva rengeteg könyvet. Nem hittem a szememnek. Nem volt semmi bajuk, még csak koszosak sem voltak, egymásra téve feküdtek szerencsétlenek mindenféle témakörben. Kiválasztottam egy krimit és minden szégyenérzet nélkül eltettem. Szegény ember vízzel főz.

Több órás vezetés után eljött a kávézás ideje és a legjobb helyen álltunk meg, a kedvenc olasz sorozatom névadójánál, Montalbano egyik presszójában. Itt volt kavarás bőven, mert valahogy nem akarták megérteni, hogy hány kávét kérek, lehet, hogy én voltam túl fáradt, lehet, hogy Tami is bekavart a „rizstej nincs, akkor nem kérek” rendeléssel, mindenesetre már tologattuk a csészealjakat, hogy kiderüljön mégis mennyi az annyi, de már nevettünk az egészen.

Még az aprót elköltöttük a Conad típusú bevásárló lánc közeli áruházában, természetesen vettem fagyasztott polipot is, ami azért nem ugyanaz, de mégis eszem, csak már otthon elkészítve. Amint besötétedett, azonnal elaludtam és másnap reggel ébredtem fel, hogy Anti szentségel, hogy merre kell menni, elromlott a gps. Nem a gps romlott el, hanem ő fáradt el annyira, hogy rossz irányba fordult. Átvettem a vezetést, ő pedig békésen szunyókált mellettem órákon keresztül.

Hazaérve még volt pár napunk a szabadságból, hogy regenerálódjunk, és azért nagyon örültem, hogy újra látom az itthoni kedvenceimet, akik már nagyon hiányoztak.

Montegemoli - Case di gello - Montecatini

Montecatinit is többször körbejártuk, annyi volt a látnivaló, akárcsak Montegemoliban, ahová legszívesebben este visszamentem volna, mert mindenütt villanyfüzérek lógtak, gondolom nem véletlenül. Itt volt a művészek kertje is.

Körbejártuk Case di gello-t is, ami már tényleg egy parányi cittadina, függőágyakkal a kertben, friss olivafa ültetvénnyel, a távolban hallottunk játszani egy focicsapatot, bőgni egy tehenet, egy telefonáló embernek intettünk és arra gondoltunk, hogy itt érdemes előre gondolkodni és nem torkoskodni, hogy a következő beszerzőkörútig kitartson az élelmiszer. Bár azt is tapasztaltam, hogy kis furgonnal járnak házról házra, becsöngetnek, a nénike kitopog, átveszi az árut és elbúcsúznak.

Persze a nagyobbacska városokban, melyek azért akkorák nem voltak, hogy egy szupermarket megélhetett volna, másképp találták ki a beszerzést. Montecatiniben két pici élelmiszerbolt volt minden alapvető szükséglettel ellátva, egy bár, ahol fagyizni is lehetett, és két étterem a főtéren. Ezen kívül minden nap más árusok jöttek és érződött a fogadtatásból, hogy ez itt bevett szokás, rendszeresen járnak, gondolom hetente. Első nap a zöldséges jelent meg, gyönyörű és széles választékkal, mint paradicsom, spárga, káposzta és paprika, de volt ott a szilvától kezdve a fügén keresztül az ananászig, kókuszig mindenféle finomság. Másnap a sajtos jött, el nem tudom mondani, hogy milyen illatot árasztva a környezetében, majd a szalámik és kolbászok lógtak az erre kialakított mozgó árusoknál, de megérkezett a műanyagos és papírárus is a főtérre, hogy kiszolgálja az ott lakókat és átmeneti megszállókat, szóval mindenki be tudott szerezni mindent, amire szüksége volt.

Utolsó előtti napon beültünk a helyi vendéglőbe, illetve csak szerettünk volna. Mikor megkérdeztük a pincért, hová ülhetünk, hisz láttuk, hogy rengeteg szabad hely van, visszakérdezett, hogy van-e foglalásunk. Nincs – feleltük. Akkor nagyon sajnálja, de nem tud számunkra helyet biztosítani. Ezen meglepődtünk, mert emberrel alig találkoztunk a nap folyamán és nem gondoltuk volna, hogy ez a kevés is étteremben vacsorázik. Átmentünk a másik trattoriaba, ahol a kérdésünkre ugyanezt a választ kaptuk, viszont felajánlották, hogy ha megfelel, akkor megterítenek nekünk az utcán. Picit ugyan lejt, de hoznak asztalt, terítéket és nagyon szívesen. Mi pedig nagyon köszöntük!

