Telefonhívás!

Rájöttem, hogy az én kedvesemnek két nője is van, az egyikkel tegnap találkozott, a másikkal holnap fog. Azt hiszem átnézem a ruhája többi zsebét is...

Meglepetés

Nem szeretek titkolózni előtte, de azt hiszem ezt nem lehet másképp, nagyon óvatosnak kell lennem, hogy ne sejtsen meg semmit, pedig legszívesebben elmondanám neki már most, de nem szabad. Minden egyes szavamra vigyáznom kell, nehogy valami olyasmit mondjak, ami kétértelmű, félreérthető, ne adj’ isten, egyértelműen kétértelmű.

Arra gondoltam, illetve nem csak én gondoltam, mert nekem ilyenek nem jutnának eszembe, de Juditkának remek ötletei vannak és ő annyira belelkesült, hogy el is vállalta az együtt kigondolt forgatókönyv lebonyolítását. Csak ne incselkedne állandóan velem, húzza az agyamat, minden pillanatot megragad, hogy kétértelmű helyzeteket teremtsen, pedig a lányom lehetne, talán ezért is szórakozik velem, rajtam, mert könnyen zavarba tud hozni.

Szóval kitalálta, hogy béreljem ki a helységet egy estére és így kettesben lehetünk, természetesen a pincéreket leszámítva, aki csak Juditka lenne, mert nem hétfogásos vacsorára készülünk, hanem egy könnyű sütizésre, borozásra, pedig alkoholt nem is árulnak ebben a cukrászdában, de kivételesen ezt is felveszik a repertoárjukba.

Juditka vállalta, hogy ízlésesen feldíszíti a helységet, de kértem, hogy át ne essen a ló túlsó oldalára és tiszta giccs legyen az egész, mert azt egyikünk se szereti. Nagyon belelkesült, valamiért a lila színt helyezte előtérbe, pedig mondtam, hogy Z. kedvence a kék, de azt mondta, hogy az túl harsány lenne, tetszeni fog neki a lila is és már húzta is elő a szalvétákat, az üdvözlő kártyákat, melyek kellemes harmóniát árasztottak, de fogalmam sem volt, hogy ennyi féle lila szín létezik a palettán, de kiegyeztünk egy világosabb fajtában. Tényleg arra írta fel, hogy mikor lesz a főpróba, mert a hangulatvilágítást intézi, de a menüt nem választottuk ki, de van még idő! Ha jól emlékszem hétfőn fogunk találkozni és kedden pedig 27-e, a nagy nap, a 15. évfordulónk és a cukrászda csak hatig lesz nyitva, mi pedig 8 órára megyünk, addig Juditka mindent előkészít. Olyan fura, hogy ő sokkal lelkesebb, mint én. Előre látom, hogy milyen meglepetés lesz Z. számára, mert eddig mindig ő szervezte az ünnepséget, hol nagyon kreatívan, hol csak az utolsó pillanatban, attól függően, hogy milyen számot ünnepeltünk és mennyi ideje volt rá, mert arra mindig figyeltünk, hogy aznap tartsuk, bármelyik napra is esik, legyen az egy elfoglalt hétköznap, vagy hétvége.

Ki hív? De jó, hogy felvettem szokásba, hogy itthon csak lehalkítva használom a mobilomat. Az üzleti partnereim csak hozzávetőlegesnek gondolják a munkaidőmet, de így, hogy nem veszem fel, beletörődnek, hogy másnap visszahívjanak vagy megvárják, míg én hívom őket. Ezt nem hiszem el! C. csörög. Már jó ideje nem hallottam felőle, hiszen megbeszéltük annak idején, ennek van már szerintem 8 éve is, hogy vétek lenne eladni azt a mahagóni asztalkát. Tényleg nagyon értékes, semmi giccs rajta, vaknyomásos díszítéssel, jó pénzért tudnám értékesíteni, lenne rajta jutalék bőven, amiből fedezni tudnám a házassági évfordulónkat, már ha azért hív, hogy eladja…

Tényleg a múltkor bejelölt közösségi oldalon is. Csúnyán elhízott, bár sosem volt nádszál vékony, de akkoriban nem volt még az arca felvarrva, ami eléggé visszataszító, a tetovált, csodálkozó szemöldökéről már nem is beszélve! Miért nem tudják a nők elfogadni az öregedést, szépen, észrevétlenül beletörődni, hogy eltelt felettük az idő és bőven elég egy kis odafigyelés ahhoz, hogy megőrizzék a szépségüket. Mert azért szép arca volt, de a gondolkodásmódja még jobban tetszett, bár nem minden információja volt helyes, de a lakása olyan volt, mint egy múzeum és mindegyik bútordarabnak tudta a történetét, és nem csak akkortól, mikor a családjához került, hanem még azt is, hogy ki készítette és mikor. Nagyon fontos volt számára a családja és annak múltja és ez rendkívül szimpatikus volt. Csodálkoztam is, hogy meg akar válni egyiktől, másiktól és azt hittem sikerült lebeszélnem róla.

