Három férfi a padon

Már megint rágyújtott. Mást sem csinál, csak füstöl ész nélkül. Nincs tekintettel senkire. Most legalább szabadtéren vagyunk, de ha a kávézóban lennénk, akkor is meggyújtaná. Egyiket a másik után. Ami a legrosszabb benne, hogy ilyenkor meg sem szólal és hozzászólni sem érdemes, mert annyira élvezi a kátrány ízét és a füst szagát, hogy másra sem tud figyelni, csak erre koncentrál. Ezen már mások is kiakadtak, de ő is tudja, csak egy dologra tud egyszerre figyelni. Azért nem láncdohányos, mert ha befejezi a cigizést és hozzákezd valamihez, akkor azt is addig csinálja, míg be nem fejezi. Ráadásul állandóan mozgásban van, kész csoda, hogy bírja a tüdeje, meg a szíve a megerőltetéseket ennyi nikotin mellett.

A múltkor mesélte, hogy próbálta cigivel a szájában megkötni a nyakkendőjét, de egyszerűen képtelen volt rá. Miközben a nyakkendőt sem sikerült megkötnie, cigizni sem tudott, minduntalan kiesett a szájából, a nyakkendő meg csomóban lógott a nyakán, mint egy görcs. A felesége meg is fogta a végét, mikor meglátta, mit művel és felemelte, mintha felakasztaná. Jót röhögtünk. Van humora Annácskának.

Egyébként ez a másik szenvedélye, ha annak lehet nevezni. Nyakkendő nélkül nem megy sehová, se sétálni – mert szeret mozogni, mondjuk nincs is rajta túl sok felesleg -, se boltba, bár oda inkább a felesége jár, ő maximum az újságoshoz ugrik le, de otthon sincs szívesen e ruhadarab nélkül. A múltkor, mikor felugrottam hozzá, köntösben nyitott ajtót, korán volt még, de a nyakkendő már tökéletesen megkötve bukkant ki a mellén a köntös alól.

Hármunk közül Guszti a művészi alkat. Zongorázni is tud, bár sosem mélyedt el benne, de mint műkedvelő nagyon ügyes. Hegedűt is láttam a lakásában, bár használni még nem hallottam, de biztos nem véletlen, hogy ott van, majd megkérdezem.

És a tollat is jól forgatja, mert ha nem cigizik, akkor figyel, figyeli a körülötte lévő dolgokat és remekül meg is tudja örökíteni az írásaiban.

Pocok az igazi mesélő, de ő csak szóban, képtelenség lenne annyi történetet lejegyezni, mint amennyit előad. Andersennek is hívják az ismerősei, meglehet, hogy sokszor azért annyira hihetetlenek ezek a históriák, mert csak mesék, kitalációk, gondolom a Pocok becenév sem véletlen. Mindegy is, hogy mi az igazságalapja a sztorijainak, mert a többségük rendkívül szórakoztató és vicces. Már ha először hallja az ember, mert sajnos sokszor ismétli önmagát, de akárhányszor is mondja el ugyanazt a történetet, mindig ugyanúgy fogalmaz a legapróbb részletekig, ami ambivalens, hogyha ennyire jó a memóriája, hogy felejtheti el, hogy már előadta?

Guszti mondta is, hogy le fogja jegyezni őket, de képtelen olyan gyorsan írni, mint ahogy Pocok beszél, márpedig ezt szóról szóra kell lejegyezni, mert maga a történet váza semmitmondó lenne Pocok szóhasználatai, különleges mondatszerkezetei nélkül. A legviccesebb az, hogy leginkább őt szórakoztatja a cselekmény, és ez a derű úgy magával tudja ragadni a közönségét, hogy aki belehallgat, biztos megvárja a végét. Érdemes is, mert minden eszmefuttatásának van némi tanulsága is.

Hármunk közül szerintem ő a legbölcsebb közöttünk, rengeteg kalandon átesett, még ha nem is voltak ezek a kalandok annyira szórakoztatóak és magávalragadóak, mint azt utólag tálalja, de mindig leszűrhetünk belőle valami mély konklúziót, amin a későbbiekben elrágódhatunk.

Tényleg csak akkor hallgat el, amikor eszik, mert azt nagyon szeret. Imádja a zsíros ételeket, amitől Guszti és az én gyomrom is felfordul, na jó az illatuk nem rossz, tán még meg is kóstolnánk, de akkora mennyiségben fogyasztva, ahogy ő teszi, nem csoda, hogy így elhízott. Már a szeme sem látszódik, mikor nevet, csak egy vékony csík, mint mikor rosszul húzzuk le a redőnyt, és bevilágít a résen a kinti napsütés. És persze, mert mindig nehéz a gyomra, a mozgás sem esik jól neki, így ő is elzsírosodott, amit már a lába sem tolerál. Kellett is neki egy harmadik pótláb, amiről szintén órákig mesélt, hogy honnan szerezte, milyen nagy becsben tartja és sosem akar megválni tőle, mert ülés közben is jó támaszkodni rá. De ugyanilyen eszmefuttatást folytatott a bőrszíjas karórájának történetéről is, szóval a végtelenségig tudja fokozni a szócséplést.

Guszti feleségét mindketten imádtuk, de ha nem volt jelen, azért őt is illettük csípős szavakkal, főleg, mikor felfedeztük, hogy Guszti egyik inggombja ugyan leszakadt, de a cérnát valaki átkötötte a gomblyukon, hogy ne nyíljon szét. Biztosak voltunk benne, hogy Guszti egyedül, egy kézzel nem tehette meg ezt a bravúrt és aztán bevallotta, hogy Panka volt, mert a férjecskéje elhagyta azt a gombot és hirtelen, indulás előtt tíz perccel már nem találtak az inghez és öltönyhöz illő darabot.

Ebből a szempontból vagyis az öltözködés aspektusából én lógok ki leginkább a sorból. Lehet, hogy azért is lettem igénytelenebb a megjelenésemmel kapcsolatban, mert már nincs mellettem az a társ, aki erre mindig figyelt, vagy figyelmeztetett, ha valami nem stimmelt. Arra azért ügyelek, hogy mindig tiszta ruhában jelenjek meg, például ma reggel nem is vettem fel a zakómat, mert láttam rajta egy foltot, amit valószínűleg a tegnap esti étkezésnél szereztem a Kisüsti vendéglőben.

Gyorsan magamra kaptam ezt a kabátot, ami teljesen megfelelt a kényelmemnek és a hűvösebb hőmérsékletnek, bár lehet, hogy nem annyira elegáns, mint a pecsétes zakóm. Az ingem viszont elég gyűrötten került rám, de már nem bajlódtam vele, inkább nem gombolom ki a kabátot. Ami viszont nem maradhat el, az a kalapom. Jucikámtól kaptam a 30. házassági évfordulónkra. Még ha hétágra is süt a Nap, akkor is magammal hozom, fogom a kezemben, ha már túl meleg a fejemen, bár haj már nem sok van rajta, ami még melegíthetne.

Jól megöregedtünk mindhárman. Őszen, dekoncentráltan vagy szószátyárul túlvezérelve, de barátok maradtunk. Mindig is elfogadtuk a másikat olyannak, amilyen és bár az évek során mindenki sokat változott, a sok csapás, ami ért bennünket, megváltoztatott, de sosem róttuk fel egymásnak. Kicsit beletörődve, elnézően, sokszor röhögve a másikon, de elfogadtuk, hogy állandóan változunk, és nincs ebben semmi baj, senkinek sem esik nehezére elviselni a másikat.

Örülünk, ha heti három alkalommal sikerül kiülni a parkba, főleg, ha a kedvenc padunkra, ahonnan jól belátható a környék, vagy együtt elmenni vacsorázni, vagy csak egy fröccsöt meginni a közeli Kiskakasban.

Szívesen hallgatjuk Pocok meséit, ha Guszti nem cigarettázik, akkor kifejti kritikus megjegyzéseit mindennel kapcsolatban. Én pedig igyekszem elengedni a múltat, hogy ne egy komor vénember legyen belőlem.

1965. július

Félreértés

- Mondd meg őszintén… kérlek, Te megcsalsz engem?

- Hogy mi van??? – Honnan veszel ekkora baromságot?

- Ne tagadd, tudok a sorok között olvasni… és látom, hogy mi folyik körülöttem…

- De mégis, milyen sorról és milyen folyóról beszélsz?

- Hát nemrég olvastam a legújabb novelládat… és ez egyértelmű, ezek után…

- Várj, valamit nem értek… arról beszélsz, ahol tulajdonképpen senki sem csal meg senkit, csak ezt a másik nem tudja?

- Hát ennek van álcázva, de mondtam, hogy tudok a sorok közt olvasni…

- Na, de ott a férfi csalja meg a nőt… állítólag… akkor én mondhatnám, hogy Te csalsz meg engem, de mivel én írtam, ezért nem mondom és nem is csak ezért.

- Ez csak félrevezetés, megfordítottad a szerepeket, hogy ne legyél gyanús, de minden szavad rólunk szól.

