Sütemény

A társaság már itt volt, mire mi is megérkeztünk. Mindenki máshonnan jött és más időpontba indult, tehát egyszerre semmiképpen sem tudtunk volna ideérni, de ez nem is volt elvárás, sőt egy olyan „szigetre” érkeztünk, ahol semmilyen elvárás, megfelelési kényszer, alakoskodás nem kellett ahhoz, hogy elfogadják az embert. Legyünk természetesek, ha már a természetben vagyunk.

Hosszú utat tettünk meg, mire ideértünk. Nem tudom, miért kell ennyire messzire menni ahhoz, hogy az ember eltávolodjon a megszokásaitól, a mindennapi feladataitól, hogy elfelejtse a munkáját, az otthoni gondokat. De muszáj több száz kilométerre elutazni, hogy elhiggyük, a napi rutin ténylegesen a távolba vész, így tudjuk kiventilálni a fejünkből, a reflexeinkből. Talán azért, mert innen nincs lehetőség hazaszaladni, hogy a hirtelen felmerülő problémát a nyakunkba vegyük, mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy senki más nem tudja megoldani, nélkülünk nem működik semmi úgy, ahogy kellene, pedig dehogynem! Lehet, még jobban is…

Én a kakukktojás voltam ebben a csapatban, minden szempontból. Az egyedüli nő, az egyetlen, aki nem szokott horgászni, az egyedüli, aki nem ismeri a társaság minden tagját, így a szokásaikat sem. Sosem feszélyezett az új közeg, sőt felkeltette a kíváncsiságomat, bár az ismeretlen dolgokat csak úgy szeretem, ha van rá időm felkészülni, de most volt. Bíztam magamban annyira, hogy bármilyen helyzetben feltalálom magam, nem esik nehezemre beilleszkedni, vagy ha nem tetszik a közeg, amibe kerültem, el tudok különülni, elmélyedni a belső világomban, amire annyira kevés időm jut. Megfigyelő típus vagyok, bár szeretem lecsapni a feldobott labdát, de azt is tudtam, hogy itt vendég vagyok, inkább attól féltem, hogy majd én feszélyezem a többieket.

Természetesen ezen a hosszú úton én vezettem az autót, amit örömmel vállaltam, hisz én voltam – ebben is - az egyetlen, aki nem szokott inni és tudtam, hogy ilyenkor a csapatnál a poháremelgetés megszokott. Az úton jókat beszélgettünk, nevetgéltünk, egyszer megálltunk kávézni, többször pisilni, hisz útitársaim bőven fogyasztottak. Több alkalommal elhangzott az „Isten, Isten”, a „fenékig” és hasonló felkiáltás, de nem estek túlzásba, akkor még csak szórakoztatóra itták magukat. Az autó teli volt horgászbottal, szákkal, etetőanyaggal, némi élelmiszerrel és rengeteg alkohollal. Én a laptopomat hoztam és a ruháimat, ami férfiszemmel túl soknak bizonyult a három napra.

Ökröstónira mentünk, egy horgásztóhoz egy picinyke faluba. Nagyon vártam, hogy kiszálljak az autóból, mert vágytam a kikapcsolódásra, arra készültem, hogy itt végre kipihenem magam, nem kell törődnöm semmivel, csak amivel én szeretnék, nincsenek teljesítésre váró feladatok, csak vagyok és azt csinálok, amit akarok. És ez be is jött.

Egy picike tó mellé érkeztünk, frissen nyírt füvön hajtottunk az emeletes faházig, ami pár méterre volt a víztől, közte borostyánnal futtatott terasz, sütögetőhely, kemence, párnázott padok, egyik oldalon lépcsőről, másik oldalon feljárón lehetett megközelíteni a tavat.

Mint mondtam, már mindenki a parton volt és egymás szavába vágva újságolták, hogy mennyi halat fogtak, folyton kapás van és kárászok, pontyok ugrálnak a szákba. Annyira szép és csöndes volt a hely, hogy nem győztem betelni vele. A Nap is kisütött, őszies melegséggel futott végig az arcomon, bár estére igencsak lehűlt a levegő így október elején, de akkor a sűrűn csillagzott ég feledtette a hideg fuvallatokat.

Minden nap futottam és írtam, mikor nem éltem társasági életet. Számomra ezt jelenti a kikapcsolódást. Közben gyönyörködtem a tájban, élveztem az egyre gyengülő napsugarakat, hallgattam a kifogyhatatlan történeteket, ettem a gasztronómiai csodákból és úgy döntöttem, hogy most én is sütök egy tortát. Legalábbis írott formában.

