Dívák

Nagyon nehéz írnom erről a filmről, mert sokszor félelemmel töltött el a látvány, hiszen nekem is van egy pont ilyen idős lányom, akinek a problémáiról, örömeiről azt gondoltam, hogy mindent tudok, és hogy ezek a felmerülő gondok csak a mi családunkban fordulhatnak elő, rendkívül egyediek és megismételhetetlenek és most kiderül, hogy tulajdonképpen, ha más is a háttér, valahol rá lehet húzni egy sémát erre a generációra. És ez egyáltalán nem az ő hibájuk.

A filmen hasonló élethelyzetek köszöntek vissza, mint nálunk otthon, csak most három lányból láttam viszont ezeket a részleteket a gondolkodásmódról, a felmerülő kétségekről, az indokolatlan dühről és az indokolt felháborodásról, a kétségbeesésről, a félelmekről és a felhőtlen boldogságról, a küzdelmekről, a bennük vívódó megválaszolandó kérdésekről és a számukra sokszor értelmetlen felnőtt gondolkodásmódról.

Számomra nem volt dokumentumfilm jellegű az alkotás, mert a rendező rendkívül eredetien oldotta meg, hogy kérdezzen is meg ne is, ettől gördülékeny lett és nem zavaró és erőltetett. Az elején érezhető volt némi feszengés, de aztán, mikor a lányok kezébe adta a kamerát, hogy készítsenek felvételeket arról, amiről akarnak, akkor, amikor ők akarnak, valahogy megváltozott a hangulata a filmnek. Kezdetben ők is feszengtek, fogalmuk sem volt, miről beszéljenek, aztán valahogy egyre nyíltabbá, őszintébbé és egyre mélyebbé váltak ezek a bejelentkezések és olyan dolgok derültek ki az életükből, az őket foglalkoztató kérdésekről, melyekre az ember nem is gondolna, mert lehetetlen kitalálni azt a sok traumát, csalódást, azt a sok gyötrelmet, amit már fiatal életük során átéltek.

Három különböző karakterű, habitusú lány életébe kaptunk bepillantást. Már minden iskolából eltanácsolták őket, jelenleg az érettségi előtt állnak és egy alternatív iskolába járnak. Díváknak nevezik magukat, de ők is röhögnek ezen, mert ez csak a látszat. Szani, Tina és Emese.

Szani a hangadó, ő az, aki gondolkodás nélkül kimondja a véleményét, amit nem is bán meg, még ha sűrűn is van fűszerezve oda nem illő szavakkal. Egyedül él, egy karaoke-bárban dolgozik, hogy el tudja tartani magát, szinte mindig fáradt, de a smink ezen is segít, akárcsak a hangulatán, hogy jobban érezze magát és eltakarja a mások által nem látott bőrhibákat.

Tina csonka családban nőtt fel, amiről senki sem beszélt, csak egyszerűen megtörtént. Drogfüggő lett, de aztán lejött a szerről és nagy lendülettel vetette bele magát, hogy elérje céljait. Mert neki konkrét céljai vannak, ez lendíti előre az élet forgatagában, a küzdelem! Jógaoktató szeretne lenni és főleg gyerekekkel foglalkozni, és ettől senki sem tudja eltántorítani. Jelenleg egy moziban dolgozik, hogy ne terhelje a családi kasszát.

Emese művészlélek, igencsak befelé-forduló, depresszióra hajlamos attitűddel, grafikus múlttal jelenleg fizikából akar érettségizni, de nehezen megy a koncentrálás, mert nem bír aludni. Szedhetné az antidepresszánst, de nem akarja. Tudatosan nem. Az apukája nagyon bízik benne, hogy a lánya bármit elér, amit csak akar, de ez a bizalom nem hogy ösztönözné, inkább feszélyezi és kétségbe ejti, hogy nem képes az elvárásnak megfelelni.

A külsőségek, melyeket magukra aggatnak a lányok, mint smink, műköröm, színes haj, nem arra hivatottak, hogy ne lássuk meg őket, hanem hogy ne azt lássuk, amik valójában. Ne derüljön ki első ránézésre, hogy mi van mögötte.

A Z generáció egy nagyon ambivalens korosztály, teli megválaszolatlan kérdéssel, sokszor tanácstalansággal, néha túlzott elbizakodottsággal. Az egyik biszex, a másik leszbi, az egyiknek van célja, a másiknak semmi. Az egyik depressziós, a másiknak öngyilkos lett az anyja, egyiknek ép a családja, akit támogatnak, a másik rengeteget dolgozik, hogy meg tudjon élni. Az egyik visszahúzódó, a másik hangos, az egyik rengeteget iszik, a másik elítéli a drogot, a harmadik röhög az egészen.

Viszont mindegyikük önmagát adja. Van véleményük a körülöttük lévő világról, benne önmagukról, nincsenek előítéleteik, de felettébb kritikusak, sokszor komolyak, elgondolkodnak magukról vagy a körülöttük lévő dolgokról, és mindennél jobban fáj nekik az igazságtalanság. Nem igazán találják fel magukat ebben a világban, mint külső szemlélő nézik a körülöttük lévő valóságot, benne saját magukat. Ami viszont mindegyikükben egyforma, hogy ki vannak éhezve a szeretetre!

A film végén bennem felmerültek még kérdések, melyeket szívesen feltettem volna, mert anya vagyok, egy aggódó szülő, aki meg akarja menteni a gyermekét ezektől a gyötrelmektől és kínlódásoktól. De ezt a filmet nem én rendeztem, hanem egy fiatal srác, Kőrösi Máté, akiben természetesen nem merültek fel anyai gondolatok és talán jobb is így, hogy nem válaszoltak meg minden kérdést.

Ez a film engem abban erősített meg, hogy beszélgetni kell a gyerekeinkkel. Nem szabad rájuk hagyni, ha nem akarnak, erőszakosabbnak kell lenni, ha látjuk, hogy valami nem stimmel, de nem szabad agresszívnek sem lenni, mert akkor befordulnak és hagyni kell, hogy ők akarjanak megnyílni! Hogy ez lehetetlen? Hogy kivitelezhetetlen? Hogy egy mondaton belül ellent mondok saját magamnak? Így van. Ezért is rohadt nehéz. Van is recept meg nincs is megoldás, csak küzdelem…

A fotók a trafo.hu honlapjáról származnak.