- Nem, ez egy novella, egy kitalált történet, ami valahogy elindult a fejemben és leírtam, mert vicces és érdekes lehet és miközben írtam, tök jól szórakoztam és reméltem, hogy aki olvassa, szintén jót szórakozik. Tudod, mi a novella definíciója? Nagyvonalakban egy kitalált történet, melynek ugyan lehet valóságalapja, de azért mégiscsak egy epikai műfaj, melyet irodalmi alkotásként tartanak számon.

- Na jó, de akkor is, ez rólunk szól, kicsit másképp, akárcsak a múltkori, ahol a kutya talált egy kabátot…

- De hát nekünk nincs is kutyánk!

- Az most mindegy, az az irodalmi része, de…

- … de kabátunk van, akkor már mi is vesszük fel? Ne bolondulj meg! Hidd el, hogy ez is csak egy kitaláció, nem rólunk szól, csak az írónak muszáj a saját környezetéből kiindulnia, hiszen az a legismertebb terep, de aztán a fantázia meglódul és mindenfélét összehord, kizárólag az irodalmi tanítás vagy szórakoztatás céljából. Ez történt most is.

- Biztos? Nem akarsz elhagyni?

- Hogy tennék ilyet, amikor minden nap ellátsz újabb és újabb témával! J

Telefonhívás!

Rájöttem, hogy az én kedvesemnek két nője is van, az egyikkel tegnap találkozott, a másikkal holnap fog. Azt hiszem átnézem a ruhája többi zsebét is...

Meglepetés

Nem szeretek titkolózni előtte, de azt hiszem ezt nem lehet másképp, nagyon óvatosnak kell lennem, hogy ne sejtsen meg semmit, pedig legszívesebben elmondanám neki már most, de nem szabad. Minden egyes szavamra vigyáznom kell, nehogy valami olyasmit mondjak, ami kétértelmű, félreérthető, ne adj’ isten, egyértelműen kétértelmű.

Arra gondoltam, illetve nem csak én gondoltam, mert nekem ilyenek nem jutnának eszembe, de Juditkának remek ötletei vannak és ő annyira belelkesült, hogy el is vállalta az együtt kigondolt forgatókönyv lebonyolítását. Csak ne incselkedne állandóan velem, húzza az agyamat, minden pillanatot megragad, hogy kétértelmű helyzeteket teremtsen, pedig a lányom lehetne, talán ezért is szórakozik velem, rajtam, mert könnyen zavarba tud hozni.

Szóval kitalálta, hogy béreljem ki a helységet egy estére és így kettesben lehetünk, természetesen a pincéreket leszámítva, aki csak Juditka lenne, mert nem hétfogásos vacsorára készülünk, hanem egy könnyű sütizésre, borozásra, pedig alkoholt nem is árulnak ebben a cukrászdában, de kivételesen ezt is felveszik a repertoárjukba.

Juditka vállalta, hogy ízlésesen feldíszíti a helységet, de kértem, hogy át ne essen a ló túlsó oldalára és tiszta giccs legyen az egész, mert azt egyikünk se szereti. Nagyon belelkesült, valamiért a lila színt helyezte előtérbe, pedig mondtam, hogy Z. kedvence a kék, de azt mondta, hogy az túl harsány lenne, tetszeni fog neki a lila is és már húzta is elő a szalvétákat, az üdvözlő kártyákat, melyek kellemes harmóniát árasztottak, de fogalmam sem volt, hogy ennyi féle lila szín létezik a palettán, de kiegyeztünk egy világosabb fajtában. Tényleg arra írta fel, hogy mikor lesz a főpróba, mert a hangulatvilágítást intézi, de a menüt nem választottuk ki, de van még idő! Ha jól emlékszem hétfőn fogunk találkozni és kedden pedig 27-e, a nagy nap, a 15. évfordulónk és a cukrászda csak hatig lesz nyitva, mi pedig 8 órára megyünk, addig Juditka mindent előkészít. Olyan fura, hogy ő sokkal lelkesebb, mint én. Előre látom, hogy milyen meglepetés lesz Z. számára, mert eddig mindig ő szervezte az ünnepséget, hol nagyon kreatívan, hol csak az utolsó pillanatban, attól függően, hogy milyen számot ünnepeltünk és mennyi ideje volt rá, mert arra mindig figyeltünk, hogy aznap tartsuk, bármelyik napra is esik, legyen az egy elfoglalt hétköznap, vagy hétvége.

Ki hív? De jó, hogy felvettem szokásba, hogy itthon csak lehalkítva használom a mobilomat. Az üzleti partnereim csak hozzávetőlegesnek gondolják a munkaidőmet, de így, hogy nem veszem fel, beletörődnek, hogy másnap visszahívjanak vagy megvárják, míg én hívom őket. Ezt nem hiszem el! C. csörög. Már jó ideje nem hallottam felőle, hiszen megbeszéltük annak idején, ennek van már szerintem 8 éve is, hogy vétek lenne eladni azt a mahagóni asztalkát. Tényleg nagyon értékes, semmi giccs rajta, vaknyomásos díszítéssel, jó pénzért tudnám értékesíteni, lenne rajta jutalék bőven, amiből fedezni tudnám a házassági évfordulónkat, már ha azért hív, hogy eladja…

Tényleg a múltkor bejelölt közösségi oldalon is. Csúnyán elhízott, bár sosem volt nádszál vékony, de akkoriban nem volt még az arca felvarrva, ami eléggé visszataszító, a tetovált, csodálkozó szemöldökéről már nem is beszélve! Miért nem tudják a nők elfogadni az öregedést, szépen, észrevétlenül beletörődni, hogy eltelt felettük az idő és bőven elég egy kis odafigyelés ahhoz, hogy megőrizzék a szépségüket. Mert azért szép arca volt, de a gondolkodásmódja még jobban tetszett, bár nem minden információja volt helyes, de a lakása olyan volt, mint egy múzeum és mindegyik bútordarabnak tudta a történetét, és nem csak akkortól, mikor a családjához került, hanem még azt is, hogy ki készítette és mikor. Nagyon fontos volt számára a családja és annak múltja és ez rendkívül szimpatikus volt. Csodálkoztam is, hogy meg akar válni egyiktől, másiktól és azt hittem sikerült lebeszélnem róla.

Z. is féltékeny volt rá kicsit, mert elég sokszor ugrottam át hozzá, hisz a közelben lakott, egyedül élt és lelkesen beszéltem róla. Talán lehetett is volna köztünk valami, ha nem vagyok kapcsolatban, de ez csak a levegőben lógott, mint egy pókháló, melybe mindkettőnk belegabalyodhatott volna, de én észnél voltam, teljesen a tudatomnál, és bár volt némi hasonlóság közte és Z között, azért mégsem ő volt, sőt, nagyon nem.

Oké, felveszem, a régi ismeretség emlékére és G. miatt is, mert biztos ő lesz a következő, akit tárcsáz, ha én kinyomom…

Jutalék ide vagy oda, én nem akarok ezzel a nővel találkozni. Annyira negédes volt a telefonban, annyira rám akart mászni már vonalon keresztül is, hogy borsódzott tőle a hátam. Persze udvarias voltam, amennyire csak lehettem, de én egy picit sem adtam alá a lovat. Azért azt nem vette be, hogy annyira elfoglalt vagyok, hogy nincs időm eladni egy több száz éves, Lajos korabeli, szinte már műemléknek számító asztalkát, aminek a piaci ára vetekszik az autóm árával! És hát tényleg remek üzleti fogás lenne! Ezért is mentem bele, hogy holnap látogasson meg és megbeszéljük a részleteket. Közben láttam a szemem sarkából, hogy Z. fülel, nem indítja el a mosógépet addig, míg le nem tesszük a telefont, nehogy lemaradjon bármiről is a zörej miatt. Még jó, hogy kihangosítottam, hisz nincs semmi titkolnivalóm! Vagyis van, de az más.

Félrelépés

Annyiszor mondtam már, hogy mikor beteszem a ruhákat a mosógépbe, én már nem fogom átnézni, hogy van-e benne valami, mert erre nincs időm, hogy minden egyes ruhadarab zsebét végigböngésszem. Sokkal egyszerűbb annak, aki leveszi, megnézi és bedobja a szennyestartóba, akkor csak egyet kell kiüríteni, nem százat!

Jó, ha látom, akkor kiveszem, merthogy ez például eléggé feltűnő E. nadrágjának a hátsó zsebében, mivel kilóg. Biztos valami feljegyzés, amit egyébként nem szoktam elolvasni, de ez nem egy sajtpapír, hanem egy színes, kisméretű levélpapír. Ráadásul lila. Na, ilyenek pont nem szoktak se itthon, se az irodája asztalán lenni. Körülötte vagy postit van, vagy boríték, mert leginkább a kiürült boríték hátuljára szeret írni, persze ha nem akarja kiragasztani valahová, hogy szem előtt legyen. Ez viszont diszkréten kétrét van hajtva, és egy parányi gyűrődés sincs rajta, mint amire vigyáztak. Muszáj kivennem, hogy ne mossam ki, és ha már kiveszem, meg kell nézzem, hátha valami fontos. „Hétfő 16:00, Stop, várlak”.

