Kalamajka 2.

Az Etna már megint kitört. Brutális pusztítást végez, 60 kilométerre lövi ki a köveket a gócpontból, Úristen, mint ide Félegyháza. Nem semmi! Hihetetlen! Mi lenne, ha a mi közelünkben is lenne egy hasonló vulkán, biztos, hogy elköltöznénk, sőt még 60 kilométernél is távolabb laknánk, ha ilyen veszély fenyegethet…

1659-ben több várost eltiport egy kitörésekor, sőt a lávafolyam áttörte Catania városfalát is. Még szerencse, hogy volt ideje a lakosságnak elmenekülni, mert a láva lassan folyik, így senkinek sem esett bántódása, de az otthonuk, az addigi életük teljesen felégett, hová mehettek? miből élhettek ezután? Vajon a város vezetése, az ország meg tudta segíteni a hajlék nélkül maradókat, vagy földönfutóvá, nincstelenné váltak? Szerencsére most…

- Semmi…t – azt hiszem így jó a válasz a kérdésre. Nem mondtam semmit. Mondanom kellett volna valamit? Lehet, hogy bajban vagyok, mert mikor azt hittem abbahagyta a monológját, mégsem… folytatta, valóban rémlik is néhány szófoszlány, mik is voltak azok?

- De hát kérdeztelek, kíváncsi vagyok a véleményedre… - mondta kicsit szemrehányóan.

Hogy mi a véleményem? Az, hogy ne költözzünk működő vulkán közelébe…, de ezt nem mondhatom, mert biztos nem ezt a témát vetette fel, milyen jó lenne, ha mégis, de hát ő híreket is ritkán olvas, nem nagyon érdekli, hogy mi történik a nagyvilágban, bár azért Olaszország más, az itt zajló események fontosak számára, sőt! Szívesen élne ott, persze velem együtt, de hogy ez bekövetkezhessen a jövőben, most ki kell vágnom magam valahogy.

Úristen – nézem az arcát -, hogy tudja ilyen magasra emelni a szemöldökét, már majdnem eléri a haját! A tekintetében pedig ott van a „rajtakaptalak és most nem menekülsz”, a „markomban vagy”, amiből egy könnyen nem fogok tudni szabadulni.

A mosoly mindig beválik, attól meg szokott enyhülni. Kivéve most, mert átlát rajtam, már túlságosan jól ismer, én meg még mindig nem igazodok ki rajta, állandóan meglep, amit imádok is benne, de erősen el is bizonytalanít. Gyerünk gyorsan a tudatalattiba, hátha előbukkan valami szófoszlány, ami túlment a hallójáratomból az agyamig. A francba, csak az Etna jár az eszemben, talán megoszthatnám vele ezt a hírt, elterelhetné a gondolatait… Istenem, milyen felelőtlen vagyok! Ha ezt szóba hozom, felér egy beismerő vallomással, hogy idáig nem rá figyeltem. Mi a fenét csináljak? Átölelhetném, de ahhoz le kéne guggolnom, vagy térdelnem, ami még rosszabb, hiszen ő is ül, közöttünk az asztal és egyébként is fáj a térdem…

- Annyira szép vagy – ez talán beválik, egy kis hízelgés, mert azért igaza van na, figyelnem kellett volna, de nem hiszem el, hogy nem látta, hogy éppen olvasok és ő zavart meg. Mindig ezt csinálja, mintha direkt akkor kezdene el mesélni valamit, amikor én belefeledkezem egy érdekfeszítő olvasmányba. Vagy csak azért csinálja, hogy bűntudatom legyen és megbocsáthasson nekem? Már ha megbocsát, mert azért ez sem törvényszerű, bár túl sokáig nem tud rám haragudni, mert szeret. Ez a szerencsém.

De nincs is oka haragudni! Hisz olvastam, az más, hogy ő egyszerre tud beszélni, olvasni és zongorázni, mert nem is tudom milyen rekeszek lehetnek az agyában, hogy képes ezeket a tevékenységeket egyszerre kivitelezni? Sokszor viszont azt sem veszi észre, ami az orra előtt van, a tájékozódási képességéről már nem is beszélve! Mindegy is, fogalmam sincs miről beszélt…

- Mi volt a kérdés? – tettem fel félve, de azért elég határozottan, mert enélkül nem jutunk közelebb a megoldáshoz.

- Te nem figyeltél! – vádaskodott azonnal, persze kérdésnek álcázva, de ez kijelentés volt a javából!

- Dehogynem! – kértem ki magamnak, hisz már hosszú ideje csak rá figyelek. Az összes mimikáját megfigyeltem az arcán, hisz olyan repertoárja van, ami szavak nélkül is kifejez mindent, amit csak akar. Így tehát nem hazudtam, de lássuk be szívesebben folytatnám Sicilia történelmének múltbéli kutatását, mert lehetetlen, hogy mennyire tudtak alkalmazkodni az ott élő emberek a földrajzi adottságokhoz, melyek többször katasztrófát okoztak.

- Te nem veszel engem komolyan – mondta és felugrott, hogy a konyhába siessen, ahol semmi dolga, még a villany sincs felkapcsolva. Ezzel egyértelműen azt üzente, hogy nekem is mennem kell és nem vacsorát készíteni, hanem őt megvigasztalni, holott az a vétkem, hogy ő félbeszakította az olvasásom… Most látom, hogy még videó is van a mostani kitörésről…

Azért nem esett nehezemre a közelébe menni, bár éreztem, hogy az egész testtartása pillanatnyilag elutasít, de miután a csípőjére tettem a tenyerem, nem kellett sok idő, hogy lazuljanak az izmok és kicsit még rám is dőlt, bár még mindig háttal állt, de könnyedén meg tudtam fordítani. Megsimogattam az arcát, ami még mindig annyira sima volt, mint évtizedekkel ezelőtt, mintha úgy telnének az évek, hogy őt elkerüli az öregedés. Mélyen a szemébe néztem, mely élénk és tüzes volt, de már melegség áradt a barna árnyalatból, amit lassan becsukott, miközben megcsókoltam.

- Akkor igen? – kérdezte mosolyogva azzal a reménnyel a szája szegletében, hogy én beleegyezem, mert nélkülem ő nem vág bele semmibe, mindenhez kell az én jóváhagyásom, hisz így vagyunk egyek, így tudtuk leélni egymással ezeket az éveket, hogy mindent megbeszéltünk.

- Hát persze – mondtam megkönnyebbülve, bármiről is legyen szó, hisz ami neki jó, az jó nekem is. A lényeg, hogy nem egy vulkán közelében lakunk, amiből olyan füstfelhő száll fel órákon keresztül, mely az embert megfojtaná.