A társaság olyan volt, mint egy torta, melynek hozzávalóit különböző receptekből szedték össze, de a végeredmény egész finom lett. Ebben a süteményben volt marcipán, rumaroma, szódabikarbóna, mazsola, eper, mandula és a tetején hab.

Marcipán egy jól megtermett, nagypocakú jóindulat, mosolygós szemekkel, karcos, erőteljes, de nem hangos tónusú orgánummal. Ő volt a csöndes, a megtestesült nyugalom a társaságban, de azért szívesen beszélt, ha hagyták szóhoz jutni, vagy pedig már többet ivott a kelleténél. Mint minden marcipánnak, volt benne némi kesernyés utóíz is, ami az előítéleteiből és a tapasztalataiból táplálkozott. Ezt sűrű bocsánatkérésekkel igyekezett palástolni. Gyakorta összekacsintottunk, ha kicsit távolabb kerültünk egymástól, integettem neki és ő szélesre húzott szájjal visszaintegetett.

A süteménybe nagyon jól illett egy kis édes rumaroma is. Ő volt a társaság egyik mozgatórugója. Folyamatosan pörgött, mindig azt leste és kereste, hogy járhat az ember kedvében, miben segíthetne, mivel teheti jobbá az ittlétét, ami többnyire az étkezésre, ivászatra irányult, hisz itt kicsi volt a repertoárja. A beszéde is rendkívül gyors volt, akárcsak a gondolkodása, figyelt és azonnal kitalálta, mire lehet szüksége a másiknak, akárki is legyen az, mert nem csak irányomban volt előzékeny, hanem mindenkivel. Mindezt szívesen tette, nem esett nehezére, teli volt jobbnál jobb történetekkel, melyek megerősítették bennem, hogy mennyire odaadó és figyelmes akár a családjáról, akár a barátairól, akár a beosztottjáról van szó. Ha munkát keresnék, nála szeretnék dolgozni, szerintem minden ember ilyen főnökről álmodik.

Indián neve többször előkerült az adomázások közepette, aki az ő alkalmazottja volt, és akit elragadott az ital. Őt is magukkal szokták vinni egy-egy ilyen túrára, de most Rumaroma direkt megkérte, hogy maradjon otthon pihenni, mert mindenét fájlalta. Olyan hihetetlen dolgok történetek vele, melyeknek sajnálom, hogy nem lehettem részese. Volt egyszer, hogy nagyon berúgott, vagyis ez nem egyszer volt, hanem szinte mindig. Akkor is horgászni mentek és ő nem hozott sátorfedelet, amit a szellőzőre kell tenni, hogy ne essen be az eső. Talált egy műanyag zsákot, szétszakította és azt tette a lyukra. Kiderült, hogy az a zsák, amit picit elfújt a szél, Marcipán sátorzsákja volt. Természetesen Marcipán mindezt nevetve mesélte.

Akárcsak azt a történetet, mikor Indián sok szerencsétlenkedés után elesett a vízparton és nem bírt felállni. Mindezt azután tette, hogy a botjával átdobott Marcipán botjai fölött, melyek természetesen összegabalyodtak. Indiánt úgy kellett kihúzni a vízből, mert a lába már belelógott, az eső is eleredt, míg ő feküdt hanyatt és némi jajveszékelés után beletörődött sorsába, hogy esélye sincs szárazon maradni.

De Marcipánnal is történtek dolgok, mint például, mikor nem talált haza a víztől kicsit messzebb lévő szállásra. Időközben besötétedett és nem ismerte fel azt az utcát, amit egy ott álló kocsiról jegyzett meg, merthogy az autó időközben máshová állt. Elvesztette az egyetlen támpontot, amit balga mód kiválasztott. Fel-alá járkált a környéken, a szemétből felvett egy matracot, maga sem tudja miért, de azt ölelve baktatott oda-vissza, míg össze nem futott a többiekkel, akik hazafelé tartottak, így sikerült biztonságba kerülnie.