Én vágytam ugyan a polipra, de azt a tengerparton ehettem volna, ott viszont nem jutott eszembe, hisz mindig az utolsó napon szoktam, mivel számíthatok rosszullétre. Itt viszont a helyi specialitás a vaddisznó volt és a polenta, a szarvas és az őz, melyeket viszont nem fogyasztok, úgyhogy maradtam a spenótos, ricottás tagliatellénél, ami nem okozott csalódást, jól megszórva a helyi fűszerrel, vagyis parmezánnal.

Mazzolla

Mint már korábban említettem, kicsit elegünk lett a nagyvárosi forgatagból, még ha annyira gyönyörű is, de a tömegtől már kirázott a hideg, így elkezdtük nézegetni a kisebb településeket, melyek egyáltalán nem maradtak alul nagyobb társaiknál, hacsak nem sűrűség tekintetében.

Mazzolla-ba pont szieszta idején érkeztünk. Összesen 4 idős emberrel találkoztunk, akikkel természetesen szóba is elegyedtünk abban a reményben, hátha meghívnak bennünket egy kávéra, de ez sajnos nem következett be. Később utánanéztünk a helységnek és hiába kevés itt a lakos - összesen 41 - a La Pecora Nera szállóban igencsak borsos áron lehet megszállni, már ha van szabad hely. Egy hatalmas torony is található itt, mely természetesen magánterület, úgyhogy csak elképzelhetjük eddigi tapasztalataink alapján, hogy a kívülről puritán fal mögött valószínűleg minden képzeletet felülmúl és általában gyönyörű park tartozik hozzá, sok esetben medencével és pihenőkkel együtt.

Mazzolla-t Mazsolának hívtuk, mert tényleg egy parányi, édes aszalt gyümölcsre emlékeztetett, ahol békésen sétált Mindenki Kutyája, én pedig leültem a panorámát csodálni az erre kialakított korlát elé, ahol két pad és egy asztal helyezkedett el, gondolom nem véletlenül. Itt teljesen megszállt az évszázados falakból és a lankás tájból áradó nyugalom, egyszer csak úgy éreztem, hogy megérkeztem és nem hiányzik már semmi. Becsuktam a szemem és elképzeltem, milyen lehet itt felnőni, ahová jön az iskolabusz és viszi a nebulókat, akik persze mostanra már nem itt élnek és csak látogatóba jönnek az öregekhez, akik naphosszat beszélgetnek a kispadon, érdeklődve és barátságosan fogadják az idegeneket, vagy a saját szórakozásukra csipketerítőt hímeznek, ahogy az egyik fellibbenő ajtó függönye mögött megláttam egy nénikét.

Cecina

A sok városnézés után ismét eljött a tengerpart iránti igényünk, amit sürgősen csillapítanunk kellett. Jennifer Cecinát ajánlotta, és mi hallgattunk rá, amit utólag egy percig sem bántunk meg. Cecina azt jelenti, hogy csicseriborsópite, ami nagyon vicces, de a tengerpartjának semmi köze az ételhez, viszont lenyűgöző!

A tenger mellett közvetlenül találtunk ingyenes parkolóhelyet, a szabadstrand pedig nem csak egy sáv volt a fizetős mellett, hanem hosszú kilométereken elnyúló lungomare. A fenyőerdővel övezett partszakasz az árnyékban hűsölőknek kedvezett, a feketének tetsző vulkáni homokos part pedig a Nap szerelmeseinek. Innen benyúlt néhány sziklás, nehézkesen megközelíthető móló, melynek végén isteni volt napozni, ha az ember fel van készülve a hirtelen rázúduló hullámcsapásokból jövő sós permetre.

Sajnos az úszás itt sem jött össze, mert úgy látszik ebben az időszakban folyamatos volt a fergeteges szélfúvás, amitől óriási hullámok kerekedtek, de világossá vált az is, hogy miért van majdnem minden hegycsúcson szélkerék. Nem nagyon lehet leírni ezt a szépséget, talán ez a pár kép részben visszaadja, hogy miről beszélek.

San Gimignano - Siena

A futócipőmet természetesen hoztam magammal, de az előző szállásnál elővenni sem mertem, annyira meredek volt a hegyoldal, de itt azért előhúztam. Első alkalommal csak feltérképeztem a helyet, hogy mit is bírok és rá kellett jönnöm, hogy a városban lehetetlen a kocogás, annyira meredek minden utca. Végül rátaláltam az ideális helyszínre, ami a városból kivezető mellékutat jelentette nem annyira meredek emelkedőkkel és lejtőkkel, annál csodálatosabb kilátással.

A mai terv 2 közeli város volt. Az első San Gimignano, ahol csak azért nem éreztük magunkat túl jól, mert iszonyú tömeg volt. Parkolóhelyet is csak igen messze találtunk, ami egyébként nem probléma, mert szeretünk és tudunk is gyalogolni. Egyébként egy nagyon érdekes város, teli látnivalóval, finom pisztácia fagyival és egy olasz szendvicsárussal, aki megérezte az olasz kiejtésemen az idegen akcentust, és mikor nem figyeltem oda, angolul kiáltotta az árat, hogy nine, amitől majd’ frászt kaptam és halkan kijavítottam, hogy nove, ami után dőltünk a röhögéstől és elnézést kért, hogy megijesztett.