Z. is féltékeny volt rá kicsit, mert elég sokszor ugrottam át hozzá, hisz a közelben lakott, egyedül élt és lelkesen beszéltem róla. Talán lehetett is volna köztünk valami, ha nem vagyok kapcsolatban, de ez csak a levegőben lógott, mint egy pókháló, melybe mindkettőnk belegabalyodhatott volna, de én észnél voltam, teljesen a tudatomnál, és bár volt némi hasonlóság közte és Z között, azért mégsem ő volt, sőt, nagyon nem.

Oké, felveszem, a régi ismeretség emlékére és G. miatt is, mert biztos ő lesz a következő, akit tárcsáz, ha én kinyomom…

Jutalék ide vagy oda, én nem akarok ezzel a nővel találkozni. Annyira negédes volt a telefonban, annyira rám akart mászni már vonalon keresztül is, hogy borsódzott tőle a hátam. Persze udvarias voltam, amennyire csak lehettem, de én egy picit sem adtam alá a lovat. Azért azt nem vette be, hogy annyira elfoglalt vagyok, hogy nincs időm eladni egy több száz éves, Lajos korabeli, szinte már műemléknek számító asztalkát, aminek a piaci ára vetekszik az autóm árával! És hát tényleg remek üzleti fogás lenne! Ezért is mentem bele, hogy holnap látogasson meg és megbeszéljük a részleteket. Közben láttam a szemem sarkából, hogy Z. fülel, nem indítja el a mosógépet addig, míg le nem tesszük a telefont, nehogy lemaradjon bármiről is a zörej miatt. Még jó, hogy kihangosítottam, hisz nincs semmi titkolnivalóm! Vagyis van, de az más.

Félrelépés

Annyiszor mondtam már, hogy mikor beteszem a ruhákat a mosógépbe, én már nem fogom átnézni, hogy van-e benne valami, mert erre nincs időm, hogy minden egyes ruhadarab zsebét végigböngésszem. Sokkal egyszerűbb annak, aki leveszi, megnézi és bedobja a szennyestartóba, akkor csak egyet kell kiüríteni, nem százat!

Jó, ha látom, akkor kiveszem, merthogy ez például eléggé feltűnő E. nadrágjának a hátsó zsebében, mivel kilóg. Biztos valami feljegyzés, amit egyébként nem szoktam elolvasni, de ez nem egy sajtpapír, hanem egy színes, kisméretű levélpapír. Ráadásul lila. Na, ilyenek pont nem szoktak se itthon, se az irodája asztalán lenni. Körülötte vagy postit van, vagy boríték, mert leginkább a kiürült boríték hátuljára szeret írni, persze ha nem akarja kiragasztani valahová, hogy szem előtt legyen. Ez viszont diszkréten kétrét van hajtva, és egy parányi gyűrődés sincs rajta, mint amire vigyáztak. Muszáj kivennem, hogy ne mossam ki, és ha már kiveszem, meg kell nézzem, hátha valami fontos. „Hétfő 16:00, Stop, várlak”.

Ma kedd van, tehát ez a találka tegnap volt. Az biztos, hogy nő írta, nem kell grafológusnak lenni ahhoz, hogy ebből a cirkalmas vonalvezetésből kitaláljam. Sajnos nem volt bőbeszédű, de azért egyértelmű. E. 16 órakor végez a munkával, tehát a közelben találkoztak valahol. Stop, stop, stop, hát persze, ez a közelben lévő Stop cukrászda lesz. Szóval ott volt randija valakivel! Akivel bizalmas viszonyban van, hiszen tegezi… és várja… De kár, hogy lecsúsztam róla, szívesen megleptem volna őket, tudtam, hogy hétvégén kellett volna mosnom, hülye, hiába, mert akkor még nem került volna a szennyesbe ez a nadrág… benne a cetlivel… erről mindenképp utólag értesülök.