Ma kedd van, tehát ez a találka tegnap volt. Az biztos, hogy nő írta, nem kell grafológusnak lenni ahhoz, hogy ebből a cirkalmas vonalvezetésből kitaláljam. Sajnos nem volt bőbeszédű, de azért egyértelmű. E. 16 órakor végez a munkával, tehát a közelben találkoztak valahol. Stop, stop, stop, hát persze, ez a közelben lévő Stop cukrászda lesz. Szóval ott volt randija valakivel! Akivel bizalmas viszonyban van, hiszen tegezi… és várja… De kár, hogy lecsúsztam róla, szívesen megleptem volna őket, tudtam, hogy hétvégén kellett volna mosnom, hülye, hiába, mert akkor még nem került volna a szennyesbe ez a nadrág… benne a cetlivel… erről mindenképp utólag értesülök.

Most csak ül a gépe előtt és olvassa a leveleit, ugyanolyan arccal, mint máskor, de tegnap, hogy is volt? Én értem haza előbb, de nem sokkal, lássuk csak, mikor is? 17 után kicsivel. Ja, ilyenkor már bőven itthon szokott lenni. Kérdeztem is, hogy ilyen sokáig dolgozott és ő mellébeszélt, hogy mennyire elfoglalt, néha tovább kell maradnia, mert jön egy megrendelő, vagy ajánlatot kell készítenie, esetleg félbe hagyott egy munkát délelőtt és másnapra be kell fejeznie. És ha jobban belegondolok, nem először fordult elő, hogy én értem haza korábban, holott hivatalosan ő egy órával hamarabb befejezi a munkát.

Ki lehet ez a csaj? Odaadjam E.-nek a cetlit és ezzel a tudtára hozzam, hogy mindent tudok, vagy tetessem a hülyét és játsszam el, hogy fogalmam sincs semmiről és inkább nyomozgassak? Az utóbbi jobban tetszene, hogy lássam, ahogy vergődik a keresztkérdéseim nyomása alatt, persze anélkül, hogy észrevenné, hogy keresztkérdésekkel bombázom, de ez annyira méltatlan egy ilyen régóta tartó kapcsolathoz! Már 15 éve együtt vagyunk, úristen jövő héten lesz pont 15 éve! Eddig a gyanú árnyéka se merült fel bennem, hogy megunta volna a kapcsolatunkat, hisz őszinték voltunk egymáshoz mindig, ha kétség is merült fel benne vagy bennem, azonnal megbeszéltük és új szemszögből közelítettünk egymás felé, ami mindig túllendített minket a parányi bizonytalanságon, merthogy ez csak ennyi volt, némi önértékelési probléma, pici unalom, megszokás, semmi több.

Most hogy ezen morfondírozom, eszembe jut egy eset, ami a szemem előtt zajlott le, mert mindenről beszámolt és elmesélt, mivel eleinte ő sem érzékelte, hogy több is lehet a véletlen találkozás mögött, vagyis csak lehetett volna, szerencsére. Egy én korabeli csajszi volt, aki segítséget kért tőle és E. mindig segít, ha tud, természetesen, amit szeretek is benne, bár sokszor bosszant is, hogy a közös időnket így mások rabolják el.

Már nem is emlékszem pontosan, hogy mi történt, én nem találkoztam a hölggyel, csak annyit tudtam róla, amit E. elmesélt. Elmondta, hogy egy közös ismerősük által került vele kapcsolatba, G. ajánlotta a hölgy figyelmébe, hogy E. biztos tud segíteni, miben is… annyira régen volt. Ja, igen, eszembe jutott! Volt a hölgynek egy antik bútora, azt hiszem asztal, amitől szeretett volna megválni, persze jó pénzért, és ezt akarta felbecsültetni. E. sosem megy helyszínre, be tudják vinni hozzá, vagy fotó alapján elbírálja, de mivel G. ajánlotta és nem is lakott túl messze tőlünk a hölgyemény, ezért felajánlotta, hogy meglátogatja. Többször is, de mindig tudtam róla, elmesélte, hogy milyen jót beszélgettek, mert fantasztikus története volt annak az asztalnak, amiről E. meggyőzte, hogy ne adja el, legalábbis ne most, mert meg fogja bánni, és az értéke az idővel csak nőhet, így ha nem annyira fontos, akkor várjon vele. A kerek asztal mellett pedig kedélyesen eldiskuráltak. Hogyis hívták a nőt? Ehh, nem jut eszembe… E. később elmesélte, hogy sokban hasonlít rám a nő nevetése, gondolkodása, tán még a kinézete is, egyre többször említett meg, mindig valami részlet jutva az eszébe, aminek az lett a vége, hogy kimondta azt a mondatot, amit sosem felejtek el, bár eddig mélyen elnyomtam magamban, de most ez a cetli felszínre hozta: „Ha te nem lennél, vele el tudnám képzelni az életem!”

Emlékszem, hogy egy pillanatra nem kaptam levegőt, megszólalni sem tudtam és könnybe lábadt a szemem, de tartottam magam, hiszen voltam, ott álltam vele szemben teljes valómban, és tudtam, hogy ennek még nincs vége, ez csak egy futó gondolat, egy váratlan helyzetben adódó menekülési lehetőség és fantazmagória. Láttam a szemében, hogy amint kimondta, azonnal meg is bánta, érezte a súlyát, de már nem tehetett semmit, elhangzott és már csak átölelni tudott, hogy a fülembe súgja, nem úgy gondolta, csak hirtelen kicsúszott a száján, bocsássak meg…

Nem tudom, mi történt ezután, soha többet nem beszélt róla, szerintem nem is látogatta meg többet, talán átadta egy kollégájának az ügyet, vagy a nő tényleg lemondott arról, hogy eladja a családi hozományt, bár furcsa volt, hogy ilyen könnyen lemondott E.-ről vagy nem könnyen, csak tisztességesen viselkedett. Azóta viszont már elmúlt jó pár év. Mi van akkor, ha ez a nő, aki a cetlit írta, ugyanaz a nő? Ha most újra felbukkant és ismét találkozgatnak vagy eddig még nem találkoztak, csak tegnap volt először. Naivan gondolhatnám, hogy emiatt kereste meg ismét, hiszen most már tényleg megérné eladni azt a gyönyörű, festett, múltszázadbeli asztalkát… nahát, hogy emlékszem rá, még arra is, hogy fekete alapon, igen erős színnel rajzolt minták voltak rajta és tán a nagymamájától örökölte, pedig nem is láttam, csak E. mesélt róla. Vajon hogy nézhet ki ennyi év után? A nő! nem az asztal! Én is elég jól tartom magam, talán ő is.

Persze nagyobb a valószínűsége, hogy nem, inkább elhízott, túlsminkeli magát, hogy elfedje a ráncait, esetleg teli van botoxszolva és már-már valószínűtlenül vasalt az arca. Mindeközben harsányan és incselkedően kacag, hogy felhívja magára a figyelmet és minden találkozást igyekszik továbbgondolni, minden kaput nyitva hagyni, legyen az a postás, vagy az autószerelő, vagy az ismerős ismerőse, például E., aki mindenkihez kedves, aki továbbra is segítőkész, aki mindenhez ért, nem csak a régiségekhez, igazán jó parti bárki számára.

Lehet, hogy felhívom G.-t, ő biztos tudja, ha van E.-nek valami titka és van annyira szolidális velem, hogy ha nem is mond önszántából semmit, a kérdéseimre válaszolni fog. Tisztel annyira, hogy ne hazudjon. Persze E.-t is tiszteli, hogy ne mártsa be, ne hozza kellemetlen helyzetbe, de tudok úgy kérdezni, hogy a válaszaiból kiderüljön, hogy titkolnia kell-e előttem valamit, vagy sem. És ez már elég bizonyosság.

Az biztos, hogy tegnap ők találkoztak és én erről semmit sem tudok, eltel azóta már több, mint 24 óra és E. nem mondott róla semmit az égvilágon! Pedig mindent megosztunk egymással, amint hazaérünk, beszámolunk a napunkról, elmeséljük a bosszúságokat, a sikereket, a… mindent! Még a sejtéseinket is. Mert így érdemes együtt élni bárkivel!

Mit kezdjek ezzel a cetlivel? Egyelőre elteszem és figyelek, keresem a további jeleket. Lehet, hogy néha beállítok az irodájába, váratlanul, előzetes bejelentés nélkül, vagy beugrom a cukrászdába, vagy nem, elhívom én őt egy sütire… minden apró jelből, mozdulatból tudok következtetni, látom rajta, ha sumákol…

Kalamajka 2.

Az Etna már megint kitört. Brutális pusztítást végez, 60 kilométerre lövi ki a köveket a gócpontból, Úristen, mint ide Félegyháza. Nem semmi! Hihetetlen! Mi lenne, ha a mi közelünkben is lenne egy hasonló vulkán, biztos, hogy elköltöznénk, sőt még 60 kilométernél is távolabb laknánk, ha ilyen veszély fenyegethet…

1659-ben több várost eltiport egy kitörésekor, sőt a lávafolyam áttörte Catania városfalát is. Még szerencse, hogy volt ideje a lakosságnak elmenekülni, mert a láva lassan folyik, így senkinek sem esett bántódása, de az otthonuk, az addigi életük teljesen felégett, hová mehettek? miből élhettek ezután? Vajon a város vezetése, az ország meg tudta segíteni a hajlék nélkül maradókat, vagy földönfutóvá, nincstelenné váltak? Szerencsére most…

- Semmi…t – azt hiszem így jó a válasz a kérdésre. Nem mondtam semmit. Mondanom kellett volna valamit? Lehet, hogy bajban vagyok, mert mikor azt hittem abbahagyta a monológját, mégsem… folytatta, valóban rémlik is néhány szófoszlány, mik is voltak azok?