Sienát már nagyon régóta látni szerettem volna, amióta olvastam az egyik olasz nyelvkönyvben a kagyló alakú teréről, az évente megrendezett lovasversenyéről és a panforte nevű édességről, melyet már többször elkésztettem itthon, de az eredetit még nem kóstoltam. Sokkal kisebbnek képzeltem ezt a várost, pedig hatalmas, a városfalon kívül egy dupla akkora cittá veszi körül, természetesen már modern jelmezben, míg a városfalon belül ismét beléphettünk az ókori történelem színfalai közé.

Ponte della Maddalena – Montecatini

Ezen a napon búcsút is vettünk Nutinitől, akitől kaptunk egy üveg siciliai vörösbort, mi pedig hagytunk neki egy csomag szegedi paprikát és egy hűtőmágnest.

Indultunk a következő szállásunk felé, de útközben természetesen megint megálltunk egy kuriózumnál, a Ponte del Diavolo, vagyis az Ördög hídjánál Borgo a Mozzanoban. Azt kell tudni erről a hídról, hogy bár már több, mint 1000 éves, fantasztikusan megőrizték az utókornak. Kb. egy szekérnyi hely van rajta, nem mindenütt egyenes a széle, akárcsak a víznél lévő lyukak is aszimmetrikusak. Hihetetlenül meredek is, de érezni lehetett, amint a talpunk érintette a néhol már csúszóssá simult követ, hogy mennyi terhet viselt már el, hogy lovas harcosok lovagoltak keresztül rajta, akárcsak a vásári komédiások szekerei vagy a kereskedők roskadásig megpakolt lovas kocsijai.

Diecimo-ban megebédeltünk, ami nekem az elmaradhatatlan pisztácia fagylaltot jelentette. Azt egyébként hozzá kell tennem, hogy a 40 fokos magyarországi hőmérséklet után felüdülés volt a tíz fokkal alacsonyabb hőmérséklet itt a hegyekben, vagy a városokban, pont jó volt mind kiránduláshoz, mind strandoláshoz.

Új szálláshelyünkre érkezve egy újabb csúcson találtuk magunkat, de egy kicsivel nagyobb helységben, ahol már jobban összeértek a házak, vagy egy toronnyal volt közös a faluk. Montecatini Val di Cecina volt a városka neve és Jennifer a szállásadónk, aki nagyon otthonosan rendezte be a kétszobás lakást, különböző üzenetekkel és díszekkel, vendégkönyvvel és használati útmutatóval a szemetelési szokásokat illetően, illetve programajánlóval. Az étkező asztalán két fajta szilva kínálta magát a messziről érkezőnek és mint később kiderült a saját földjükről való. A susina típusú szilva hasonlít a mi ringlónkhoz, de csak nagyon messzi rokonság lehet, mert míg a mienk bordó színű, savanykás és a magról sem válik le a húsa, addig az olasz változat színe olyan, mintha még éretlen lenne, de az íze mézédes és roppanós, szóval így leírva, egyáltalán nem is hasonlított rá.

Viareggio

Mivel a hegyekben volt a szállásunk, ahhoz, hogy fürödni menjünk muszáj volt egy kicsit autózni. Viareggiora esett a választásunk, talán az volt a legközelebb hozzánk, de olyan hegyi ösvényeken, sokáig csak felfelé, hogy azt hittem, eltévedtünk. A jellegzetes Toscan tájjal egyébként egész idő alatt nem tudtam betelni. Annyira gyönyörű és változatos és képtelen voltam elhinni, hogy egy-egy házban hogy képesek élni az emberek, távol a civilizációtól, ahol a „leugrom a boltba, mert elfelejtettem kenyeret venni” kijelentés kb. 2 órás utat jelent autóval. Sokszor olyan magasan volt az épület, ami inkább kastélynak tűnt, hogy azt gondolnánk nem is vezet már oda út. Épp ilyeneken haladtunk mi is a strandig.

A szabad strand itt nem volt túl széles és bár hétköznap volt, elég sokan is voltak. Nagy lendülettel indultam a víz felé, erreföl akkora hullámokkal találtam szembe magam, hogy derékig bírtam csak bemenni, onnan már fordított is ki a következő hullám. Ha valakinek viszont sikerült beljebb jutnia, azt a vízimentők parancsolták kifelé, ők tudják az okát, miért. Kb. 200 méterenként volt figyelő szempár és a sípot is elég sűrűn használták, ha valaki 2-3 hullámtörésnél beljebb merészkedett.