Most csak ül a gépe előtt és olvassa a leveleit, ugyanolyan arccal, mint máskor, de tegnap, hogy is volt? Én értem haza előbb, de nem sokkal, lássuk csak, mikor is? 17 után kicsivel. Ja, ilyenkor már bőven itthon szokott lenni. Kérdeztem is, hogy ilyen sokáig dolgozott és ő mellébeszélt, hogy mennyire elfoglalt, néha tovább kell maradnia, mert jön egy megrendelő, vagy ajánlatot kell készítenie, esetleg félbe hagyott egy munkát délelőtt és másnapra be kell fejeznie. És ha jobban belegondolok, nem először fordult elő, hogy én értem haza korábban, holott hivatalosan ő egy órával hamarabb befejezi a munkát.

Ki lehet ez a csaj? Odaadjam E.-nek a cetlit és ezzel a tudtára hozzam, hogy mindent tudok, vagy tetessem a hülyét és játsszam el, hogy fogalmam sincs semmiről és inkább nyomozgassak? Az utóbbi jobban tetszene, hogy lássam, ahogy vergődik a keresztkérdéseim nyomása alatt, persze anélkül, hogy észrevenné, hogy keresztkérdésekkel bombázom, de ez annyira méltatlan egy ilyen régóta tartó kapcsolathoz! Már 15 éve együtt vagyunk, úristen jövő héten lesz pont 15 éve! Eddig a gyanú árnyéka se merült fel bennem, hogy megunta volna a kapcsolatunkat, hisz őszinték voltunk egymáshoz mindig, ha kétség is merült fel benne vagy bennem, azonnal megbeszéltük és új szemszögből közelítettünk egymás felé, ami mindig túllendített minket a parányi bizonytalanságon, merthogy ez csak ennyi volt, némi önértékelési probléma, pici unalom, megszokás, semmi több.

Most hogy ezen morfondírozom, eszembe jut egy eset, ami a szemem előtt zajlott le, mert mindenről beszámolt és elmesélt, mivel eleinte ő sem érzékelte, hogy több is lehet a véletlen találkozás mögött, vagyis csak lehetett volna, szerencsére. Egy én korabeli csajszi volt, aki segítséget kért tőle és E. mindig segít, ha tud, természetesen, amit szeretek is benne, bár sokszor bosszant is, hogy a közös időnket így mások rabolják el.

Már nem is emlékszem pontosan, hogy mi történt, én nem találkoztam a hölggyel, csak annyit tudtam róla, amit E. elmesélt. Elmondta, hogy egy közös ismerősük által került vele kapcsolatba, G. ajánlotta a hölgy figyelmébe, hogy E. biztos tud segíteni, miben is… annyira régen volt. Ja, igen, eszembe jutott! Volt a hölgynek egy antik bútora, azt hiszem asztal, amitől szeretett volna megválni, persze jó pénzért, és ezt akarta felbecsültetni. E. sosem megy helyszínre, be tudják vinni hozzá, vagy fotó alapján elbírálja, de mivel G. ajánlotta és nem is lakott túl messze tőlünk a hölgyemény, ezért felajánlotta, hogy meglátogatja. Többször is, de mindig tudtam róla, elmesélte, hogy milyen jót beszélgettek, mert fantasztikus története volt annak az asztalnak, amiről E. meggyőzte, hogy ne adja el, legalábbis ne most, mert meg fogja bánni, és az értéke az idővel csak nőhet, így ha nem annyira fontos, akkor várjon vele. A kerek asztal mellett pedig kedélyesen eldiskuráltak. Hogyis hívták a nőt? Ehh, nem jut eszembe… E. később elmesélte, hogy sokban hasonlít rám a nő nevetése, gondolkodása, tán még a kinézete is, egyre többször említett meg, mindig valami részlet jutva az eszébe, aminek az lett a vége, hogy kimondta azt a mondatot, amit sosem felejtek el, bár eddig mélyen elnyomtam magamban, de most ez a cetli felszínre hozta: „Ha te nem lennél, vele el tudnám képzelni az életem!”

Emlékszem, hogy egy pillanatra nem kaptam levegőt, megszólalni sem tudtam és könnybe lábadt a szemem, de tartottam magam, hiszen voltam, ott álltam vele szemben teljes valómban, és tudtam, hogy ennek még nincs vége, ez csak egy futó gondolat, egy váratlan helyzetben adódó menekülési lehetőség és fantazmagória. Láttam a szemében, hogy amint kimondta, azonnal meg is bánta, érezte a súlyát, de már nem tehetett semmit, elhangzott és már csak átölelni tudott, hogy a fülembe súgja, nem úgy gondolta, csak hirtelen kicsúszott a száján, bocsássak meg…