- De hát kérdeztelek, kíváncsi vagyok a véleményedre… - mondta kicsit szemrehányóan.

Hogy mi a véleményem? Az, hogy ne költözzünk működő vulkán közelébe…, de ezt nem mondhatom, mert biztos nem ezt a témát vetette fel, milyen jó lenne, ha mégis, de hát ő híreket is ritkán olvas, nem nagyon érdekli, hogy mi történik a nagyvilágban, bár azért Olaszország más, az itt zajló események fontosak számára, sőt! Szívesen élne ott, persze velem együtt, de hogy ez bekövetkezhessen a jövőben, most ki kell vágnom magam valahogy.

Úristen – nézem az arcát -, hogy tudja ilyen magasra emelni a szemöldökét, már majdnem eléri a haját! A tekintetében pedig ott van a „rajtakaptalak és most nem menekülsz”, a „markomban vagy”, amiből egy könnyen nem fogok tudni szabadulni.

A mosoly mindig beválik, attól meg szokott enyhülni. Kivéve most, mert átlát rajtam, már túlságosan jól ismer, én meg még mindig nem igazodok ki rajta, állandóan meglep, amit imádok is benne, de erősen el is bizonytalanít. Gyerünk gyorsan a tudatalattiba, hátha előbukkan valami szófoszlány, ami túlment a hallójáratomból az agyamig. A francba, csak az Etna jár az eszemben, talán megoszthatnám vele ezt a hírt, elterelhetné a gondolatait… Istenem, milyen felelőtlen vagyok! Ha ezt szóba hozom, felér egy beismerő vallomással, hogy idáig nem rá figyeltem. Mi a fenét csináljak? Átölelhetném, de ahhoz le kéne guggolnom, vagy térdelnem, ami még rosszabb, hiszen ő is ül, közöttünk az asztal és egyébként is fáj a térdem…

- Annyira szép vagy – ez talán beválik, egy kis hízelgés, mert azért igaza van na, figyelnem kellett volna, de nem hiszem el, hogy nem látta, hogy éppen olvasok és ő zavart meg. Mindig ezt csinálja, mintha direkt akkor kezdene el mesélni valamit, amikor én belefeledkezem egy érdekfeszítő olvasmányba. Vagy csak azért csinálja, hogy bűntudatom legyen és megbocsáthasson nekem? Már ha megbocsát, mert azért ez sem törvényszerű, bár túl sokáig nem tud rám haragudni, mert szeret. Ez a szerencsém.

De nincs is oka haragudni! Hisz olvastam, az más, hogy ő egyszerre tud beszélni, olvasni és zongorázni, mert nem is tudom milyen rekeszek lehetnek az agyában, hogy képes ezeket a tevékenységeket egyszerre kivitelezni? Sokszor viszont azt sem veszi észre, ami az orra előtt van, a tájékozódási képességéről már nem is beszélve! Mindegy is, fogalmam sincs miről beszélt…

- Mi volt a kérdés? – tettem fel félve, de azért elég határozottan, mert enélkül nem jutunk közelebb a megoldáshoz.

- Te nem figyeltél! – vádaskodott azonnal, persze kérdésnek álcázva, de ez kijelentés volt a javából!

- Dehogynem! – kértem ki magamnak, hisz már hosszú ideje csak rá figyelek. Az összes mimikáját megfigyeltem az arcán, hisz olyan repertoárja van, ami szavak nélkül is kifejez mindent, amit csak akar. Így tehát nem hazudtam, de lássuk be szívesebben folytatnám Sicilia történelmének múltbéli kutatását, mert lehetetlen, hogy mennyire tudtak alkalmazkodni az ott élő emberek a földrajzi adottságokhoz, melyek többször katasztrófát okoztak.

- Te nem veszel engem komolyan – mondta és felugrott, hogy a konyhába siessen, ahol semmi dolga, még a villany sincs felkapcsolva. Ezzel egyértelműen azt üzente, hogy nekem is mennem kell és nem vacsorát készíteni, hanem őt megvigasztalni, holott az a vétkem, hogy ő félbeszakította az olvasásom… Most látom, hogy még videó is van a mostani kitörésről…

Azért nem esett nehezemre a közelébe menni, bár éreztem, hogy az egész testtartása pillanatnyilag elutasít, de miután a csípőjére tettem a tenyerem, nem kellett sok idő, hogy lazuljanak az izmok és kicsit még rám is dőlt, bár még mindig háttal állt, de könnyedén meg tudtam fordítani. Megsimogattam az arcát, ami még mindig annyira sima volt, mint évtizedekkel ezelőtt, mintha úgy telnének az évek, hogy őt elkerüli az öregedés. Mélyen a szemébe néztem, mely élénk és tüzes volt, de már melegség áradt a barna árnyalatból, amit lassan becsukott, miközben megcsókoltam.

- Akkor igen? – kérdezte mosolyogva azzal a reménnyel a szája szegletében, hogy én beleegyezem, mert nélkülem ő nem vág bele semmibe, mindenhez kell az én jóváhagyásom, hisz így vagyunk egyek, így tudtuk leélni egymással ezeket az éveket, hogy mindent megbeszéltünk.

- Hát persze – mondtam megkönnyebbülve, bármiről is legyen szó, hisz ami neki jó, az jó nekem is. A lényeg, hogy nem egy vulkán közelében lakunk, amiből olyan füstfelhő száll fel órákon keresztül, mely az embert megfojtaná.

Kalamajka 1.

- Mit mondtál? – kérdeztem nyomatékosan, mint akit nagyon meglep az, amit hall, pedig egy szó nem sok, annyi sem jött ki a száján.

- Semmit – felelte logikusan, mégis bizonytalanul, tétován tekintve rám, mert most jutott el a tudatáig, hogy én idáig hozzá beszéltem, ő pedig nem figyelt rám, persze ezt nem merte bevallani.

- De hát kérdeztelek, kíváncsi vagyok a véleményedre. – Tényleg az voltam, mert a felvetésemet jobb lett volna mielőbb tisztázni, valamilyen álláspontra jutni, de tisztában voltam vele, hogy az idáig mondottakat valószínű meg sem hallotta, vagy legalábbis a tudatáig nem jutott el, viszont semmiképpen sem akartam megkönnyíteni a helyzetét.

Láttam az arcán a tanácstalanságot, valamint az agytekervények heves forgását, hogy megpróbálja kitalálni, kikövetkeztetni abból a kevés információból, amire emlékszik, hogy miről is beszéltem idáig, mert ahhoz nagy bátorság kellett, hogy bevallja, fogalma sincs mi a téma, mert ő az egyik levegővételemkor újra elkezdett olvasni és mivel férfi, nem volt képes megosztani a figyelmét és az olvasmány jobban lekötötte, mint az én mondanivalóm, ami persze nem annyira fontos, bár az én véleményem szerint sokkal fontosabb, mondhatni az életünk folyását befolyásoló kérdésekkel teli, amit, ha nem tisztázunk, akkor talán a föld sem forog úgy tovább, ahogy idáig és minden megváltozik körülöttünk.

Húzta az időt, hátha mondok valamit, amivel utalok az előző monológomra, majd bevetette a következő fegyverét. Rám mosolygott. Imádtam ezt a fesztültséget feloldó mosolyát, de nem adhattam meg számára a feloldást, hisz a tét nagy volt: bebizonyítani, hogy nem figyelt rám! Rám, aki fontos gondok megoldásában kérem a segítségét, a bizalmamba avatom és kikérem a véleményt, mert számítok rá, ő pedig úgy hálálja meg, hogy nem is figyel?

Az arcomat fürkészve rájött, hogy a mosoly nem segít. Most nem. Taktikát kell váltania. Ha közelebb lettünk volna egymáshoz, még megpróbálkozhatott volna az öleléssel, hogy gyöngéden magához húz, megsimogatja a fejemet. Ilyenkor nagyobb az esély arra, hogy ha nem is ismétlem meg, de folytatom a mondandóm, ami megint csak biztosíthat számára annyi információ-morzsát, amiből esetleg összegyúrhat egy gombócnyi gondolatot. Ám volt köztünk egy egész asztal, ami ezt lehetetlenné tette, arra pedig nem volt ok, hogy felálljon és letérdelve elém átkaroljon, mert ezzel esetleg beismerte volna, hogy egy apró problémának túl nagy feneket kerít. Mert ugye fogalma sincs, hogy egy apró vagy egy hatalmas valamiről van szó, lehet, hogy csak a holnapi vacsoráról, hogy tészta legyen vagy krumpli, vagy egy ruha vásárlásáról, persze az sincs kizárva, hogy most akarom eladni a házat, amelyben élünk és elköltözni egy szigetre.