Tamit mindig vonzották a fekete hölgyek által készített hajfonatok és mivel nekik remek érzékük volt a bizonytalan egyének kifürkészésére, azonnal lecsaptak a lányomra, aki bár sokáig tartotta magát, alkudott is becsülettel – ami kötelező is, mert hatalmas árral indítanak, majd a negyedéért is megcsinálják -, végül beadta a derekát és egy órás ücsörgés után szerintem a bőre is sötétebb lett.

Hazamenetel előtt még egy pizzát is elfogyasztottunk egy olyan étteremben, ahol nagyon alacsonyan tartották az árakat. Indoklásként az volt kiírva, hogy ez azért van, mert helyi hozzávalókból készítik el az összes fogást, valamint nincs külön pincér, aki leszedné az asztalt, ezt a műveletet a vendégekre bízzák. Azért is nagyon hálásak voltak, hogy a kihozott evőeszközöket bontatlanul visszaszolgáltattuk, ha már ilyen környezettudatos étterem és mi nem eszünk késsel, villával pizzát.

Pisa

Reggelre azért kiderült egy hiányossága a szobának. Az ágy katasztrófa volt, hullámzott, ha megmozdultunk, mintha vízágy lenne viszont azonnal éreztük, hogy nem az, mert a szivacs alól a súlyunk alatt kibukkantak a rugók, melyek egyáltalán nem estek jól.

Szokás szerint kevés programot terveztünk el előre. Néhány közelben lévő nagyvárost, melyet kötelező megnézni, akkor is, ha már láttuk őket, mert a fiatalabb korosztálynak még új volt illetve hogy strand is legyen beékelve a napokba.

Reggel nagyon komótosan készülődtünk, hisz nyaralunk, nem sietünk sehová. Azért bennem még működött az otthoni óra, de nem bántam, hogy korán felébredtem, mert így főztem magamnak egy kávét és kiültem a kertbe a tájat szemlélve elmélkedni egy picit távolabb helyezkedve a jeruzsálemi cseresznyétől, bár kutya bajom sem volt, ahogy Gyurinak sem. Fura állathangokat is hallottam a közelben és eszembe jutott, hogy tegnap Nutini mondta, hogy vannak errefelé őzek és vaddisznók. Ahogy a végére jutottam a gondolatmenetnek, elém ugrott egy capriolo. Egymás szemébe néztünk, bőgött egyet válaszként egy másik őznek és tovaszökkent. Azért örültem, hogy nem egy cinghiale-val futottam össze. Még hűvös volt, de már ébredezett a hegy mögött a Nap, vártam, hogy melegítse az arcomat, erre eleredt az eső. Toscana nagyon szeszélyes és meglepő.

Pisát mindenki ismeri a tornyáról és most megnézhettük, ahogy a rengeteg turista készíti a támasztó, lökő, tenyerén hordozó stb. ferde tornyot. A vaskosabb pénztárcával rendelkezők lovas kocsin járhatták körbe a teret, vagy az egész várost, azokat a turistákat viszont egyáltalán nem értettem, akik a gurulós bőröndjüket húzogatva az évszázados köveken csodálták meg a látványosságokat. Innen egyenesen a reptérre mentek volna? Eddig nem volt idejük lefotózni a csipkés toronyságot?

Ragaszkodtam ahhoz, hogy minden városban vegyek hűtőmágnest, erre Luccában elfelejtettem. Érdemes alaposan körbenézni az árusokat, mert 1-5 euró különbségek is lehetnek egy-egy árus között. A másik, amit megfogadtam, hogy minden városban kóstolok egy - vagy több – pisztácia fagylaltot. Ez Luccában is megtörtént, akárcsak itt.

Mivel elég későn értünk a városba, a központi parkolóban éppen lejárt a fizetős idő, így ingyen parkolhattunk. Innen tovább mentünk a tengerpartra, mert azt még egyikünk sem látta Pisában.

Sajnos a telefonom akkumulátora bemondta az unalmast, így volt, amikor nem tudtam használni fényképezésre. Persze a többiek mindig készek voltak arra, hogy fotózzanak, de azért van néhány olyan emlékem, amit csak a fejemben örökítettem meg. Ilyen volt, mikor a pisai tengerparton a gyönyörű fehér változatos méretű kövek és az első sornyi színes lakóépületek között elterülő széles sétányon andalogtunk végig. A köveken szikrázott a napfény, a lehúzott redőnyök mögött sziesztáztak az olaszok, a bárok épp akkor kezdtek nyitni és az egésznek olyan hangulata volt, mint egy romantikus filmben, ahol a főhős épp azt várja, hogy a kedvese kinyissa a spalettát, az utca kihalt, csak a tenger morajlása hallik, ahogy a hatalmas hullámok a sziklákhoz csapódnak.

