Félrelépés

Annyiszor mondtam már, hogy mikor beteszem a ruhákat a mosógépbe, én már nem fogom átnézni, hogy van-e benne valami, mert erre nincs időm, hogy minden egyes ruhadarab zsebét végigböngésszem. Sokkal egyszerűbb annak, aki leveszi, megnézi és bedobja a szennyestartóba, akkor csak egyet kell kiüríteni, nem százat!

Jó, ha látom, akkor kiveszem, merthogy ez például eléggé feltűnő E. nadrágjának a hátsó zsebében, mivel kilóg. Biztos valami feljegyzés, amit egyébként nem szoktam elolvasni, de ez nem egy sajtpapír, hanem egy színes, kisméretű levélpapír. Ráadásul lila. Na, ilyenek pont nem szoktak se itthon, se az irodája asztalán lenni. Körülötte vagy postit van, vagy boríték, mert leginkább a kiürült boríték hátuljára szeret írni, persze ha nem akarja kiragasztani valahová, hogy szem előtt legyen. Ez viszont diszkréten kétrét van hajtva, és egy parányi gyűrődés sincs rajta, mint amire vigyáztak. Muszáj kivennem, hogy ne mossam ki, és ha már kiveszem, meg kell nézzem, hátha valami fontos. „Hétfő 16:00, Stop, várlak”.

Ma kedd van, tehát ez a találka tegnap volt. Az biztos, hogy nő írta, nem kell grafológusnak lenni ahhoz, hogy ebből a cirkalmas vonalvezetésből kitaláljam. Sajnos nem volt bőbeszédű, de azért egyértelmű. E. 16 órakor végez a munkával, tehát a közelben találkoztak valahol. Stop, stop, stop, hát persze, ez a közelben lévő Stop cukrászda lesz. Szóval ott volt randija valakivel! Akivel bizalmas viszonyban van, hiszen tegezi… és várja… De kár, hogy lecsúsztam róla, szívesen megleptem volna őket, tudtam, hogy hétvégén kellett volna mosnom, hülye, hiába, mert akkor még nem került volna a szennyesbe ez a nadrág… benne a cetlivel… erről mindenképp utólag értesülök.

Most csak ül a gépe előtt és olvassa a leveleit, ugyanolyan arccal, mint máskor, de tegnap, hogy is volt? Én értem haza előbb, de nem sokkal, lássuk csak, mikor is? 17 után kicsivel. Ja, ilyenkor már bőven itthon szokott lenni. Kérdeztem is, hogy ilyen sokáig dolgozott és ő mellébeszélt, hogy mennyire elfoglalt, néha tovább kell maradnia, mert jön egy megrendelő, vagy ajánlatot kell készítenie, esetleg félbe hagyott egy munkát délelőtt és másnapra be kell fejeznie. És ha jobban belegondolok, nem először fordult elő, hogy én értem haza korábban, holott hivatalosan ő egy órával hamarabb befejezi a munkát.

Ki lehet ez a csaj? Odaadjam E.-nek a cetlit és ezzel a tudtára hozzam, hogy mindent tudok, vagy tetessem a hülyét és játsszam el, hogy fogalmam sincs semmiről és inkább nyomozgassak? Az utóbbi jobban tetszene, hogy lássam, ahogy vergődik a keresztkérdéseim nyomása alatt, persze anélkül, hogy észrevenné, hogy keresztkérdésekkel bombázom, de ez annyira méltatlan egy ilyen régóta tartó kapcsolathoz! Már 15 éve együtt vagyunk, úristen jövő héten lesz pont 15 éve! Eddig a gyanú árnyéka se merült fel bennem, hogy megunta volna a kapcsolatunkat, hisz őszinték voltunk egymáshoz mindig, ha kétség is merült fel benne vagy bennem, azonnal megbeszéltük és új szemszögből közelítettünk egymás felé, ami mindig túllendített minket a parányi bizonytalanságon, merthogy ez csak ennyi volt, némi önértékelési probléma, pici unalom, megszokás, semmi több.

Most hogy ezen morfondírozom, eszembe jut egy eset, ami a szemem előtt zajlott le, mert mindenről beszámolt és elmesélt, mivel eleinte ő sem érzékelte, hogy több is lehet a véletlen találkozás mögött, vagyis csak lehetett volna, szerencsére. Egy én korabeli csajszi volt, aki segítséget kért tőle és E. mindig segít, ha tud, természetesen, amit szeretek is benne, bár sokszor bosszant is, hogy a közös időnket így mások rabolják el.

