Kicsi, kövér, sokat iszik és szivarozik…

... ő Barney. Egy életigenlő, esendő, hétköznapi és mégis figyelemreméltó filmproducer, akinek az életét követhetjük nyomon első házasságától kezdve az utolsóig, a Barney és a nők című filmben.

Egy nőt a férfiben elsősorban nem a kinézete fogja meg, főleg ha tartós kapcsolatra gondolunk, hanem az, ahogy a férfi viselkedik vele. Ahogy a férfi látja a nőt és amilyennek a nő szeretné látni önmagát. Igaz ez Barneyre is, akinek a megjelenése nem szívet dobogtató, első látásra nem a szívtiprót látjuk benne, csak egy olyan embert, aki mosolyt csal az ember arcára, ami után egy legyintés következik, de mikor tesz egy-két mozdulatot, vagy mond valami találót, mégis érdeklődést kelt a másik nemben, aki igazat ad neki, és észrevétlenül is behódol.

A film ott kezdődik, ahol Barney Panofsky (Paul Giamatti) harmadik házassága véget ér, majd visszaugrunk az időben, az elsőhöz, a bohém, római frigyhez, mely rövid lefolyása alatt, drámai fordulatot vesz. Viszont ekkor ismerjük meg Barney igazi arcát, hozzáállását az élethez, valamint baráti társaságát, mely a film végéig így vagy úgy, de jelen van és befolyásolja a főszereplő életét, tetteit.

A film közben még egy gyilkossági szál is izgalomban tartja a nézőt, mely tényleg csak mellékesen bukkan fel egyszer-kétszer, talán csak azért, hogy kételkedjünk a főszereplő vonzerejében, ne engedjük, hogy minket is behálózzon.

Barney egy hús-vér ember, olyan, mint aki véletlenül betévedt az utcáról egy forgatásra, ahol azonnal főszerepet kapott. Paul Giamatti fantasztikusan alakítja a hétköznapi figurát, aki megengedheti magának, hogy átgondolatlanul döntsön, hirtelen felindulásból, vagy részegen. Ha pedig döntött, akkor már nem másítja meg véleményét, hanem igyekszik a legjobbat kihozni belőle, még ha többször nem is sikerül. Sokszor önzőn viselkedik, akár a gyerekeiről, akár a feleségeiről, akár a munkájáról van szó, de mikor a barátai kerülnek bajba, gondolkodás nélkül segítő kezet nyújt.

Második házassága tulajdonképpen csak egy közjáték, hisz szerelemről szó sincs, inkább csak azért következik be, mert a zsidó család jó táptalajt ad a humornak, ahol Barney apjának (Dustin Hoffman) stílusa túlmutathat a film romantikáján. Na, és ahol hősünk végre megismerheti az igaz szerelmet, a nagy Őt!

Sajnos az idők során ez a szerelem is egyoldalúvá válik, de mindenképp – a többihez képest pláne – elementáris erejű és életszagú. Végigkövethetjük egy kapcsolat főbb állomásait: a megismerkedés könnyed humorán, a romantikus udvarláson keresztül a beteljesedésig, a kölcsönös elfogadásig, majd a meg nem értés és különbözőség problémájáig. A filmben éppúgy jelen van a triviális és a filozofikus, akár a balga, együgyű és az intelligens gentleman.

Egy összetett ember élete rajzolódik elénk, aki minden hibájával együtt nagyon is szerethető figura. Barney - a férfi - szemén keresztül látjuk a világot, vagyis a saját világát, ahogy ő képzeli el a család, a barátság, a szeretet és szerelem fogalmait. Egyszerre látjuk a nagystílű feledékenyt és az esendő, megöregedő halandót.

Az időben való ugrálás egyáltalán nem okoz törést a jelenetek között, mindvégig világos és egyértelmű marad, köszönhető ez a sminkesnek, aki bravúrosan maszkírozza a szereplők arcát. Gyönyörű képsorok villannak fel az apa-fiú kapcsolatról, akárcsak a barátságról, a nagylelkűségről és az igaz szerelemről, szeretetről. A film végére az is kiderül, hogy Barney minden elvétett döntése egyfajta figyelmességből adódott és szívfacsaró jelenetekkel zárul az ép eszét elvesztő ember öregedése, aki az utolsó filmkockában még a megkérdőjelezett ártatlanságát is visszanyeri.