Épp nagyon szeles volt az idő, nem is nagyon fürdött senki, annál többen szörföztek vagy vitorláztak.

Antinak ma volt a szülinapja, amit már harmadik éve zsinórban Itáliában ünneplünk! Nem rossz szülinapi ajándék! :)

Lucca - Tempagnano

Tulajdonképpen túl korán érkeztünk meg, ugyanis a szállást csak délután lehetett elfoglalni, mi pedig reggel nyolckor már Luccában voltunk, ahonnan Tempagnano csak egy órányira volt, így már az első napon kirándultunk, várost néztünk, kicsit elgyötörten, de azért lelkesen.

Luccát egy várfal veszi körül, csak hogy még kíváncsibbá tegyék a látogatót, hogy mi lehet odabent. Kerestük az ingyenes parkolóhelyet, mindhiába, így jó pár kör után végre megállapodtunk az egyik városkapunál. Lucca óvárosát hatalmas várfal veszi körül és bár nem túl nagy maga a cittá, rengeteg középkori látnivalóval rendelkezik. Lucca vezetősége megtiltotta, hogy a várost „oda nem illő” dolgokkal csúfítsák el, mint például gyorséttermek, szexshopok illetve kötelezték az éttermeket arra, hogy legalább egy tipikusan toscan ételnek szerepelnie kell az étlapon.

Aztán felhívtuk Nutinit, hogy esetleg mehetnénk-e picit korábban, mert már a pisztácia fagylalt sem volt olyan ízletes, mint amilyennek lennie kellett volna. Természetesen nem hárult akadály a korábbi érkezéshez, mint ezt annyiszor tapasztaltuk. És most láttuk meg az igazi Toscanát, a szerpentineket, az európai cédrusból készített allékat, a rengeteg olivafát, a teraszos földművelés rendezettségét, a kastélyoknak tetsző lakóházakat és még sorolhatnám.

Egy hatalmas hegyre másztunk fel, olyan hajtűkanyarokkal megspékelve, hogy csak egyesben lehetett haladni és rendkívül örültem, hogy nem én vezetek, mert minden másodiknál be kellett csuknom a szemem. Szerencsére a gps jól működött, nem tévedtünk el, a legszűkebb utcákban sem jöttek szembe, tulajdonképpen megérkeztünk… az Isten háta mögé.

Egy hatalmas háznál Nutini fogadott minket, a hegy csúcsán, aminél feljebb már csak egy templomtornyot láttunk, bár körbenézve még mindig volt feljebb ház, amit nem is értettünk, hogyan lehetséges.

Nutini középkorú őszes halántékú és szakállú, mindenre bólogató signore, aki 30 évig dolgozott Romániában, de azt nem sikerült kiszednünk belőle, hogy miért pont ott? Többféle munkakört is betöltött, volt szakács egy olasz jellegű pizzériában, de villanyszerelő is.

A nagy ház egyik külön lakrészét kaptuk meg, ahol két emeletet foglalhattunk el négyen. Belépve a házba megcsapott az öreg bútorok és falak ontotta doh-szag. Volt ott hatalmas utazóláda, amire házigazdánk „viccesen” megjegyezte, hogy ne nyissuk ki, mert hulla van benne. Volt egy kisebb is a hatalmas szobában, abból egy nyakkendő lógott ki… nem kérdeztünk semmit, biztos, hogy nem nyitjuk ki. A szoba sötét volt és kicsit nyomasztó, de ez nem volt meglepő, hisz karnyújtásnyira volt tőlünk az erdő, sűrű növényzettel, mely erősen árnyékolta és jelentősen lehűtötte a levegőt.

A felső szinten viszont világos volt, erkéllyel, a fürdőszobában jakuzzival. Mintha a lépcsők egy másik világba vittek volna. Természetesen nem ez lett a mi szobánk, de mi már ezt sem bántuk, annyira fáradtak voltunk. Csak ki akartam próbálni az ágyat, mennyire kényelmes és 3 óra múlva ébredtem fel.

Még volt annyi idő estig, hogy ismerkedjünk a környezettel. Az udvaron a gyönyörű kilátással egy kis kerthelység lett berendezve. Ha feljebb mentünk, betérhettünk a templomba és megnézhettük a temetőt, ahol olasz szokás szerint minden síron fotó mutatta, ki fekszik benne, és elektromos mécsesek világítottak. Leszaladtunk a faluba is, hogy igyunk valamit, ami csak lefelé bizonyult jó ötletnek, visszafelé, pizzával a kezünkben már nem volt annyira szórakoztató a 3 km-es séta.