Most két dolgot tehet. Blöfföl vagy beismer. Kíváncsian fürkésztem az arcát, hogy melyiket választja. Beharapta az ajkát, de csak annyira, hogy alig lehetett észrevenni, akárcsak azt a sóhajt, amit ekkor vett, szinte nem is ért le a tüdejéig a levegő. Meredten néztünk egymásra, a szemöldökömet úgy felhúztam, hogy már a homlokom közepén volt, de tudtam, hogy hamarosan meg kell szólalnia, különben szavak nélkül ismeri be, hogy nem figyelt.

- Annyira szép vagy – mosolygott rám most már teli szájjal. Én viszont erre a váratlan fordulatra tán még magasabbra vontam a szemöldököm úgy, hogy közben hunyorogtam, amit elvileg kivitelezhetetlen létrehozni az arcizmok normális működése közben, de ezzel az arckifejezéssel elértem, hogy most már komolyan vegyen és felismerje, hogy ennek a fele sem tréfa, itt most már valamit fel kell mutatnia.

- Mi volt a kérdés? – tette fel oly ártatlanul, mint akinek kiment a fejéből, mert annyira elbűvölte a szépségem.

- Te nem figyeltél? – válaszoltam egy újabb kérdéssel, amit egyébként teljesen felesleges volt feltennem, hisz ez nyilvánvaló volt, de most már kínozni akartam, ha már olyan tapintatlan volt, hogy a monológom közben fontosabb volt neki folytatni az olvasást. Persze az cseppet sem érdekelt, hogy tulajdonképpen én szakítottam félbe az olvasását, hisz a család mindennél többre való, majd visszatér a félbehagyott mondatokhoz később, amit meg is tett, csak éppen túl korán.

- Dehogynem – védekezett színpadiasan, magasra emelve mindkét karját, hogy ezzel is elhessegesse még a gondolat látszatát is, hogy bármi más elvonta volna a figyelmét, viszont közben a szája sarkában megint ott volt egy apró mosoly, ami azt üzente: csak vicceltem…

- Te nem veszel engem komolyan – feleltem sértődötten és abban a pillanatban felálltam a székről, hátra is rúgtam kissé, hogy karcolódjon a padlón, amitől csúnya, vészjósló hangot adott és a konyhába siettem, mintha épp most vettem volna észre, hogy kifutott a tej. Ez kívülről nézve elég nevetségesen hatott, hisz három lépést kellett odáig megtennem, tehát sietségre semmi ok nem volt, a tűzhelyen sem forrt semmi, viszont az üzenete annál élesebb és határozottabb volt, hogy mielőbb hátat fordítsak annak az embernek, aki nem figyel rám, akinek hiába is beszélek, aki semmibe veszi teljes emberi mivoltomat, akinek kiönthetem a lelkem, de minek?

Persze így ő is magasabb szintre emelkedhetett, hisz felálltam, nem kellett meghunyászkodnia, méretben egyenrangú felek lettünk és közel kerülhetett hozzám, amit azonnal meg is tett, csak ő halkabban.

Háttal álltam neki, gondoltam, hogy elkezdhetnék szipogni is, hogy még szánalomra méltóbb legyek, neki pedig még jobban lelkiismeret furdalása legyen, hogy vajon, mi is hangzott le, amit azonnal meg kell oldani, ebben a minutumban. Nem kezdtem el pityeregni, mert azért ezt már én is túlzásnak éreztem, azért ekkora baj nem történt, de örültem, hogy utánam jött, ráadásul azonnal és megfogta a derekam két oldalát, magához húzott és ahogy érezte, hogy enged a merevségem, megfordított és megcsókolt, miközben az arcomat simogatta puhán.

- Akkor igen? – kérdeztem, mintha tudná, hogy mi igen, láttam megint, hogy erősen gondolkodik, majd megenyhül az arca, hogy tök mindegy, úgy is nekem lesz igazam, bármit is mond, hisz ő is azt szeretné, amit én, ha boldog lennék, úgyhogy tulajdonképpen nincs is vesztenivalója.

- Hát persze – felelte megadóan a tudatlanság birtokában, mert jobb a bizonytalan ám örömteli békesség, mint a feszültséggel teli bizonytalanság.

Fülig szaladt a szám, hogy belegyezett, pedig tudtam, hogy fogalma sincs, mibe, ettől talán még inkább megbocsátottam, szorosan magamhoz húztam és nagyon szerettem volna látni most az arcát, amint végigfut rajta a kétségbeesés, hogy vajon mibe is egyezett bele, aminek én ennyire örülök.

De már késő!

Sütemény

A társaság már itt volt, mire mi is megérkeztünk. Mindenki máshonnan jött és más időpontba indult, tehát egyszerre semmiképpen sem tudtunk volna ideérni, de ez nem is volt elvárás, sőt egy olyan „szigetre” érkeztünk, ahol semmilyen elvárás, megfelelési kényszer, alakoskodás nem kellett ahhoz, hogy elfogadják az embert. Legyünk természetesek, ha már a természetben vagyunk.

Hosszú utat tettünk meg, mire ideértünk. Nem tudom, miért kell ennyire messzire menni ahhoz, hogy az ember eltávolodjon a megszokásaitól, a mindennapi feladataitól, hogy elfelejtse a munkáját, az otthoni gondokat. De muszáj több száz kilométerre elutazni, hogy elhiggyük, a napi rutin ténylegesen a távolba vész, így tudjuk kiventilálni a fejünkből, a reflexeinkből. Talán azért, mert innen nincs lehetőség hazaszaladni, hogy a hirtelen felmerülő problémát a nyakunkba vegyük, mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy senki más nem tudja megoldani, nélkülünk nem működik semmi úgy, ahogy kellene, pedig dehogynem! Lehet, még jobban is…

Én a kakukktojás voltam ebben a csapatban, minden szempontból. Az egyedüli nő, az egyetlen, aki nem szokott horgászni, az egyedüli, aki nem ismeri a társaság minden tagját, így a szokásaikat sem. Sosem feszélyezett az új közeg, sőt felkeltette a kíváncsiságomat, bár az ismeretlen dolgokat csak úgy szeretem, ha van rá időm felkészülni, de most volt. Bíztam magamban annyira, hogy bármilyen helyzetben feltalálom magam, nem esik nehezemre beilleszkedni, vagy ha nem tetszik a közeg, amibe kerültem, el tudok különülni, elmélyedni a belső világomban, amire annyira kevés időm jut. Megfigyelő típus vagyok, bár szeretem lecsapni a feldobott labdát, de azt is tudtam, hogy itt vendég vagyok, inkább attól féltem, hogy majd én feszélyezem a többieket.

Természetesen ezen a hosszú úton én vezettem az autót, amit örömmel vállaltam, hisz én voltam – ebben is - az egyetlen, aki nem szokott inni és tudtam, hogy ilyenkor a csapatnál a poháremelgetés megszokott. Az úton jókat beszélgettünk, nevetgéltünk, egyszer megálltunk kávézni, többször pisilni, hisz útitársaim bőven fogyasztottak. Több alkalommal elhangzott az „Isten, Isten”, a „fenékig” és hasonló felkiáltás, de nem estek túlzásba, akkor még csak szórakoztatóra itták magukat. Az autó teli volt horgászbottal, szákkal, etetőanyaggal, némi élelmiszerrel és rengeteg alkohollal. Én a laptopomat hoztam és a ruháimat, ami férfiszemmel túl soknak bizonyult a három napra.

Ökröstónira mentünk, egy horgásztóhoz egy picinyke faluba. Nagyon vártam, hogy kiszálljak az autóból, mert vágytam a kikapcsolódásra, arra készültem, hogy itt végre kipihenem magam, nem kell törődnöm semmivel, csak amivel én szeretnék, nincsenek teljesítésre váró feladatok, csak vagyok és azt csinálok, amit akarok. És ez be is jött.

Egy picike tó mellé érkeztünk, frissen nyírt füvön hajtottunk az emeletes faházig, ami pár méterre volt a víztől, közte borostyánnal futtatott terasz, sütögetőhely, kemence, párnázott padok, egyik oldalon lépcsőről, másik oldalon feljárón lehetett megközelíteni a tavat.

Mint mondtam, már mindenki a parton volt és egymás szavába vágva újságolták, hogy mennyi halat fogtak, folyton kapás van és kárászok, pontyok ugrálnak a szákba. Annyira szép és csöndes volt a hely, hogy nem győztem betelni vele. A Nap is kisütött, őszies melegséggel futott végig az arcomon, bár estére igencsak lehűlt a levegő így október elején, de akkor a sűrűn csillagzott ég feledtette a hideg fuvallatokat.

Minden nap futottam és írtam, mikor nem éltem társasági életet. Számomra ezt jelenti a kikapcsolódást. Közben gyönyörködtem a tájban, élveztem az egyre gyengülő napsugarakat, hallgattam a kifogyhatatlan történeteket, ettem a gasztronómiai csodákból és úgy döntöttem, hogy most én is sütök egy tortát. Legalábbis írott formában.

