Kalamajka 1.

- Mit mondtál? – kérdeztem nyomatékosan, mint akit nagyon meglep az, amit hall, pedig egy szó nem sok, annyi sem jött ki a száján.

- Semmit – felelte logikusan, mégis bizonytalanul, tétován tekintve rám, mert most jutott el a tudatáig, hogy én idáig hozzá beszéltem, ő pedig nem figyelt rám, persze ezt nem merte bevallani.

- De hát kérdeztelek, kíváncsi vagyok a véleményedre. – Tényleg az voltam, mert a felvetésemet jobb lett volna mielőbb tisztázni, valamilyen álláspontra jutni, de tisztában voltam vele, hogy az idáig mondottakat valószínű meg sem hallotta, vagy legalábbis a tudatáig nem jutott el, viszont semmiképpen sem akartam megkönnyíteni a helyzetét.

Láttam az arcán a tanácstalanságot, valamint az agytekervények heves forgását, hogy megpróbálja kitalálni, kikövetkeztetni abból a kevés információból, amire emlékszik, hogy miről is beszéltem idáig, mert ahhoz nagy bátorság kellett, hogy bevallja, fogalma sincs mi a téma, mert ő az egyik levegővételemkor újra elkezdett olvasni és mivel férfi, nem volt képes megosztani a figyelmét és az olvasmány jobban lekötötte, mint az én mondanivalóm, ami persze nem annyira fontos, bár az én véleményem szerint sokkal fontosabb, mondhatni az életünk folyását befolyásoló kérdésekkel teli, amit, ha nem tisztázunk, akkor talán a föld sem forog úgy tovább, ahogy idáig és minden megváltozik körülöttünk.

Húzta az időt, hátha mondok valamit, amivel utalok az előző monológomra, majd bevetette a következő fegyverét. Rám mosolygott. Imádtam ezt a fesztültséget feloldó mosolyát, de nem adhattam meg számára a feloldást, hisz a tét nagy volt: bebizonyítani, hogy nem figyelt rám! Rám, aki fontos gondok megoldásában kérem a segítségét, a bizalmamba avatom és kikérem a véleményt, mert számítok rá, ő pedig úgy hálálja meg, hogy nem is figyel?

Az arcomat fürkészve rájött, hogy a mosoly nem segít. Most nem. Taktikát kell váltania. Ha közelebb lettünk volna egymáshoz, még megpróbálkozhatott volna az öleléssel, hogy gyöngéden magához húz, megsimogatja a fejemet. Ilyenkor nagyobb az esély arra, hogy ha nem is ismétlem meg, de folytatom a mondandóm, ami megint csak biztosíthat számára annyi információ-morzsát, amiből esetleg összegyúrhat egy gombócnyi gondolatot. Ám volt köztünk egy egész asztal, ami ezt lehetetlenné tette, arra pedig nem volt ok, hogy felálljon és letérdelve elém átkaroljon, mert ezzel esetleg beismerte volna, hogy egy apró problémának túl nagy feneket kerít. Mert ugye fogalma sincs, hogy egy apró vagy egy hatalmas valamiről van szó, lehet, hogy csak a holnapi vacsoráról, hogy tészta legyen vagy krumpli, vagy egy ruha vásárlásáról, persze az sincs kizárva, hogy most akarom eladni a házat, amelyben élünk és elköltözni egy szigetre.

Most két dolgot tehet. Blöfföl vagy beismer. Kíváncsian fürkésztem az arcát, hogy melyiket választja. Beharapta az ajkát, de csak annyira, hogy alig lehetett észrevenni, akárcsak azt a sóhajt, amit ekkor vett, szinte nem is ért le a tüdejéig a levegő. Meredten néztünk egymásra, a szemöldökömet úgy felhúztam, hogy már a homlokom közepén volt, de tudtam, hogy hamarosan meg kell szólalnia, különben szavak nélkül ismeri be, hogy nem figyelt.