Kiültünk a kertbe vacsorázni. Ahogy sötétedett, jöttek a szentjánosbogarak, ami számomra is új volt, még sosem láttam ilyen közelről, hogy ennyire világítottak volna. Tami fogott is egyet, hogy megszelídítse, persze hamar jobb belátásra tért. Volt két nagyobbacska bokor is, rajta piros termésekkel, úgy nézett ki, mint az apró paradicsom. Gyurival megkóstoltuk. Hát nem paradicsom volt, hanem valami sokkal fanyarabb, keserűbb gyümölcs. Később megtudtuk Nutinitől, hogy mérgező. Ezek után már mi is utána néztünk és kiderült, hogy jeruzsálemi cseresznyének hívják, kutyára, macskára azonnali halált okoz – persze ők nem olyan hülyék, hogy megegyék. Emberre gyomorrontás, hányás a jellemző, nagyobb mennyiségben szívbénulás.

Olaszországban meghalni? Gyönyörű! Ettől függetlenül úgy aludtam, mint a tej, a halott nagymamával a ládában és mérgező cseresznyével a gyomromban.

Milánóban (is) drága az élet! – Milánó 8.

Reggelente már a legolcsóbb kávét fogyasztottuk, vagyis a szállásunkon, amit mi főztünk, néha Andrea meg is hívott bennünket.

Itália nem tartozik a legdrágább országok közé, bár már az olcsók közé se, mint ahogy régebben volt, legalábbis magyar viszonylatban. Milánó viszont biztos a kivétel, aki erősíti a szabályt. Nincs mit szépíteni, ez a város iszonyú drága!

Persze, aki ügyes – mint mi -, azok megtalálják a megfelelő helyeket, ahol ha nem is olcsón, de nem sokkal drágábban vásárolhatnak, ehetnek, mint idehaza.

Az első ilyen lehetőség a nagyobb bevásárlóközpontok, ahol töredékéért lehet megvenni az élelmiszert, italt, bármit, amit ott árulnak.

Ha nem otthon akarunk étkezni, akkor léteznek olyan éttermek, melyek nem terhelik meg túlzottan a pénztárcánkat. Vannak olyan helyek is, ahol lehetőség van arra, hogy ha kifizetünk egy drágább italt, bort, sört, bármit, akkor ingyen fogyaszthatunk a gazdag svédasztal kínálatából. Ezeket úgy hívják, hogy aperitivo, elég sokat lehet belőle találni Milánóban.

Aztán ott vannak a gyorsétkezdék, ahol ugyan nem a legolaszabb ételt kínálják, de a szükség törvényt bont, a lényeg, hogy energiához jussunk és legyen erőnk folytatni a városnézést.

Ha néhanapján nem él ezekkel a lehetőségekkel a turista, akkor gyorsan kifogy a pénzéből, mert egy étteremben, még ha nem is a legpuccosabb, egy sör 4-7 euró, egy kávé és az üdítő 3 körüli.

Ha ebédidőben ülünk be valahová inni, akkor ne számítsunk arra, hogy asztalhoz ülhetünk. Miután többszöri nekifutásra végre bejártuk a Sempione parkot, mely hatalmas, teli látnivalóval, árnyékos padokkal, tavakkal és kézből falatozó kacsákkal, kitikkadva egy közeli étterembe tértünk be, ahol a baristával szemben foglaltunk helyet, mivel alig múlt dél.

Fantasztikus kávét ittam, gyönyörű csészéből, a hozzá illő érdekes vonalú kiskanállal. Hogy miért említem ezt ennyire részletesen? Van nekem egy rossz szokásom. Olaszországból soha nem térek úgy haza, hogy meg ne lovasítsak egy cuki kiskanalat. Nagyon sajnálom ezt a hóbortomat, de kényszert érzek, hogy ezt megtegyem. Kell az adneralin, hogy senki ne vegyen észre és kell a készletbe is otthon. Ez van. Most is beszereztem egy gyönyörű példányt. Több helyütt ittam már kávét, de itt tört rám a szükség. Egyébként, ha kicsit túlozni akarok a latte árába a kanalat is beleszámították.

Milánóban a legfelháborítóbb, hogy egy gömb fagylalt 2,5-3 euróba kerül, ami nélkül viszont nehezen tudtunk meglenni a lányommal. Egyszerűen az olasz fagyinak nincs párja! Hiába írják nálunk, hogy eredeti olasz recept alapján készítették, a nyomába sem ér kint vásároltnak. Az ízharmónia annyira tökéletes, hogy utánozhatatlan. Ráadásul már nem csak tölcsérben, tégelyben, pohárban, de akár szendvicsben is fogyaszthatjuk, ami egyáltalán nem csökkenti az élményt, sőt! Az én kedvencem továbbra is a pisztácia, Tami viszont mindenfélét kóstolt és egyszer sem hallottam, hogy csalódott volna.