Az amerikai

Két filmről szeretnék írni, melyeket egy hét különbséggel egymás után néztünk meg a moziban. Két teljesen eltérő alkotás, csak egyetlen közös motívuma van, hogy Olaszországban játszódnak. Talán ezért is esett a választásunk ezekre a filmekre, hogy ha végképp érdektelen maga a történet, akkor legalább a helyszínekben gyönyörködhetünk. Ez be is jött.

Lássuk az elsőt:

Az amerikai című film a festői Toszkánában játszódik, sötét sikátorokban, hangulatos hegyek között, ahol a fű olyan zöld, mint egy tányér spenót, ahol a dimbes-dombos olasz kis falu nyugalmát megzavarja egy idegen. A főszereplő – a számomra nem túl sokatmondó -, George Clooney (Jack), egy bérgyilkos szerepét ölti magára. Ebbe az országba menekül a múltja elöl, az emlékei elöl, szeretne kiszállni, de még egy utolsó megbízást teljesít. Sokáig nem értettem, hogy miért érzem olyan zaklatottnak magam a film után. Aztán rájöttem. Azért, mert semmi sem volt befejezve. Jack megismerkedik Benedetto atyával, akivel talán sikerülne bensőséges kapcsolatot kiépítenie, aki segíthetne neki feldolgozni sötét múltját, de ez nem történik meg. Nem hogy félbeszakadna, igazán el sem kezdődik, pedig a néző vágyik rá, a cselekmény is ezt igazolná, mégsem. Még az is felmerül a figyelmes szemlélődőben, hogy a pap fog meggyónni a bűnözőnek, egy jelenet igencsak alkalmat nyújt erre, de ez is csak gondolatban játszódik le.Aztán ott van Clara, egy éjszakai pillangó, aki beleszeret a titokzatos, „jóképű” hősbe, aki ráadásul idegen is ebben az országban és nem is nagyon igyekszik beilleszkedni. (Mindenki úgy hívja l’americano, de ő kijavítja a nyelvtanilag helyes szót: il americano.) Pár éjszakás együttlét után a nő beleszeret, a férfi viszonozza. Nincs semmi, ami arra utalna, hogy mindez miért történik meg, hiszen a férfi a barátnőjét is elveszítette a film legelején, mégis gyorsan vigasztalódik. A nő talán kiutat lát ebben a kapcsolatban, hogy új életet kezdhet valakivel, akiről nem tud semmit, egy másik országban, ahol nem ismer senkit, de hogy ez szerelem lenne? Talán a Jack hátán lévő pillangó tetoválás fogja meg, mely motívum végigkíséri a filmet, de igazán nem derül ki, hogy mit jelent. Sokszor éreztem így, hogy minden ok nélkül történik, hiányzik a motiváció a cselekedetekből.Aztán itt vannak a nem mellékes mellékszereplők is, ők teljesen összekuszálták a már leegyszerűsített gondolataimat, például a megbízók, két nő, akiket alig tudtam megkülönböztetni egymástól, vagy az autószerelő srác, aki szintén egy elvarratlan szál. A film teljesen kidolgozatlan, inkább a néző az, aki befejezi a gondolatmeneteket, aki végigjátssza a félbehagyott jeleneteket, aki élvezhetőbbé teszi a történetet. Nem akciófilmről, vagy krimiről van szó, inkább egy belső utazásról. A helyszínek váltakozása – sikátorok lépcsői, kávézók egyhangúsága vagy a hegyek közötti kies patakpart -, talán a főhős belsejét szimbolizálják. Azt, amin keresztülmegy, amit már átélt, és ami még vár rá ezután. Hogy mondhat nemet is arra, amire korábban igent mondott, hogy szerethet valakit úgy is, hogy nem öli meg. A látszólagos toporgást lelki mozgalmasság hatja át, belső vívódásoktól kezdve a könyörtelen gyilkoláson át a csontig ható félelemig, de sem feloldás, sem megoldás nem születik belőle. És mi van a pillangóval?

A nyomozó

Sokféle krimi létezik, de egyféle szempontból meg lehet különböztetni kettőt: amikor már a film elején ismerjük a gyilkost, és ezzel a tudással követjük nyomon az eseményeket, és amikor nem tudjuk ki a tettes és így együtt élünk, gondolkodunk a detektívvel.