Nem tudom, mi történt ezután, soha többet nem beszélt róla, szerintem nem is látogatta meg többet, talán átadta egy kollégájának az ügyet, vagy a nő tényleg lemondott arról, hogy eladja a családi hozományt, bár furcsa volt, hogy ilyen könnyen lemondott E.-ről vagy nem könnyen, csak tisztességesen viselkedett. Azóta viszont már elmúlt jó pár év. Mi van akkor, ha ez a nő, aki a cetlit írta, ugyanaz a nő? Ha most újra felbukkant és ismét találkozgatnak vagy eddig még nem találkoztak, csak tegnap volt először. Naivan gondolhatnám, hogy emiatt kereste meg ismét, hiszen most már tényleg megérné eladni azt a gyönyörű, festett, múltszázadbeli asztalkát… nahát, hogy emlékszem rá, még arra is, hogy fekete alapon, igen erős színnel rajzolt minták voltak rajta és tán a nagymamájától örökölte, pedig nem is láttam, csak E. mesélt róla. Vajon hogy nézhet ki ennyi év után? A nő! nem az asztal! Én is elég jól tartom magam, talán ő is.

Persze nagyobb a valószínűsége, hogy nem, inkább elhízott, túlsminkeli magát, hogy elfedje a ráncait, esetleg teli van botoxszolva és már-már valószínűtlenül vasalt az arca. Mindeközben harsányan és incselkedően kacag, hogy felhívja magára a figyelmet és minden találkozást igyekszik továbbgondolni, minden kaput nyitva hagyni, legyen az a postás, vagy az autószerelő, vagy az ismerős ismerőse, például E., aki mindenkihez kedves, aki továbbra is segítőkész, aki mindenhez ért, nem csak a régiségekhez, igazán jó parti bárki számára.

Lehet, hogy felhívom G.-t, ő biztos tudja, ha van E.-nek valami titka és van annyira szolidális velem, hogy ha nem is mond önszántából semmit, a kérdéseimre válaszolni fog. Tisztel annyira, hogy ne hazudjon. Persze E.-t is tiszteli, hogy ne mártsa be, ne hozza kellemetlen helyzetbe, de tudok úgy kérdezni, hogy a válaszaiból kiderüljön, hogy titkolnia kell-e előttem valamit, vagy sem. És ez már elég bizonyosság.

Az biztos, hogy tegnap ők találkoztak és én erről semmit sem tudok, eltel azóta már több, mint 24 óra és E. nem mondott róla semmit az égvilágon! Pedig mindent megosztunk egymással, amint hazaérünk, beszámolunk a napunkról, elmeséljük a bosszúságokat, a sikereket, a… mindent! Még a sejtéseinket is. Mert így érdemes együtt élni bárkivel!

Mit kezdjek ezzel a cetlivel? Egyelőre elteszem és figyelek, keresem a további jeleket. Lehet, hogy néha beállítok az irodájába, váratlanul, előzetes bejelentés nélkül, vagy beugrom a cukrászdába, vagy nem, elhívom én őt egy sütire… minden apró jelből, mozdulatból tudok következtetni, látom rajta, ha sumákol…

Dívák

Nagyon nehéz írnom erről a filmről, mert sokszor félelemmel töltött el a látvány, hiszen nekem is van egy pont ilyen idős lányom, akinek a problémáiról, örömeiről azt gondoltam, hogy mindent tudok, és hogy ezek a felmerülő gondok csak a mi családunkban fordulhatnak elő, rendkívül egyediek és megismételhetetlenek és most kiderül, hogy tulajdonképpen, ha más is a háttér, valahol rá lehet húzni egy sémát erre a generációra. És ez egyáltalán nem az ő hibájuk.

A filmen hasonló élethelyzetek köszöntek vissza, mint nálunk otthon, csak most három lányból láttam viszont ezeket a részleteket a gondolkodásmódról, a felmerülő kétségekről, az indokolatlan dühről és az indokolt felháborodásról, a kétségbeesésről, a félelmekről és a felhőtlen boldogságról, a küzdelmekről, a bennük vívódó megválaszolandó kérdésekről és a számukra sokszor értelmetlen felnőtt gondolkodásmódról.

Számomra nem volt dokumentumfilm jellegű az alkotás, mert a rendező rendkívül eredetien oldotta meg, hogy kérdezzen is meg ne is, ettől gördülékeny lett és nem zavaró és erőltetett. Az elején érezhető volt némi feszengés, de aztán, mikor a lányok kezébe adta a kamerát, hogy készítsenek felvételeket arról, amiről akarnak, akkor, amikor ők akarnak, valahogy megváltozott a hangulata a filmnek. Kezdetben ők is feszengtek, fogalmuk sem volt, miről beszéljenek, aztán valahogy egyre nyíltabbá, őszintébbé és egyre mélyebbé váltak ezek a bejelentkezések és olyan dolgok derültek ki az életükből, az őket foglalkoztató kérdésekről, melyekre az ember nem is gondolna, mert lehetetlen kitalálni azt a sok traumát, csalódást, azt a sok gyötrelmet, amit már fiatal életük során átéltek.