Mivel elérkeztünk az utolsó napunkhoz, úgy döntöttünk, hogy a legdrágább helyen, vagyis a Duomo és a Sempione park közötti sétálóutcán fogyasztjuk el a vacsoránkat, mely természetesen a legolcsóbb ételekből tevődött össze. Tami lasagnet, Anti tejszínes gnocchit, én spaghettit rendeltem. Mindegyik tányér közel 10 eurót ért, vagyis 3.200 forint körüli összeget, és tényleg ezek voltak a legolcsóbbak. Tulajdonképpen nem volt rossz, persze mire is számítottunk, hisz az olasz konyha legegyszerűbb ételeit rendeltük, bár furcsálltam, hogy nem kaptam a tésztához sajtot. Természetesen azonnal hozták, ahogy megemlítettem és nem is számoltak felárt, vagyis járt hozzá!

Ma korábban hazatértünk, mert be kellett csomagolnunk. Blanca hajnali 3.15 órára rendelt nekünk taxit, gondoltuk elég lesz másfél óra a becsekkoláshoz, mivel 6-kor indul a gép és egy óra az út busszal a reptérre. Hát majdnem tévedtünk. Annyira távol voltak egymástól az ellenőrző pontok és olyan rengeteg ember nyüzsgött a váróban, hogy tíz perccel a repülő indulása előtt jutottunk csak fel.

Véget ért a kiruccanás, de már sokkal könnyebben kezdünk neki egy hasonló kaliberű útnak, mert rengeteg tapasztalatot szereztünk, Milánót pedig úgy ismerjük, mint a tenyerünket!

Ja, és meghívtuk Blancát és Andreat hozzánk. Augusztusban jönnek.

Mille grazie!

Előbb-utóbb mindenre fény derül! – Milánó 6.

Az idő haladtával egyre jobban összebarátkoztunk a szállásadóinkkal. Blancáról kiderült, hogy egy nagyon kedves dél-amerikai lány, ha nem szólunk hozzá, akkor a háttérbe húzódik, belebújik a laptopjába és észre sem lehet venni. Persze csak addig, míg Andrea el nem kezd vele beszélgetni, mert akkor kinyílik a szája! Több vitatkozást végighallgattunk köztük, ami valószínűleg megoldással zárult, mert nem volt köztük harag.

Andrea viszont állandóan mosolygott, kezdeményezett, hihetetlenül nyitott volt a vendégeire, a társaságra, ez lételeme volt. Ám az egész lakás nagyon nyitott volt és ezt szó szerint kell érteni! Mi is csak akkor csuktuk be az ajtónkat, mikor elmentünk itthonról, különben megfulladtunk volna, de ez egyáltalán nem okozott gondot. Soha senki sem tévedt még véletlenül sem a szobánk felé, maximum az ajtóval szemben lévő hűtőig. A bejárati ajtót viszont soha nem láttuk becsukva! Még éjszakára sem! Hát ennyire nyitottak, de nincs is félnivalójuk! Andrea mesélte, hogy egyszer az egyik vendég ellopta a napszemüvegét, ennyi rossz tapasztalata származott a vendéglátásból!

Mint később kiderült, a függőfolyosó további részén már nem lakott idegen, megvették a mellette lévő két lakást is és azon fáradoztak, hogy komfortossá varázsolják, nyílván továbbfejlesztve az eddigi szolgáltatásukat.

Az egyik helyiség, amiről már írtam, egy ideig belülről is látható volt, de harmadnapra befalazták, oda galériát építettek. Aztán volt még egy hatalmas lakás, ami tágas volt és üres, teli ablakkal! Az ablak iránti tiszteletünk jelentősen nőtt az elmúlt napokban.

A lakrészünkben csupán három szoba volt. Az előző részben említettem, hogy sorfal állt a fürdőszoba előtt és ez nem vicc!

Lassan sikerült kibogoznunk, hogy tulajdonképpen hányan is éltünk egy fedél alatt, és ez hogyan lehetséges.

A vendégek többnyire pár napra maradtak, esetleg egy éjszakára, szóval nem is találkoztunk velük, mint akik a mellettünk lévő szobába költöztek és másnap már el is tűntek. Viszont néhányukat sikerült arcról megjegyezni, felületesebb ismeretséget kötni, például a lengyel lánnyal, aki még előttünk érkezett és utánunk távozott. Néha váltottunk vele pár szót, jól beszélt olaszul. Volt, hogy éjfélkor futottunk össze vele, mikor kedve támadt levest főzni, vagy hajnalban, a mosdóba menet, ahogy a müzlijét falatozza.  