A nyomozó című magyar film valahogy ennek a kettőnek az ötvözete. Hiába tudjuk, ki a gyilkos, tulajdonképpen nem is őt keressük, hanem az indítékot. Maga a forgatókönyv – melyet a rendező, Gigor Attila írt - egyszerűen zseniális. Olyan váratlan fordulatokkal van teli, hogy sokszor leesett az állam, hogy ezt még így meg lehet csavarni, és a különböző fordulatoktól nem lett erőltetett, nem vált hátrányára, hanem másfél órán keresztül izgalomban és érdeklődésben tartott. A film három díjat is bezsebelt a 39. Magyar Filmszemlén, köztük a legjobb forgatókönyvet is, szerintem még többet is megérdemelt volna, például a legjobb zenét is neki ítéltem volna. Olyan igazi krimibe illő, néha ijesztő akkordok szólaltak meg, de pont a legjobb helyeken. A legjobb vágást is megérdemelte volna – már ha van ilyen kategória -, bár bevallom, néha egy-két képsort csak csukott szemmel néztem végig, de ez már az én bajom.

A főszereplő alakítása egyszerűen fenomenális. Anger Zsolt annyira jól alakította az általa megformált ember jellemét, hogy ha nem láttam volna másik filmben, azt hinném, hogy ő ilyen, nem játszik meg semmit, egyszerűen magát adja. Az általa alakított Malkáv Tibor személyisége ambivalens, a szavak nélküliség élő kifejezőeszköze. Semmi sincs az arcára írva, sem az, hogy mit gondol, sem az, hogy mit érez, egyszerűen semmi, mégis nyitott könyv előttünk. A rezzenéstelen arcon azonban egyre sűrűbben feltűnik egy rángás, egy tik. (Próbáltam itthon utánozni, nem ment.) Semmi szeretnivaló sincs benne, sem a külsejében, sem a modorában, sem a tetteiben, mégis szurkolunk neki, izgulunk érte, hogy sikerüljön a terve. Tud úgy nézni, mint a legbutább, üresfejű ember, ennek ellenére látni lehet rajta, ahogy gondolkodik, agyal és kombinál. Humora sincs, ezért is lepődünk meg, hogy milyen jókat nevetünk a száraz megjegyzésein, melyeket szinte csak véletlenül mond.

A történet leegyszerűsítve arról szól, hogy van egy boncmester Malkáv Tibor, akinek az élőkhöz csak beteg édesanyja köti, akinek egyetlen esélye maradt az életben maradásra, ha külföldön megműtik. A fia, hogy a pénzt megszerezze, bármire képes, de a lehetőségei szűkösek, ráadásul a pályázatot is elutasítják, amit a gyógykezelés elnyerésére nyújt be, így kérdezés nélkül elfogadja egy Küklopsznak nevezett ember ajánlatát, hogy ölje meg Szirmai Ferencet. Profi bérgyilkos módjára meg is teszi és felveszi érte a megérdemelt jutalmat. Igen ám, de a gyilkosság után nem sokkal az áldozatától kap egy levelet, melyben közli vele, hogy rokoni szálak fűzik őket egymáshoz. A krimi tulajdonképpen itt kezdődik, mikor hősünk elkezdi boncolgatni, hogy vajon miért kellett megölnie ezt az eleddig ismeretlen embert, miért pont őt bízták meg ezzel a feladattal, és egyáltalán ki is ő, Malkáv Tibor valójában?

Hihetetlen változáson megy keresztül a nyomozás során, mivel itt már nem hallgathat, muszáj kérdeznie, határozottnak lennie. Döntéseket kell hoznia, mégpedig sokszor azonnal, egy számára ismeretlen területen: az életben. Az újdonsült rokonokkal kapcsolatba kell lépnie, mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem bújik ki a bőréből, az marad, aki volt. Álom és valóság kiegészíti egymást.

Egy szerelmi szál is teret nyer, de semmi fellángolás, csak úgy, mintha ott sem lenne, semmi jelentősége, de mégis hiányozna, szegényebb lenne a történet nélküle.

A film legfontosabb érdeme viszont az a humor, ami ugyan nem annyira illik a krimi műfajához, de sokszor oldotta a feszültséget. Ez is azt a kettősséget erősítette, amely egész idő alatt jellemezte az eseményeket. Egyszerűen fergeteges poénokat engedtek meg maguknak a szereplők, a legszürkébb jelenetben, amikor már semmi „jóra” sem számítunk egy tőmondat, egy szó, vagy csak egy gesztus olyan nevetést vált ki, mintha már régóta visszafojtotta volna a néző, és most végre nem tud és nem is akar parancsolni magának.