A társaság olyan volt, mint egy torta, melynek hozzávalóit különböző receptekből szedték össze, de a végeredmény egész finom lett. Ebben a süteményben volt marcipán, rumaroma, szódabikarbóna, mazsola, eper, mandula és a tetején hab.

Marcipán egy jól megtermett, nagypocakú jóindulat, mosolygós szemekkel, karcos, erőteljes, de nem hangos tónusú orgánummal. Ő volt a csöndes, a megtestesült nyugalom a társaságban, de azért szívesen beszélt, ha hagyták szóhoz jutni, vagy pedig már többet ivott a kelleténél. Mint minden marcipánnak, volt benne némi kesernyés utóíz is, ami az előítéleteiből és a tapasztalataiból táplálkozott. Ezt sűrű bocsánatkérésekkel igyekezett palástolni. Gyakorta összekacsintottunk, ha kicsit távolabb kerültünk egymástól, integettem neki és ő szélesre húzott szájjal visszaintegetett.

A süteménybe nagyon jól illett egy kis édes rumaroma is. Ő volt a társaság egyik mozgatórugója. Folyamatosan pörgött, mindig azt leste és kereste, hogy járhat az ember kedvében, miben segíthetne, mivel teheti jobbá az ittlétét, ami többnyire az étkezésre, ivászatra irányult, hisz itt kicsi volt a repertoárja. A beszéde is rendkívül gyors volt, akárcsak a gondolkodása, figyelt és azonnal kitalálta, mire lehet szüksége a másiknak, akárki is legyen az, mert nem csak irányomban volt előzékeny, hanem mindenkivel. Mindezt szívesen tette, nem esett nehezére, teli volt jobbnál jobb történetekkel, melyek megerősítették bennem, hogy mennyire odaadó és figyelmes akár a családjáról, akár a barátairól, akár a beosztottjáról van szó. Ha munkát keresnék, nála szeretnék dolgozni, szerintem minden ember ilyen főnökről álmodik.

Indián neve többször előkerült az adomázások közepette, aki az ő alkalmazottja volt, és akit elragadott az ital. Őt is magukkal szokták vinni egy-egy ilyen túrára, de most Rumaroma direkt megkérte, hogy maradjon otthon pihenni, mert mindenét fájlalta. Olyan hihetetlen dolgok történetek vele, melyeknek sajnálom, hogy nem lehettem részese. Volt egyszer, hogy nagyon berúgott, vagyis ez nem egyszer volt, hanem szinte mindig. Akkor is horgászni mentek és ő nem hozott sátorfedelet, amit a szellőzőre kell tenni, hogy ne essen be az eső. Talált egy műanyag zsákot, szétszakította és azt tette a lyukra. Kiderült, hogy az a zsák, amit picit elfújt a szél, Marcipán sátorzsákja volt. Természetesen Marcipán mindezt nevetve mesélte.

Akárcsak azt a történetet, mikor Indián sok szerencsétlenkedés után elesett a vízparton és nem bírt felállni. Mindezt azután tette, hogy a botjával átdobott Marcipán botjai fölött, melyek természetesen összegabalyodtak. Indiánt úgy kellett kihúzni a vízből, mert a lába már belelógott, az eső is eleredt, míg ő feküdt hanyatt és némi jajveszékelés után beletörődött sorsába, hogy esélye sincs szárazon maradni.

De Marcipánnal is történtek dolgok, mint például, mikor nem talált haza a víztől kicsit messzebb lévő szállásra. Időközben besötétedett és nem ismerte fel azt az utcát, amit egy ott álló kocsiról jegyzett meg, merthogy az autó időközben máshová állt. Elvesztette az egyetlen támpontot, amit balga mód kiválasztott. Fel-alá járkált a környéken, a szemétből felvett egy matracot, maga sem tudja miért, de azt ölelve baktatott oda-vissza, míg össze nem futott a többiekkel, akik hazafelé tartottak, így sikerült biztonságba kerülnie.

A süteménybe mindig kell egy kis szódabikarbóna is, de nagyon vigyázni kell az arányra, hogy ne legyen se túl sok, se túl kevés, mert akkor elveszíti funkcióját és nem teljesíti az elvárt kötelességét, hanem megböfögtet. Szódabikarbóna mindig kész volt, hogy keresztbe tegyen a másiknak, vagy félrevezesse, persze csak a poén kedvéért, azzal viszont nem törődve, hogy ez a másiknak lehet, hogy nem annyira vicces. Az volt a lényeg, hogy ő jót szórakozzon rajta. Hihetetlen önuralommal rendelkezett, póker arccal volt képes előadni a hihetetlen történeteket, melyeknek igazságtartalma hagyott némi kivetnivalót maga után, de azt már nem lehetett tudni, hogy ő ezzel mennyire van tisztában. Véleménye mellett akkor is kitartott, mikor már ő is tudta, hogy nincs igaza, de ezt képtelen volt beismerni. Mindezek mellett, a logikus gondolkodása és előrelátása nem maradhatott ki a társaságból.

Van a süteményünkben mazsola is, mégpedig nem akármilyen fajta! Tud nagyon édes lenni, félénkségét palástolva előzékeny és őszintén kedves mindenkihez. Kifelé rendkívül erősnek és magabiztosnak mutatja magát, de azért belülről inkább egy szeretetéhes kisgyerek. Remek mesélő és nagyon viccesen adja elő a történeteket, még akkor is talál benne poént, ha nincs is benne és rengeteg sztorit ismer. Nagyon figyel és kitalálja a ki sem mondott titkokat, pillanatok alatt összerakja a puzzle-t, ha kell saját maga rajzolja meg hozzá a hiányzó elemeket. Roppant mód kíváncsi, de az emberek szívesen osztják meg vele a gondolataikat, ha nem, akkor igyekszik a kérdéseivel kipuhatolni. Mazsola nem gondol a távoli jövőre, a mának él, ő egy Carpe diem fajta.

Gyümölcs sem hiányozhat a süteményből, mert tőle lesz üde és könnyen emészthető és ő adja meg az ízét, a jellegét az egész tortának. Ebben a tortában eper van, mely roppanósra érett, tűzpiros és mézédes. Eper az, aki kerüli a konfliktust, de ha mégis kialakul, akkor igyekszik elsimítani, de nem úgy, hogy ebből bárkinek is hátránya származzon. A környezete alakítja olyanná, amilyen az íze lesz, nagyon fontos, hogy megkapja a szeretettel teli tápanyagot, a melegséget, a napsütést, mert különben nem érik meg mosolygós pirosra, hanem fanyar lesz az íze vagy még rosszabb, íztelen. Vidámsága mindenkit magával ragad, mellette nem lehetsz rosszkedvű vagy bánatos, mindenre van egy jó ötlete, ha nincs, akkor pedig képes úgy elterelni a fájó gondolatokat, hogy szinte észre sem veszed és már vele nevetsz.

Kell egy kis mandula is ebbe a különleges süteménybe, hogy még eredetibb legyen. Nem volt benne sok, csak néhány szem, de éppen ezért még nagyobb feltűnést keltett a hozzávalók között. Mandula keményen tartotta magát, hisz tudta, hogy egyedül is megold bármit, amit szeretne. Keveset beszélt, főleg nagy társaságban, de négyszemközt megnyílt, levetette héját, de azért még így sem lett csupasz. Szívesen hallgatott vagy beszélt, attól függően, hogy mit kívánt a szituáció. Ha nem léptek az intim szférájába, akkor boldogan alakította közössé a történeteket, de ezért nem tett erőfeszítéseket.

Na és kell hab is a tortára, vagyis ez már fakultatív, csak külsőség, elhanyagolható, mert lehet, hogy tőle már túl émelyítő lesz. Tulajdonképpen nem tesz hozzá a süteményhez semmi fontosat, leginkább csak elfedi a lényeget, eltakarja a gyönyörű tortát, ami nélküle is kerek egész. De mivel van, rákenjük a tetejére. Hab csak önmagát szereti, nem nagyon érdekli a környezete, csak annyiban, hogy a környezete őt csodálja. Hangja mély és erőteljes, amit szeret is használni, pedig keveset mond. Nem esik nehezére megjátszani magát, se nem eltúlozni az érdemeit, nincs tekintettel a másikra, de nem rosszindulatból, hanem mert nem érdekli. Legjobban a tortadobálási játékot szereti, mikor szétloccsanhat valaki arcán, még akkor is, ha ezért megutálják.

A novella helyszíne és cselekménye kitalált történeten alapul, bár van némi valóságalapja. A képek illusztrációk, a történet szereplői elképzelt alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve lehet.

Szappanbuborék

Életem egyik legfontosabb pillanata a reggeli kávézás. Hétközben már a munkahelyem konyhájában végzem el ezt a szertartást, ami hozzá tartozik. Felteszem a vizet forrni, addig elszaladok a hatalmas üveg kávéért, útközben letekerem a tetejét és beleszimatolok, nem, inkább belefúrom az orrom az üvegbe és akkorát lélegzem, amekkorát csak bírok…

Bemegyek a mosdóba... jé, valaki bejött utánam, de miért ilyen rémült az arca, mit lát rajtam, nincs semmi, csinosan felöltöztem, mint szoktam, még esélyem sem volt se összekoszolni, se leenni magam. Kiabál valakinek, de nem hagy itt, mert aggódik, látom az arcán, pedig szerintem nincs semmi különös.