 Aztán ott volt a japán srác, akit Andrea után már mi is csak Tokiónak szólítottunk. Ő pár nap után alakot váltott, egy hasonló kaliberű, csak alacsonyabb ferdeszeműre. Volt egy idősebb szír vendég is, nagyon mosolygós és barátságos, vagy a svájci orvostanhallgató, aki tulajdonképpen arab volt. Ő rendkívül visszahúzódó volt, bérelt kocsival csillagtúrázott Olaszországban. Egy idő után sikerült kicsit feloldani és már a sört is megkóstolta, de azért inkább naranccsal próbálkozott és nem értette, hogy Andrea miért röhögi ki állandóan.

Egyik nap érkezett egy magyar srác is, aki csak egy éjszakára maradt és Andrea tiszta rosszul volt, hogy olyan nyelven hadarunk, amit ő nem ért, minduntalan közbe szólt és igyekezett a saját medrébe terelni a témát, előbb-utóbb sikerrel.

Majd megérkezett Bariból a legjobb barátja, Stefano, aki Andreához képest kicsit konszolidáltabban viselkedett, mesterségét tekintve fogorvos, látszott rajtuk, hogy évek óta ismerik egymást, egymás szavába vágtak, volt közöttük valami régre visszanyúló kapocs, állandó testi kontaktus, összekacsintás.

És nem utolsó sorban ott volt Gaetano, aki szintén baráti és munkatársi minőségben volt jelen (bár hozzá kell tennem, hogy az érkezésünk óta nem láttunk építkezést, mert vagy akkor csinálták, mikor nem voltunk otthon, vagy nem is foglalatoskodtak ilyen felesleges haszontalanságokkal, bár Andrea előszeretettel viselte a festékfoltos ruházatát, mint aki dolgozik), és aki annyira butuska volt, hogy már szinte forgott. Ő mesterségét tekintve fodrász volt, a rövid gatyáját állandóan az alsógatyájába tűrte és bár nagyon aranyos volt, az istennek sem értette meg, hogy egy hölgytől nem illik megkérdezni a korát!

És akkor még az átutazó vendégekről nem írtam, akiket nem is láttam, csak egy-egy pillanatra, főleg a mosdóra várva. Hogy ez miként lehetséges?

Egy szobát mi foglaltunk el, oda nem költöztettek. A mellettünk lévő volt a legdrágább helység, egy franciaággyal, irigylésre méltó, utcára nyíló ablakkal – amit mi is láthattunk az üvegünkön keresztül. Itt ritkábban volt vendég, néha a mamma aludt benne vagy csak tévézett, mert hogy itt még az is volt.

A konyhából nyíló szobában pedig olyan barlangrendszer volt, amit elképzelni sem tudtunk, csak azt láttuk, hogy folyamatosan jönnek ki emberek, majd megint újabb arcok. Aztán egyszer Antit körbevezette Andrea és mindenre fény derült. Egy hatalmas helyiség, osb lapokkal elválasztva, melyek nem értek a mennyezetig, átjárta őket a levegő és nyilván a hang is. Mindegyik lyukban egy-egy emeletes ágy volt, talán egy kis szekrénnyel és ennyi.

Nyilván azért volt ilyen forgalmas és kelendő, mert nem hogy Milánóhoz képest, de mindenhez viszonyítva rendkívül olcsó volt, az árért pedig nem járt több. Valamiből finanszírozni kellett a fejlesztéseket a szomszédos helységek kialakítását, Tami napszemüvegét és a mai vacsorameghívásunkat, ugyanis Andreával már annyira összebarátkoztunk, hogy tett egy ilyen ajánlatot estére.

Kellett is a sikerélmény, mert a mai programunk kudarcba fulladt. A Naviglio Grande-ba akartunk eljutni, ami egy a mesterségesen kialakított csatornákra épített hidakon található főleg éttermekből álló hangulatos negyed, legalábbis az útikönyvek szerint, viszont mi rossz irányba fordultunk és bár a csatornát megtaláltuk, de egy görög éttermen kívül semmit sem. Egy bárban lehűtöttük, egy fagyizóban felvidítottuk és az első áruházban vásárolt szendvicseket a parton elfogyasztottuk.

A vacsi viszont kárpótolt minket a tévedésünkért! Andrea gyakorlott mozdulatokkal és annál hangosabb pakolások közepette pasta di funghi porcini, vagyis vargánya gombás tésztát főzött fantasztikus gyorsasággal igen kiválóan! Az italt mi álltuk, vagyis vittük a szokásos olasz sört, a Birra Morettit, de én a hűtőben felfedeztem a kedvenc olasz boromat, vagyis a Lambruscot, Andrea élt a lehetőséggel és igyekezett leitatni, amitől határtalan jókedvem kerekedett és már az sem érdekelt, hogy a szauna szobánkhoz közeledve egy óriási csótánnyal futottam össze, amit a sikolyomra érkező Andrea azonnal lecsapott a papucsával…

Buona notte sogni d'oro!