Volt egy jelenet, ami azt hiszem a kedvencemmé vált. Számomra ez volt a film legszebb és legsokatmondóbb képsora. Nem mesélem el, mert ha valaki megnézi az ajánlásom után és esetleg nem tetszik neki a film, bár ezt nagyon kétlem, akkor már csak ezért a pár percért érdemes volt végigülnie. Csak annyit árulok el, hogy a Forrest Gump jutott eszembe erről a jelenetről, pontosabban Tom Hanks, és azt kell hogy mondjam, hogy az amerikai színész is megirigyelné Anger Zsolt alakítását. (Ezek után senki sem fogja eltéveszteni, hogy melyik snittre gondoltam.)

Na'vik helyett bokszoló detektív

Miközben az M1-en egy animációról szóló dokumentumfilmet néztem, ahol neves grafikusok és képregény rajzolók igyekeztek a mesevilág alkotófolyamatába bevezetni a hozzá nem értő érdeklődőt, szóba került az Avatar. Nem akartam megnézni, mert nem igazán vonz a közönségfilm, a nagy siker, sokkal jobban szórakozom egy kevésbé látványos, de több mondanivalóval bíró alkotáson, mint egy unásig ismételt, közhelyekkel teli, már az elején tudom a végét, megszokott történeten. Viszont ebben a műsorban azt mondta az egyik neves grafikus, hogy az Avatar egy mérföldkő a mozizásban. Olyan, mint amikor a fekete-fehér képernyő színesre váltott. Ez a mondat felcsigázott és elgondolkodtatott. Mégis látni akarom ezt a filmet. Ha másért nem, a technikai újdonságaiért, amit nem tudtam előre elképzelni, bár láttam már jó pár 3D-s előadást, de egyik sem nyűgözött le, hátha ez.

Antit nem sikerült rávennem, hogy eljöjjön velem, úgyhogy egyedül indultam. A jegypénztárnál kígyózó sor állt, de gyorsan fogytak előlem az emberek, ami gyanút keltett bennem, és odaérve a pénztároshoz, sejtésem be is igazolódott. Elkelt minden jegy a sikerfilmre, sőt már a következő előadásra is. Kicsit meglepődtem, hiszen már több hete játsszák két moziban is Szegeden, de gyorsan döntöttem, akkor megnézem Sherlock Holmes kalandjait.

Régen sűrűn adta a közszolgálati televízió a különös detektív történeteit, ha módomban állt, mindig megnéztem, mert nagyon tetszett a nyomozó tiszta logikája, amivel néha a szobájából ki sem mozdulva oldott meg ügyeket, sokszor csak annyi információból kiindulva, amit az újságban olvasott. Utólag párszor a homlokomra csaptam, hogy persze, hogy lehettem ennyire figyelmetlen, akár én is kitalálhattam volna, de többségében, olyan kuszák voltak a szálak, hogy csak irigykedtem Sherlock kíméletlen éleslátására, amivel a mozaikokat összerakta.

A moziba is úgy ültem be, hogy vártam ezt a logikai parádét, a kimért, szűkszavú mondatokat, az elegáns, angolos megjelenést. Kár volt. Ennek a filmnek nem sok köze van a Scotland Yard volt nyomozójához. Bár volt benne némi logikai csavar, mégis nyilvánvaló volt a tettes, tehát őt már nem is kellett keresni, csupán azt megfejteni, hogy miként követi el a gyilkosságokat. Ezt a - túl fiatal – detektív villámgyorsan meg is tette és a villámot most szó szerint értem, mert tényleg olyan gyorsan jött rá a különböző kemikáliák megfejtésére, és a gyilkosságokkal való összefüggésekre, hogy nem az elkövetőt „bélyegeztem” volna meg mágikus tehetséggel – ahogy sokakat félre tudott vezetni –, hanem a nyomozót. Bár a könyv szerinti Sherlocknak is jelentősek a kémiai ismeretei, de inkább csak az ópium és a mérgek területén. Nem valószínű, hogy az illatáról bárki is felismerné, még ha egy ilyen fifikás nyomozóról is van szó, a különböző robbanóanyagok összetételét.