Már nem is emlékszem pontosan, hogy mi történt, én nem találkoztam a hölggyel, csak annyit tudtam róla, amit E. elmesélt. Elmondta, hogy egy közös ismerősük által került vele kapcsolatba, G. ajánlotta a hölgy figyelmébe, hogy E. biztos tud segíteni, miben is… annyira régen volt. Ja, igen, eszembe jutott! Volt a hölgynek egy antik bútora, azt hiszem asztal, amitől szeretett volna megválni, persze jó pénzért, és ezt akarta felbecsültetni. E. sosem megy helyszínre, be tudják vinni hozzá, vagy fotó alapján elbírálja, de mivel G. ajánlotta és nem is lakott túl messze tőlünk a hölgyemény, ezért felajánlotta, hogy meglátogatja. Többször is, de mindig tudtam róla, elmesélte, hogy milyen jót beszélgettek, mert fantasztikus története volt annak az asztalnak, amiről E. meggyőzte, hogy ne adja el, legalábbis ne most, mert meg fogja bánni, és az értéke az idővel csak nőhet, így ha nem annyira fontos, akkor várjon vele. A kerek asztal mellett pedig kedélyesen eldiskuráltak. Hogyis hívták a nőt? Ehh, nem jut eszembe… E. később elmesélte, hogy sokban hasonlít rám a nő nevetése, gondolkodása, tán még a kinézete is, egyre többször említett meg, mindig valami részlet jutva az eszébe, aminek az lett a vége, hogy kimondta azt a mondatot, amit sosem felejtek el, bár eddig mélyen elnyomtam magamban, de most ez a cetli felszínre hozta: „Ha te nem lennél, vele el tudnám képzelni az életem!”

Emlékszem, hogy egy pillanatra nem kaptam levegőt, megszólalni sem tudtam és könnybe lábadt a szemem, de tartottam magam, hiszen voltam, ott álltam vele szemben teljes valómban, és tudtam, hogy ennek még nincs vége, ez csak egy futó gondolat, egy váratlan helyzetben adódó menekülési lehetőség és fantazmagória. Láttam a szemében, hogy amint kimondta, azonnal meg is bánta, érezte a súlyát, de már nem tehetett semmit, elhangzott és már csak átölelni tudott, hogy a fülembe súgja, nem úgy gondolta, csak hirtelen kicsúszott a száján, bocsássak meg…

Nem tudom, mi történt ezután, soha többet nem beszélt róla, szerintem nem is látogatta meg többet, talán átadta egy kollégájának az ügyet, vagy a nő tényleg lemondott arról, hogy eladja a családi hozományt, bár furcsa volt, hogy ilyen könnyen lemondott E.-ről vagy nem könnyen, csak tisztességesen viselkedett. Azóta viszont már elmúlt jó pár év. Mi van akkor, ha ez a nő, aki a cetlit írta, ugyanaz a nő? Ha most újra felbukkant és ismét találkozgatnak vagy eddig még nem találkoztak, csak tegnap volt először. Naivan gondolhatnám, hogy emiatt kereste meg ismét, hiszen most már tényleg megérné eladni azt a gyönyörű, festett, múltszázadbeli asztalkát… nahát, hogy emlékszem rá, még arra is, hogy fekete alapon, igen erős színnel rajzolt minták voltak rajta és tán a nagymamájától örökölte, pedig nem is láttam, csak E. mesélt róla. Vajon hogy nézhet ki ennyi év után? A nő! nem az asztal! Én is elég jól tartom magam, talán ő is.

Persze nagyobb a valószínűsége, hogy nem, inkább elhízott, túlsminkeli magát, hogy elfedje a ráncait, esetleg teli van botoxszolva és már-már valószínűtlenül vasalt az arca. Mindeközben harsányan és incselkedően kacag, hogy felhívja magára a figyelmet és minden találkozást igyekszik továbbgondolni, minden kaput nyitva hagyni, legyen az a postás, vagy az autószerelő, vagy az ismerős ismerőse, például E., aki mindenkihez kedves, aki továbbra is segítőkész, aki mindenhez ért, nem csak a régiségekhez, igazán jó parti bárki számára.

Lehet, hogy felhívom G.-t, ő biztos tudja, ha van E.-nek valami titka és van annyira szolidális velem, hogy ha nem is mond önszántából semmit, a kérdéseimre válaszolni fog. Tisztel annyira, hogy ne hazudjon. Persze E.-t is tiszteli, hogy ne mártsa be, ne hozza kellemetlen helyzetbe, de tudok úgy kérdezni, hogy a válaszaiból kiderüljön, hogy titkolnia kell-e előttem valamit, vagy sem. És ez már elég bizonyosság.

Az biztos, hogy tegnap ők találkoztak és én erről semmit sem tudok, eltel azóta már több, mint 24 óra és E. nem mondott róla semmit az égvilágon! Pedig mindent megosztunk egymással, amint hazaérünk, beszámolunk a napunkról, elmeséljük a bosszúságokat, a sikereket, a… mindent! Még a sejtéseinket is. Mert így érdemes együtt élni bárkivel!

Mit kezdjek ezzel a cetlivel? Egyelőre elteszem és figyelek, keresem a további jeleket. Lehet, hogy néha beállítok az irodájába, váratlanul, előzetes bejelentés nélkül, vagy beugrom a cukrászdába, vagy nem, elhívom én őt egy sütire… minden apró jelből, mozdulatból tudok következtetni, látom rajta, ha sumákol…