A süteménybe mindig kell egy kis szódabikarbóna is, de nagyon vigyázni kell az arányra, hogy ne legyen se túl sok, se túl kevés, mert akkor elveszíti funkcióját és nem teljesíti az elvárt kötelességét, hanem megböfögtet. Szódabikarbóna mindig kész volt, hogy keresztbe tegyen a másiknak, vagy félrevezesse, persze csak a poén kedvéért, azzal viszont nem törődve, hogy ez a másiknak lehet, hogy nem annyira vicces. Az volt a lényeg, hogy ő jót szórakozzon rajta. Hihetetlen önuralommal rendelkezett, póker arccal volt képes előadni a hihetetlen történeteket, melyeknek igazságtartalma hagyott némi kivetnivalót maga után, de azt már nem lehetett tudni, hogy ő ezzel mennyire van tisztában. Véleménye mellett akkor is kitartott, mikor már ő is tudta, hogy nincs igaza, de ezt képtelen volt beismerni. Mindezek mellett, a logikus gondolkodása és előrelátása nem maradhatott ki a társaságból.

Van a süteményünkben mazsola is, mégpedig nem akármilyen fajta! Tud nagyon édes lenni, félénkségét palástolva előzékeny és őszintén kedves mindenkihez. Kifelé rendkívül erősnek és magabiztosnak mutatja magát, de azért belülről inkább egy szeretetéhes kisgyerek. Remek mesélő és nagyon viccesen adja elő a történeteket, még akkor is talál benne poént, ha nincs is benne és rengeteg sztorit ismer. Nagyon figyel és kitalálja a ki sem mondott titkokat, pillanatok alatt összerakja a puzzle-t, ha kell saját maga rajzolja meg hozzá a hiányzó elemeket. Roppant mód kíváncsi, de az emberek szívesen osztják meg vele a gondolataikat, ha nem, akkor igyekszik a kérdéseivel kipuhatolni. Mazsola nem gondol a távoli jövőre, a mának él, ő egy Carpe diem fajta.

Gyümölcs sem hiányozhat a süteményből, mert tőle lesz üde és könnyen emészthető és ő adja meg az ízét, a jellegét az egész tortának. Ebben a tortában eper van, mely roppanósra érett, tűzpiros és mézédes. Eper az, aki kerüli a konfliktust, de ha mégis kialakul, akkor igyekszik elsimítani, de nem úgy, hogy ebből bárkinek is hátránya származzon. A környezete alakítja olyanná, amilyen az íze lesz, nagyon fontos, hogy megkapja a szeretettel teli tápanyagot, a melegséget, a napsütést, mert különben nem érik meg mosolygós pirosra, hanem fanyar lesz az íze vagy még rosszabb, íztelen. Vidámsága mindenkit magával ragad, mellette nem lehetsz rosszkedvű vagy bánatos, mindenre van egy jó ötlete, ha nincs, akkor pedig képes úgy elterelni a fájó gondolatokat, hogy szinte észre sem veszed és már vele nevetsz.

Kell egy kis mandula is ebbe a különleges süteménybe, hogy még eredetibb legyen. Nem volt benne sok, csak néhány szem, de éppen ezért még nagyobb feltűnést keltett a hozzávalók között. Mandula keményen tartotta magát, hisz tudta, hogy egyedül is megold bármit, amit szeretne. Keveset beszélt, főleg nagy társaságban, de négyszemközt megnyílt, levetette héját, de azért még így sem lett csupasz. Szívesen hallgatott vagy beszélt, attól függően, hogy mit kívánt a szituáció. Ha nem léptek az intim szférájába, akkor boldogan alakította közössé a történeteket, de ezért nem tett erőfeszítéseket.

Na és kell hab is a tortára, vagyis ez már fakultatív, csak külsőség, elhanyagolható, mert lehet, hogy tőle már túl émelyítő lesz. Tulajdonképpen nem tesz hozzá a süteményhez semmi fontosat, leginkább csak elfedi a lényeget, eltakarja a gyönyörű tortát, ami nélküle is kerek egész. De mivel van, rákenjük a tetejére. Hab csak önmagát szereti, nem nagyon érdekli a környezete, csak annyiban, hogy a környezete őt csodálja. Hangja mély és erőteljes, amit szeret is használni, pedig keveset mond. Nem esik nehezére megjátszani magát, se nem eltúlozni az érdemeit, nincs tekintettel a másikra, de nem rosszindulatból, hanem mert nem érdekli. Legjobban a tortadobálási játékot szereti, mikor szétloccsanhat valaki arcán, még akkor is, ha ezért megutálják.

A novella helyszíne és cselekménye kitalált történeten alapul, bár van némi valóságalapja. A képek illusztrációk, a történet szereplői elképzelt alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve lehet.