Három különböző karakterű, habitusú lány életébe kaptunk bepillantást. Már minden iskolából eltanácsolták őket, jelenleg az érettségi előtt állnak és egy alternatív iskolába járnak. Díváknak nevezik magukat, de ők is röhögnek ezen, mert ez csak a látszat. Szani, Tina és Emese.

Szani a hangadó, ő az, aki gondolkodás nélkül kimondja a véleményét, amit nem is bán meg, még ha sűrűn is van fűszerezve oda nem illő szavakkal. Egyedül él, egy karaoke-bárban dolgozik, hogy el tudja tartani magát, szinte mindig fáradt, de a smink ezen is segít, akárcsak a hangulatán, hogy jobban érezze magát és eltakarja a mások által nem látott bőrhibákat.

Tina csonka családban nőtt fel, amiről senki sem beszélt, csak egyszerűen megtörtént. Drogfüggő lett, de aztán lejött a szerről és nagy lendülettel vetette bele magát, hogy elérje céljait. Mert neki konkrét céljai vannak, ez lendíti előre az élet forgatagában, a küzdelem! Jógaoktató szeretne lenni és főleg gyerekekkel foglalkozni, és ettől senki sem tudja eltántorítani. Jelenleg egy moziban dolgozik, hogy ne terhelje a családi kasszát.

Emese művészlélek, igencsak befelé-forduló, depresszióra hajlamos attitűddel, grafikus múlttal jelenleg fizikából akar érettségizni, de nehezen megy a koncentrálás, mert nem bír aludni. Szedhetné az antidepresszánst, de nem akarja. Tudatosan nem. Az apukája nagyon bízik benne, hogy a lánya bármit elér, amit csak akar, de ez a bizalom nem hogy ösztönözné, inkább feszélyezi és kétségbe ejti, hogy nem képes az elvárásnak megfelelni.

A külsőségek, melyeket magukra aggatnak a lányok, mint smink, műköröm, színes haj, nem arra hivatottak, hogy ne lássuk meg őket, hanem hogy ne azt lássuk, amik valójában. Ne derüljön ki első ránézésre, hogy mi van mögötte.

A Z generáció egy nagyon ambivalens korosztály, teli megválaszolatlan kérdéssel, sokszor tanácstalansággal, néha túlzott elbizakodottsággal. Az egyik biszex, a másik leszbi, az egyiknek van célja, a másiknak semmi. Az egyik depressziós, a másiknak öngyilkos lett az anyja, egyiknek ép a családja, akit támogatnak, a másik rengeteget dolgozik, hogy meg tudjon élni. Az egyik visszahúzódó, a másik hangos, az egyik rengeteget iszik, a másik elítéli a drogot, a harmadik röhög az egészen.

Viszont mindegyikük önmagát adja. Van véleményük a körülöttük lévő világról, benne önmagukról, nincsenek előítéleteik, de felettébb kritikusak, sokszor komolyak, elgondolkodnak magukról vagy a körülöttük lévő dolgokról, és mindennél jobban fáj nekik az igazságtalanság. Nem igazán találják fel magukat ebben a világban, mint külső szemlélő nézik a körülöttük lévő valóságot, benne saját magukat. Ami viszont mindegyikükben egyforma, hogy ki vannak éhezve a szeretetre!

A film végén bennem felmerültek még kérdések, melyeket szívesen feltettem volna, mert anya vagyok, egy aggódó szülő, aki meg akarja menteni a gyermekét ezektől a gyötrelmektől és kínlódásoktól. De ezt a filmet nem én rendeztem, hanem egy fiatal srác, Kőrösi Máté, akiben természetesen nem merültek fel anyai gondolatok és talán jobb is így, hogy nem válaszoltak meg minden kérdést.

Ez a film engem abban erősített meg, hogy beszélgetni kell a gyerekeinkkel. Nem szabad rájuk hagyni, ha nem akarnak, erőszakosabbnak kell lenni, ha látjuk, hogy valami nem stimmel, de nem szabad agresszívnek sem lenni, mert akkor befordulnak és hagyni kell, hogy ők akarjanak megnyílni! Hogy ez lehetetlen? Hogy kivitelezhetetlen? Hogy egy mondaton belül ellent mondok saját magamnak? Így van. Ezért is rohadt nehéz. Van is recept meg nincs is megoldás, csak küzdelem…

A fotók a trafo.hu honlapjáról származnak.