Rángatózik a kezem, nagy ügy, másnak is volt már ilyen, biztos, bár nem örülök, hogy most velem történik ez, fura, nem is mozgatom, de magától ugrik, de a lábam is, össze fogok esni, de egy erős kar megtart, keményen fog a hónom alatt és már nincs semmi baj…

Cselló hangot hallok, mély, öblös hosszan kitartott vonókezelés, megnyugtató és kellemes dallam, szerintem mosolygok, mert ez így jó, bár még hallom, hogy valaki telefonál, segítséget kér, pedig nem kell, de ezt már nem tudom vagy nem akarom kimondani.

Viharfellegek kerülnek fölém és elhalkul a zene, egyre távolodik a basszus és elkezd dörögni az ég, de aztán a kedvesem szól: „itt vagyok, ne félj”. Nem félek, eddig sem féltem, csak kényelmetlenül éreztem magam, mert nem értettem, hogy mi történik körülöttem. Egyedül voltam.

De aztán Ő elmegy, nem látom sehol. Hiányzik, vele biztonságban vagyok, de idegen arcokat látok és pánikot… majd megszúr a gyűrűm, ahogy elfordul, és hozzáér a kisujjam oldalához és belémhasít. Anyától kaptam és egy évig azt hittem, hogy elkallódott, véletlen lecsúszott az ujjamról, mikor begyújtottam a kazánba és odaveszett. Kihamuztam, átnéztem tüzetesen, de nem találtam rá. Szomorú voltam, de nem annyira, mert anyától kaptam egy másik gyűrűt is, amit pedig direkt kidobtam, mert gonosz volt hozzám, mindig megkarmolt és mikor az arcomat hasította végig, akkor elégeltem meg és megszabadultam tőle. Abba a vízbe dobtam, ami mellett gyerekkoromban sétáltunk és anyukám azon gondolkodott, hogy velem vagy nélkülem ugorjon-e bele.

Ez a gyűrű viszont most erőt ad, lehet, hogy azóta már megbocsátott nekem és nem haragszik rám, hogy annyi gondot okoztam neki és nem tudtam megmenteni, mert nem kért segítséget.

Kisütött a Nap, már elmúlt a vihar, azt játszom, hogy belenézek a fénybe és összeszűkül a pupillám, majd hirtelen lesütöm a szemem, és újra kitágul… érdekes látom, ahogy összeszűkül, és nem vakít el a napsugár, bírom a kihívást.

Erős vagyok, de hogy kerültem ide? Ezek szerint gyors is vagyok, hisz a nevem is azt jelenti. Mindegy, ha ilyen könnyen ideértem, akkor vissza is tudok majd menni, de most inkább körülnézek, mert az erdő eső után kicsit ugyan nedves és hideg, de barátságos, csendes.

Hajtogatom az ágakat, de néha arcon csap, picit fáj, de nem nagyon, ilyenkor feljajdulok, de nem hallja senki, hisz egyedül vagyok.

Miért vagyok itt egyedül? Hol vagy Szerelmem? Itt kéne lenned, Te biztos állatokat is látnál, de nekem egyre jobban átvizesedik a ruhám és most már nagyon fázom… majd csak találok valami menedéket, a filmekben mindig van valami lehetőség a kijutásra… igen arra… egy tisztás, és süt a Nap, nagyon melegen, most már csak meg kell állnom és egyenletesen lélegezni és akkor visszatérek oda, ahonnan elindultam…

Teher alatt nő - avagy itt nem lehet megmaradni

Teljesen véletlenül, az utolsó pillanatban kerültem a címben említett előadásra. És ez nem is volt olyan baj, mert talán csak az tudott volna felkészülni, vagy előkészülni erre a darabra, aki már látta. Annyira meglepő, fordulatos, mozdulatlanságában is mozgalmas előadást tekinthettünk meg, amire előre felkészülni lehetetlenség.

Először azt sem tudtam, miről van szó, mert bár nem késtem el, de nem láttam a székeket.

Hogy érthető legyek, el kell mondanom, hogy a Teher alatt nő, három színésznőről szól, akik elég rangos hírnévre és ismertségre tettek szert Magyarországon, viszont pechemre az elsőről, akiről szó esett, nem is hallottam.

A színpadon 3 rendezői szék állt, de mikor bejöttek a nézők, az előadóművészek már elfoglalták a helyüket, így nem láthattam a rájuk írt neveket.

Aztán szépen kibontakozott előttem maga a stílus, a koncepció, hogy miről vagy inkább kiről is szól ez az egész.

Először Bulyovszkyné Szilágyi Lilla – akit én nem ismertem – életútja, majd Fedák Sári, végül Karády Katalin munkássága került illusztrálásra a színésznők által megformázva.

Bulyovszkyné Szilágyi Lillát Dobra Kata alakította. Számomra kicsit furcsa volt a stílusa, a hanghordozása, a németül, erőteljesen kihangsúlyozott szavak szinte már szájbarágósan bemutatva, de úgy gondoltam, hogy ilyen lehetett az általa megformázott hölgy is, hittem neki, mert ezt hitette el velem is.

Fedák Sári neve már ismerősen csengett, bár magánéletét, küzdelmeit nem ismertem túlságosan, de itt nem volt más lehetőségem, mint hogy tudomást szerezzek róla. Bíró Kriszta rendkívül hitelesen és szenvedélyesen formálta meg őt, a másodperc tört része alatt képes volt egyik végletből a másikba váltani.

Karády Katalin nevéhez már arc is tartozott, na és hang illetve hanghordozás, ami annyira egybevágott az őt formáló Kerekes Viktória alakításával, hogy csak arra vártam, mikor fakad dalra. Nem fakadt, sajnos, vagy nem sajnos, viszont láttam magam előtt a színésznőt, a kimért, megfontolt mozdulatait, egyszer még a cigaretta füstjét is érezni véltem.

Mindhárman fantasztikus ritmusban mutatták be az általuk megformált színésznők sorsát, a színpadon legördülő függöny utáni küzdelmeiket, a megaláztatásokat, a férfi dominancia elnyomását, ahogy semmibe veszik, lenézik őket, tárgyként kezelik és ellehetetlenítik. Egy pillanatra sem lanyhult a néző figyelme, érdekes volt az előadásmód, a mondanivaló, jó volt nézni őket, egy pillanatra sem untam, még akkor sem, ha nem azt figyeltem, aki éppen beszélt.

Ott voltam Lillával az 1860-as években, amikor a kritikusok elmarasztaló véleménye miatt Párizsba költözik, majd Németország több városában él és egy évi tanulás után fellép, és hatalmas sikereket arat. Beleolvashattam a férjével folytatott levelezésébe, ahol megmagyarázza, hogy nem lát más kiutat ahhoz, hogy elismert színésznő lehessen, csak ha megválik szeretett hazájától.

Fedák Sári életébe az I. világháború idején kapcsolódunk be, amikor elkezd politizálni. Ezek után Bécsbe menekül, ahol feljelentik, börtönbe is zárják. A negatív kritikát nehezen viseli, pedig rengeteg rajongója van, köztük Molnár Ferenc, kivel házasságot is köt, bár kapcsolatuk nem hosszú életű. Hiába volt korának sztárja, mivel támogatja a Tanácsköztársaságot, munkát itthon egy ideig nem kap, kénytelen útra kelni. Eljut Amerikába, ahol a magyar lakta városokban lép fel nagy sikerrel.

Karády Katalint a németek bevonulásakor teljesen ellehetetlenítik. Dalait nem játszhatja a rádió, az aktuális filmforgatást berekesztik. Kémkedés vádjával a Gestapo letartóztatja, megkínozza, de talpra áll. Vőlegénye viszontlátásának reménye élteti. Ujszászy azonban meghal, Karády idegösszeomlást kap. Felépülése után elhagyja hazáját és soha többé nem tér vissza.

Láttam a színészeket, láttam a kort, a rikkancsokat, ahogy az előadásokról tudósítanak, hallottam a férjek, szeretők és pártfogók megjegyzéseit, a rajongók ujjongásait, a Kossuth rádió tudósításait.

Úgy éreztem magam, mintha ott lennék, pedig csak 3 nő jelent meg előttem egy-egy székben ülve, néha dúdolva, néha zenedobozon játszva, de az arcukkal, a hangjukkal, a mozdulatukkal mindent, de mindent elmondtak a korról, a színészi mesterségről, a nők szerepéről a különböző időszakok társadalmában, a magányról, a büszkeségről és arról küzdelemről, amit azért vívtak, hogy ne felejtsék el őket az emberek.

„Mindegy, mit mondanak rólam, csak érezzem a szeretetüket.”

Bernarda Alba háza

Mint moziba, úgy a színházba is szeretek úgy elmenni, hogy ne nagyon ismerjem az alkotás előéletét, ne olvassak róla kritikát, hogy ne tudjon befolyásolni. Persze azért egy Ember tragédiájára nem tudnék úgy beülni, hogy semmit se tudjak róla, de mivel kisszínházas, nem nagy volumenű előadásokra váltottunk jegyet, így ez nem volt annyira nehéz.