Hogy miért kellett Sherlock Holmes-nak akcióhősnek is lenni, fogalmam sincs. Bár a könyvekben is megjelenik, hogy kiváló bokszoló és kardforgató, mégsem erővel oldja meg az ügyeit. Az „okosok” szerint a fiatalabb generáció becsalogatása miatt erősítették fel ezt a vonalat, mert ez a világ már így érzi jól magát, ha egy filmen verekedést lát, ha robbantgatnak, meg ijesztgetnek, miattuk bújt ki a bőréből a detektív. Ugyanezek még azt is mondják, hogy szintén e korosztály miatt az ópium-vonalat pedig nem akarták felerősíteni. Így már minden világos! Példát akartak mutatni a kiskorúaknak, hogy csak tiszta fejjel robbantgassanak, ne betépve. Csak azon töröm a fejem, hogy akkor most ez a film Sherlock Holmes-ról szólt, vagy nem?

Néha tényleg hasonlított a könyvben szereplő nyomozóra, aki gyönyörűen hegedült, Robert Downey Jr. is néha megpengette a húrokat. A pipa sem maradt el a szájából, bár meggyújtani csak egyszer láttam, mégis azt mondom, hogy ez a történet nem Sherlock Holmes nyomozásáról szólt, inkább egy némileg logikai tudással bíró bokszolóról, aki akkor is ura marad a helyzetnek és győztesen lép ki a viadalból, ha nálánál három fejjel magasabb, izmos együgyű püflegeli. Persze ott van még Dr. Watson is (Jude Law), aki bár el akar költözni a közösen bérelt lakásból, hogy új életet kezdjen, megházasodjon, de mindig barátja segítségére siet, mert nem akar kimaradni a kalandból, mert fél a házasság jelentette kötöttségektől és talán úgy érzi, hogy nélküle baja esnék a főfőnyomozónak.

Hát ebben a filmben nem eshet baja, még ha az akkor épülő Tower tetején kell harcolnia a gaz ellenséggel, még ha mellékesen a szeretett nőt is meg kell mentenie, mert ő a Hős.

Csak éppen semmi köze Sir Arthur Conan Doyle által megformált Sherlock Holmes detektívéhez.

