Óriás nem egy ismeretlen helyről érkezett hozzánk – nálunk
született. Mi láttuk, sőt figyeltük, mikor nyitja ki a szemét először, hogy
rácsodálkozzon az általunk nyújtott világra. Az anyukája is féltőn vigyázta,
nevelte, tanította, akárcsak a testvéreit, de tudta, hogy míg itt van velünk,
addig nem érheti baj. Vigyáztunk rá, ahogy csak tudtunk és megtanítottuk bízni
az emberben, akitől nem csak ennivalót kap, hanem szeretetet, gondoskodást és
szabadságot, amire rendkívül nagy igénye volt.
Sokáig csak mellettünk mozgott, de ahogy nőtt, úgy nőtt az
igénye a térre is. Ekkor megmutattuk neki a kinti világot, a hatalmas udvart,
ami egy darabig elégnek bizonyult. Mindent elkövettünk, hogy ne kívánkozzon
messzebb, de a macskák természetét nem lehet kordában tartani, főleg ha az
bengáli.
A négy cica közül Óriással sikerült egy olyan köteléket
kialakítanom, ami különleges volt és csak a miénk. Kereste a társaságom, akár
csak én az övét. Ez a kapcsolat közöttünk nagyon erős volt, amit nem tudott
elszakítani a játék hevében kapott mély karmolás, vagy amikor hiába könyörögtem
neki, hogy ugorjon fel az ölembe, hogy megsimogathassam, ő pedig úgy nézett
rám, mintha most látna először.
Nem tudtam rá haragudni. Hisz szabad volt, szabadon tehetett
bármit, amit csak akart és én csak örültem, mikor találkozott a kívánságunk.
Szerencsére nem ritkán.
Óriást nem véletlenül hívták Óriásnak. Nem csak termetében
vagy küllemében volt nagy – hanem abban is, ahogyan betöltötte melegséggel az
otthont, az udvart, az egész teret, a mindennapokat. Ő nem "csak" egy
cica volt. Ő társ volt, aki szabadságra született, de mindig hazatalált.
Minden nap, amikor munka után hazaérkeztem, ő ott volt.
Sejtette, mikor érkezem, mikor kezdek már aggódni és hallotta is, ha hívom,
többnyire a közelben tartózkodott. A saját ritmusa szerint járt-kelt a
környéken, de mindig tudta, hol az otthona és vagy már kicsit korábban vagy nem
sokkal utánam megérkezett, mert érezte, hogy én akkor vagyok boldog, ha ő is
ott van és együtt lehetünk, még ha nem is egymással foglalkozunk.
Este már nem engedtem ki. Nem is igényelte, elfáradt az
egész napos kóborlás után, jóllakott a vacsorával és sokszor feljött a
hálószobába és az ágyamban aludta végig az éjszakát. Na jó, néha jött egy kis
simogatásért, mikor érezte, hogy nem vagyok REM fázisban, de ez nekem is jól
esett, hogy megbizonyosodhattam róla, ott van a közelemben. Reggel mikor
felébredtem és felültem az ágyban, első dolga volt az ölembe telepedni. Alig
fért el, lelógott mindenfelé, mégsem esett le, biztonságban érezte magát,
kapaszkodnia sem kellett. Ilyenkor szerettem a nyakát simogatni, hogy érezzem
dorombol, mert hallani nem lehetett. Nagyon halkan dorombolt, sokáig azt
hittem, hogy nem is tud, de aztán egyszer megéreztem a nyakán, hogy dehogynem,
de ezt sem veri nagy dobra.
Ha nem velem aludt, akkor odalent az ablakban a neki
készített párnán helyezkedett el. Hanyatt, lábait szétdobva, amit ha
észrevettünk, képtelenség volt érintés nélkül elmenni mellette, meg kellett
simogatni a hasát.
Sokszor sétált velem az udvaron, hűséges társként, mint egy
kutyus, csendes jelenlétével emlékeztetve arra, hogy a legfontosabb dolgok nem
harsányak. Többször találkoztam vele a kukoricaföldön, mikor a kutyát
sétáltattam, hogy aztán a kibővült csapat együtt jöjjön haza. Féltettem ilyenkor
nagyon. Nehogy megijedjen valamitől, valakitől és elszaladjon, de bíztam benne,
hogy tudja mit csinál, ahogy ő is bízott bennem.
Aztán jött egy nap, amikor nem jött haza. Hívtam. Kerestem.
Vártam. Végigjártam az útszélét, ha baleset érte, mihamarabb megtaláljam, de
nem volt sehol. Ekkor már arra gondoltam, hogy felkapta valaki és erőszakkal
elvitte, de tudtam jól, hogy az utcán még nekem sem engedi, hogy felvegyem és
nagyon veszélyes tud lenni, ha kiereszti a karmait.
Próbáltam hinni, hogy csak kalandozik még egy kicsit, és
reggel újra ott lesz a megszokott helyén az ablakban. De nem volt.
Egész nap ő járt a fejemben és szuggeráltam, hogy ha
hazaérek, már otthon lesz. Nem volt. Megint körbejártam a környéket és késő
este a szomszéd szólt, hogy ő látott egy cicát heverni nem messze tőlünk.
Éreztem, hogy ő az, de meg kellett bizonyosodnom róla.
Hazahoztam az élettelen testét. Már jóideje ott feküdhetett,
közben az eső is esett, vizes volt a bundája és nagyon puha a szőre, mikor
felemeltem. Nem tudom, mi történt vele, de mindegy is.
A világ egyik legszerethetőbb lénye nem mozdult, nem nézett
rám azzal a kihívó tekintetével, végképp elcsendesedett. A dorombolása már csak
emlék, a puha tappancsai nyoma már csak a szívemben hagy lenyomatot.
Óriás szabad volt, mint a szél, de míg a szél nyomtalanul
tovaillan, ő, a mindennapi jelenléte, ragaszkodása, önállósága és gyengédsége
mindörökre a velem marad. Ő nem "csak egy macska" volt. Ő egy barát
volt, aki ha kellett megnevettetett, akiről gondoskodhattam, ha szüksége volt
rá, aki megvigasztalt, ha erre nekem volt szükségem. Vagy, aki csak ott volt az
óriási szívével a közelemben, hogy ne hiányozzon semmi más.
Most viszont hiányzik. Nagyon.
2025.07.08-2023.04.10