Federico García Lorca neve nem volt ismeretlen előttem, de azon kívül, hogy spanyol származású költő és drámaíró, nem igazán tudtam róla semmit. Most legalább egy művét sikerült megismernem, a Bernarda Alba háza című drámát, melyet a szegedi Genéziusz Színház előadásában volt szerencsénk megtekinteni.

A műről annyit kell tudni, hogy nagyon mély mondanivalóval rendelkezik egy letűnt korból, ahol még az erkölcs és morál szavakat komolyan vették, ahol a nők még az ablakon keresztül sem tekinthettek a másik nemre, ahol a családfő szava szent és sérthetetlen és ahol a boldogság érzése nem törvényszerű és elvárt fordulat, inkább a hozomány kísérője, esetleg, véletlenül.

Ebben a darabban csak nők játszanak, hiszen a történet is onnan veszi kezdetét, mikor az édesapa temetéséről visszatérnek. Az anya, öt lánya és egy cseléd játssza a főszerepet, mellé még érkezik egy női rokon, egy másik cseléd és az őrült nagymama. A ház hangos a szópárbajoktól, a hagyományos konvenciókból kitörni vágyó hajadonok kétségbeesett férjkeresésétől, melyre nem sok esély nyílik és a jelentkezők száma is csekély és melynek lehetősége az egyetlen mód a szülői házból való kitörésre. Az idő viszont telik és a fiataloknak elképzelhetetlen, hogy a 8 éves gyászidőt ilyetén ép ésszel túléljék.

Bepillantást kapunk az együttélés nehézségeibe, a vasmarkú anya parancsainak kilátástalannak tűnő kijátszásának igyekezetébe, az eladósorba kerülő leányok féltékenykedéseibe, az előbukkanó titkok leleplezésére, a már-már ölre menő viták felszínre törő és az unalomtól felizzott vágyakból kirobbanó vulkánkitörésére.

A társulatnak annyira fantasztikusan sikerült belehelyezkednie a szerepbe, a színészek olyan átéléssel adták elő a mai kor számára már nagyon idegennek ható ideákat, és a már akkor is áthágni kényszerült erkölcsi normákat, hogy bizony sikerült elhitetniük velem, hogy én most ott vagyok, 1939-ben, a háború kitörésének küszöbén és a mai szemmel kegyetlennek tűnő anyának igaza van, csak jót akar, a cselédek intrikái jó szándékból adódnak, a nagymama őrülete pedig nem hiábavaló, hanem intő jel, hogy milyen következménye lehet annak, ha a merev, végletekig fokozódó, indulatos szabálykövetés ellen fordulnak.

Le a kalappal a lányok – színésznők – előtt, akik egy pillanatra sem estek ki a szerepből (pedig a nézőközönségben adódott néhány hangoskodó megjegyzés), nem veszítették el a fonalat, hihetetlen koncentrációval és odafigyeléssel élték át a különböző karaktereket és egyértelműen, sokszor már félelmetesen hozták a megformálni kívánt szerepet. A szöveg sem volt számukra kihívás, pedig nem a mai szlengben beszéltek, hanem nagyon ízesen és felettébb gyors lendülettel.

A díszlet és a jelmez is pont elég volt, nem kellett se több, se kevesebb, akkor hangsúlyozódott ki, amikor kellett, gondolok itt például a feketébe öltözött nők között megjelenő piros ruhás testvérre, aki így egyértelműen, mégsem kirívóan a lázadást és a vérig menő küzdelmet szimbolizálta.

Korábban nem ismertem a társulatot, úgyhogy nem tudom, milyen lehetőségei lehettek volna még a rendezőnek, Horváth Istvánnak a szerepválasztásban, de szerintem kellőképpen mérlegelte, mert mintha rájuk öntötték volna. A színdarabot egy rendkívül összeszokott, egymásra figyelő művészi gárda alkotta.
Szereplők: Gárdián Edit, Üllei Kovács Gizella Anna, Kiss Szimonetta, Csíkos Mariann, Jónás Anna, Hegedűs Veronika, Rupáner Ágnes, Remzső Andrea, Majoros Ildikó és Ignéczi Dóra.

A Tenger

A hajó kifutott a kikötőből. Vera haját megkócolta a szél, ahogy állt a fedélzeten és igyekezett minél több részletet az emlékezetébe vésni az öböl szépségéből. Nagyon szerette a tenger sós illatát, a mólónál nyüzsgő emberi forgatagot, ahogy egyik hajós odakiált a másiknak.

Vera sosem hitte, hogy egyedül nekivág ennek az útnak. Sokáig tartott attól, hogy nem lesz képes legyőzni a félelmét az ismeretlentől, de amikor elérkezettnek látta az időt, egy percet sem tétlenkedett.

Már hajnalban kiállt a kikötőbe, és az érkező hajóskapitányokat kérdezgette, ki az, aki a legtávolabb megy, a leghamarabb indul és persze hajlandó őt elvinni magával, anélkül, hogy bármit is fizetne, viszont a segítségét minden esetben felajánlotta.

Ez volt a negyedik hajó, amire így stopposként felkéredzkedett, és ez volt a harmadik ország, ahonnan ismét felkerekedett, hogy az ismeretlenbe menjen. Már rég nem volt félelemérzete, ami eléggé félelmetes volt az emberek szemében, de őt olyan magabiztossággal töltötte el, hogy meg sem kísérelték átverni, bántani, kihasználni. Azért ő is igyekezett mindig olyan kapitányt választani, aki valamilyen szinten valóban segítségre szorult, mint például a legújabb hajóstársa, Teo.

Teo majdnem 80 éves volt, és bár tapasztalt hajós, szikkadt teste egyre nehezebben viselte a hajóslét megpróbáltatásait. Feleségét már rég elvesztette, magányosan hajókázott látszólag cél nélkül, de mint az később kiderült, minden iránynak megvolt a maga oka.

A fiatalságát élte újra. Feleségével bejárták az egész Földközi-tengert, a kedvenc városoknál kikötve, a tenger közepén halászva, melyet egy vaskos Napló is bizonyított. Teo nagyon megszerette Verát és a lány is egyre inkább a bizalmába avatta a nagypapakorú férfit.

Amikor pedig Teo megengedte neki, hogy beleolvasson a feljegyzéseibe, a látszólagos kuszaságnak megteremtődött az értelme, Vera pedig alig bírt megbirkózni a könnyeivel, mikor Teo mélyen ülő kék szemébe nézett.

Egyik nap Teo az északi szélesség 40, a keleti hosszúság 5 fokánál kérte a lányt, hogy állítsa le a motort. Vera furcsállta ezt a kérést és nagyon nem is értett vele egyet, mivel erős vihar közeledett feléjük. Kérte Teot, hogy menjenek tovább, mert ha 20 csomóval haladnak, akkor hamarosan elérik azt a kis szigetet, ahol meg tudnak bújni az égiháború elől.

Teo nem engedett, döntése véglegesnek bizonyult, de megnyugtatta a lányt, hogy a hajója nagyon stramm, nem lesz semmi baj, ki fogja bírni a felhőszakadást, bármilyen erős széllökések is kapják el. Így Vera a megadott ponton leállította a motort.

Vártak. Ültek az árboc mellett és míg Vera egyre aggodalmasabban, Teo egyre derűsebben szemlélte a sötétedő eget. A Nap kezdett eltűnni a horizonton, előbb narancssárgán, majd lilán, végül haragoskék színben bukott le az egyre jobban hullámzó tengerszint alá. A szél is egyre inkább feltámadt, néha olyan élesen vágott az ember arcába, hogy már fájt. Aztán elkezdett esni. Teo felállt, mintha azt szerette volna, hogy testének minden porcikáját érjék a hideg esőcseppek. És mosolygott. Vera nem bírta tovább, könyörgött, hogy menjenek be a kajütbe.

- Nem! – kiáltotta túl a szelet Teo, majd hozzátette – én maradok, te csak menj.

Vera nem akarta otthagyni az imbolygó fedélzeten egyre jobban dülöngélő barátját, de egy idő után fel kellett adnia, már a szemét sem bírta nyitva tartani.

Hasra vetette magát az ágyon és újra félni kezdett. De most ez a félelem nem olyan volt, mint régen. Nem magát, hanem Teot féltette. Tudta, hogy nem bolondult meg az öreg, de nem értette, hogy mi lelte. Elővette a Naplót, és a 18 évvel ezelőtti mai naphoz lapozott.

„40°23'45.7"N 5°07'29.4"E Utolért minket a vihar. Már csak két mérföld választott el bennünket az oltalmat adó szigettől, de a főárboc elszabadult és Lucia a tengerbe zuhant…”

Vera felrohant a fedélzetre és miközben a hidegtől reszketett, homlokán kövér izzadságcseppek jelentek meg.

- Matteo! – ordította sírástól küszködő hangon, de csak az árboc ritmusos csapódását hallotta, ahogy a kormányhoz ütődik…