Vannak még csodák

Tegnap moziban voltunk. Sokáig tipródtunk a net előtt, hogy melyik filmet nézzük meg. Az amerikai (hollywoodi) filmek nálunk szóba sem jöhetnek. A durva, értelmetlen akciófilmek valahogy nem tudnak lázba hozni („bocs, hogy levágtam a kezed / semmi baj, ez csak a bal”), ahogy a csöpögős, romantikus, elcsépelt műalkotások sem („lehozom neked a csillagokat is / inkább utazzunk el Balira”).
Három film jöhetett számításba. Az egyik a Papírkutya. Szőke András és Badár Sándor nagy kedvencünk, de féltem tőle, hogy sablonos lesz, olyan mint a Hasutasok (Bakter-imitáció), ráadásul nagyon rímel a film címe az Üvegtigrisre, ami megint csak nem a kedvencem. A másik kinézendő a Transz-Szibéria, de elolvasva a filmelőzetest, nem igazán kattantam rá, bár szeretem a krimiket, de ez túl akciódús volt érzékeny lelkemnek.
Maradt a harmadik lehetőség, a Gettómilliomos. Megvallom őszintén ettől is tartottam kicsit (nem alaptalanul), de valami vonzott is. Talán India, talán a film dokumentum-jellege, a történet egyszerűsége (ami csak az előzetes alapján tűnt annak), a sztároktól mentes szereplőgárda. Kritikát sosem olvasok el arról a filmről, amit még nem láttam, mert óhatatlanul is befolyásolna. Anti is húzta kicsit a száját, de azt mondta, rám bízza a döntést, úgyhogy nem kellett győzködnöm, erre vettünk jegyet.
Szeretek moziba menni. Elvarázsol, kizökkent a mindennapokból, hangulata van. Csak egy bajom van a filmszínházzal: iszonyú hangos. Mikor belépek a terembe, mindig eszembe jut volt szolfézs tanárom, aki azt mondta: süketül a világ. E kijelentése óta eltelt már jó sok év, és szerintem még süketebb lett a világ. Nem értem miért kell ennyire üvölteni a vászonról, de ezen nem tudok változtatni, úgyhogy nem is folytatom tovább ezt a gondolatmenetet.
A film?… lenyűgözött. Bár kétszer eltakartam szememet a tenyeremmel és csak kukucskáltam az ujjaim között, egyszer pedig nagyon megijedtem, az első lövéskor, mégsem bántam meg, hogy ezt választottuk. Lenyűgözött mind a film mondanivalója, mind az operatőr színes eleganciája, akárcsak a nyüzsgés káosza, a szemétdombon kapirgálás hangulata, vagy az eső monoton csöpögése és a szerelem csöndje. Lenyűgözött – főleg a gyerek – szereplők alakítása. Jamal, aki úgy néz ki, mintha kettőig sem tudna számolni, és lehet, hogy nem is tud, de hihetetlen logikája, emberismerete és töretlen szerelme átsegíti a nehézségeken. Nem azért jelentkezik a vetélkedőbe, hogy milliomos legyen. Nem. Csak azért, mert tudja, hogy Latika nézi, hisz a kedvenc műsora, és így látja Őt, Jamalt, hogy él, hogy jól van, csak szenved a magánytól. A film során többször elveszítik egymást. Latika nem is tudja, hogy mit érezzen. Ő állandóan sodródik amerre a víz viszi, neki szüksége van arra, hogy megmondják, mit tegyen, és el sem akarja hinni, hogy olyat is tehet, amit ő akar. Hogy lehet szabad és dönthet szabadon.
Jamal viszont, amióta megszerezte az autogrammot, tudja, hogy léteznek csodák, de ezeket a csodákat csak ő képes megteremteni, magának kell kiharcolni, még ha egyenest a latrinába is kell ugornia. Meg kell dolgoznia érte, ahogy egész életében tette, hol így, hol úgy.
Van egy jelenet a filmben, mikor turistáknak mutatja meg a gettót. Azt a teret, amit ő a legjobban ismer, ahol felnőtt, hol szemetet túrva, hol menekülve, hol az anyja szoknyája mögé bújva. Míg körbevezeti az amerikai házaspárt és a sofőrt, addig a suhancok még a kerekeket is lelopják az autóról. Visszatérve, a sofőr kikel magából, elkezdi rugdosni Jamalt, mindenért őt okolja. A földön fekve, vérző orral és bedagadt szemmel kérdezi Jamal: nem maguk akarták látni az igazi Indiát?
Salim, Jamal bátyja a rossz utat választja. Őt csak a külsőségek érdekelik, csak az, hogy minél több pénze legyen, bármi áron. Hazugsággal, lopással vagy gyilkossággal, tök mindegy. Csak kétszer láttam pozitívnak ezt a figurát. Mikor gyerekként nem zavarta ki Latikát a vagonból (bár be sem engedte) és mikor már felnőttként odaadta Latikának a slusszkulcsot. Akkor ő már tudta, hogy ezt nem fogja megúszni, tudta, hogy bűnhődnie kell a sok rosszért, amit többek között a lány és az öccse ellen elkövetett. Halála törvényszerű volt és némileg ironikus, ahogy a kádnyi pénzbe belefúlt.
Jamal személyisége azt sugallta, hogy bárki lehetsz, akárhonnan jöttél, akármit tettél, ha van egy célod és addig küzdesz érte, míg el nem éred. Maga a forgatókönyv, hogy pár kérdésbe bele lehet sűríteni egy ember életét, engem két órára leszögezett a fotelbe. Persze naivság azt gondolni, hogy egy fiú, aki sosem hazudott, mindig őszintén elmondta, amit gondol, elnyeri méltó jutalmát. Mégis elhittem, amit a rendőr mondott Jamalnak, mert el akartam hinni, hogy minden összetett bonyolultságában az élet lehet ilyen egyszerű (legalább a vásznon). A kihallgatás során azt kérdezi Jamal: Elhiszi, amit mondok? Rendőr: Tudom, hogy őszinte vagy. Jamal: Honnan tudja? Rendőr: Mert nem hazudsz.
Persze, ez csak film, nem az élet, bár elég életszerű volt több jelenete is. Az viszont nagyon rosszul esett volna, ha elmarad a happy end. A sok szörnyűség után az maga lett volna a pokol és egy mérhetetlen csalódás, hogy még ezt is elvették tőle és tőlem.
Egyet nem értettem. A film végén elkezdtek táncolni a peronon. Miért? Ez valahogy nem illett a filmhez, a szereplőkhöz, de még Indiához sem. Bár a zene kiváló volt, a dallamok és hatások mindig nagyon jó helyre kerültek, de az az össznépi tánc a végén? Na, mindegy, legyintek.
Hazaérve még elolvastam pár kritikát és meg kell, hogy mondjam, jó, hogy nem korábban tettem. A „kritikusoknak” fogalmuk sincs sem a filmről, sem a történetről. Vagy össze-vissza beszélnek, vagy el sem hangzó dialógust idéznek és úgy érzik tökéletesen értenek mindent. Szerintem is, csak egyet nem: a lényeget.