- Annyira szép vagy – mosolygott rám most már teli szájjal. Én viszont erre a váratlan fordulatra tán még magasabbra vontam a szemöldököm úgy, hogy közben hunyorogtam, amit elvileg kivitelezhetetlen létrehozni az arcizmok normális működése közben, de ezzel az arckifejezéssel elértem, hogy most már komolyan vegyen és felismerje, hogy ennek a fele sem tréfa, itt most már valamit fel kell mutatnia.

- Mi volt a kérdés? – tette fel oly ártatlanul, mint akinek kiment a fejéből, mert annyira elbűvölte a szépségem.

- Te nem figyeltél? – válaszoltam egy újabb kérdéssel, amit egyébként teljesen felesleges volt feltennem, hisz ez nyilvánvaló volt, de most már kínozni akartam, ha már olyan tapintatlan volt, hogy a monológom közben fontosabb volt neki folytatni az olvasást. Persze az cseppet sem érdekelt, hogy tulajdonképpen én szakítottam félbe az olvasását, hisz a család mindennél többre való, majd visszatér a félbehagyott mondatokhoz később, amit meg is tett, csak éppen túl korán.

- Dehogynem – védekezett színpadiasan, magasra emelve mindkét karját, hogy ezzel is elhessegesse még a gondolat látszatát is, hogy bármi más elvonta volna a figyelmét, viszont közben a szája sarkában megint ott volt egy apró mosoly, ami azt üzente: csak vicceltem…

- Te nem veszel engem komolyan – feleltem sértődötten és abban a pillanatban felálltam a székről, hátra is rúgtam kissé, hogy karcolódjon a padlón, amitől csúnya, vészjósló hangot adott és a konyhába siettem, mintha épp most vettem volna észre, hogy kifutott a tej. Ez kívülről nézve elég nevetségesen hatott, hisz három lépést kellett odáig megtennem, tehát sietségre semmi ok nem volt, a tűzhelyen sem forrt semmi, viszont az üzenete annál élesebb és határozottabb volt, hogy mielőbb hátat fordítsak annak az embernek, aki nem figyel rám, akinek hiába is beszélek, aki semmibe veszi teljes emberi mivoltomat, akinek kiönthetem a lelkem, de minek?

Persze így ő is magasabb szintre emelkedhetett, hisz felálltam, nem kellett meghunyászkodnia, méretben egyenrangú felek lettünk és közel kerülhetett hozzám, amit azonnal meg is tett, csak ő halkabban.

Háttal álltam neki, gondoltam, hogy elkezdhetnék szipogni is, hogy még szánalomra méltóbb legyek, neki pedig még jobban lelkiismeret furdalása legyen, hogy vajon, mi is hangzott le, amit azonnal meg kell oldani, ebben a minutumban. Nem kezdtem el pityeregni, mert azért ezt már én is túlzásnak éreztem, azért ekkora baj nem történt, de örültem, hogy utánam jött, ráadásul azonnal és megfogta a derekam két oldalát, magához húzott és ahogy érezte, hogy enged a merevségem, megfordított és megcsókolt, miközben az arcomat simogatta puhán.

- Akkor igen? – kérdeztem, mintha tudná, hogy mi igen, láttam megint, hogy erősen gondolkodik, majd megenyhül az arca, hogy tök mindegy, úgy is nekem lesz igazam, bármit is mond, hisz ő is azt szeretné, amit én, ha boldog lennék, úgyhogy tulajdonképpen nincs is vesztenivalója.

- Hát persze – felelte megadóan a tudatlanság birtokában, mert jobb a bizonytalan ám örömteli békesség, mint a feszültséggel teli bizonytalanság.

Fülig szaladt a szám, hogy belegyezett, pedig tudtam, hogy fogalma sincs, mibe, ettől talán még inkább megbocsátottam, szorosan magamhoz húztam és nagyon szerettem volna látni most az arcát, amint végigfut rajta a kétségbeesés, hogy vajon mibe is egyezett bele, aminek én ennyire örülök.

De már késő!