Dívák

Nagyon nehéz írnom erről a filmről, mert sokszor félelemmel töltött el a látvány, hiszen nekem is van egy pont ilyen idős lányom, akinek a problémáiról, örömeiről azt gondoltam, hogy mindent tudok, és hogy ezek a felmerülő gondok csak a mi családunkban fordulhatnak elő, rendkívül egyediek és megismételhetetlenek és most kiderül, hogy tulajdonképpen, ha más is a háttér, valahol rá lehet húzni egy sémát erre a generációra. És ez egyáltalán nem az ő hibájuk.

A filmen hasonló élethelyzetek köszöntek vissza, mint nálunk otthon, csak most három lányból láttam viszont ezeket a részleteket a gondolkodásmódról, a felmerülő kétségekről, az indokolatlan dühről és az indokolt felháborodásról, a kétségbeesésről, a félelmekről és a felhőtlen boldogságról, a küzdelmekről, a bennük vívódó megválaszolandó kérdésekről és a számukra sokszor értelmetlen felnőtt gondolkodásmódról.

Számomra nem volt dokumentumfilm jellegű az alkotás, mert a rendező rendkívül eredetien oldotta meg, hogy kérdezzen is meg ne is, ettől gördülékeny lett és nem zavaró és erőltetett. Az elején érezhető volt némi feszengés, de aztán, mikor a lányok kezébe adta a kamerát, hogy készítsenek felvételeket arról, amiről akarnak, akkor, amikor ők akarnak, valahogy megváltozott a hangulata a filmnek. Kezdetben ők is feszengtek, fogalmuk sem volt, miről beszéljenek, aztán valahogy egyre nyíltabbá, őszintébbé és egyre mélyebbé váltak ezek a bejelentkezések és olyan dolgok derültek ki az életükből, az őket foglalkoztató kérdésekről, melyekre az ember nem is gondolna, mert lehetetlen kitalálni azt a sok traumát, csalódást, azt a sok gyötrelmet, amit már fiatal életük során átéltek.

Három különböző karakterű, habitusú lány életébe kaptunk bepillantást. Már minden iskolából eltanácsolták őket, jelenleg az érettségi előtt állnak és egy alternatív iskolába járnak. Díváknak nevezik magukat, de ők is röhögnek ezen, mert ez csak a látszat. Szani, Tina és Emese.

Szani a hangadó, ő az, aki gondolkodás nélkül kimondja a véleményét, amit nem is bán meg, még ha sűrűn is van fűszerezve oda nem illő szavakkal. Egyedül él, egy karaoke-bárban dolgozik, hogy el tudja tartani magát, szinte mindig fáradt, de a smink ezen is segít, akárcsak a hangulatán, hogy jobban érezze magát és eltakarja a mások által nem látott bőrhibákat.

Tina csonka családban nőtt fel, amiről senki sem beszélt, csak egyszerűen megtörtént. Drogfüggő lett, de aztán lejött a szerről és nagy lendülettel vetette bele magát, hogy elérje céljait. Mert neki konkrét céljai vannak, ez lendíti előre az élet forgatagában, a küzdelem! Jógaoktató szeretne lenni és főleg gyerekekkel foglalkozni, és ettől senki sem tudja eltántorítani. Jelenleg egy moziban dolgozik, hogy ne terhelje a családi kasszát.

Emese művészlélek, igencsak befelé-forduló, depresszióra hajlamos attitűddel, grafikus múlttal jelenleg fizikából akar érettségizni, de nehezen megy a koncentrálás, mert nem bír aludni. Szedhetné az antidepresszánst, de nem akarja. Tudatosan nem. Az apukája nagyon bízik benne, hogy a lánya bármit elér, amit csak akar, de ez a bizalom nem hogy ösztönözné, inkább feszélyezi és kétségbe ejti, hogy nem képes az elvárásnak megfelelni.

A külsőségek, melyeket magukra aggatnak a lányok, mint smink, műköröm, színes haj, nem arra hivatottak, hogy ne lássuk meg őket, hanem hogy ne azt lássuk, amik valójában. Ne derüljön ki első ránézésre, hogy mi van mögötte.

A Z generáció egy nagyon ambivalens korosztály, teli megválaszolatlan kérdéssel, sokszor tanácstalansággal, néha túlzott elbizakodottsággal. Az egyik biszex, a másik leszbi, az egyiknek van célja, a másiknak semmi. Az egyik depressziós, a másiknak öngyilkos lett az anyja, egyiknek ép a családja, akit támogatnak, a másik rengeteget dolgozik, hogy meg tudjon élni. Az egyik visszahúzódó, a másik hangos, az egyik rengeteget iszik, a másik elítéli a drogot, a harmadik röhög az egészen.

Viszont mindegyikük önmagát adja. Van véleményük a körülöttük lévő világról, benne önmagukról, nincsenek előítéleteik, de felettébb kritikusak, sokszor komolyak, elgondolkodnak magukról vagy a körülöttük lévő dolgokról, és mindennél jobban fáj nekik az igazságtalanság. Nem igazán találják fel magukat ebben a világban, mint külső szemlélő nézik a körülöttük lévő valóságot, benne saját magukat. Ami viszont mindegyikükben egyforma, hogy ki vannak éhezve a szeretetre!

A film végén bennem felmerültek még kérdések, melyeket szívesen feltettem volna, mert anya vagyok, egy aggódó szülő, aki meg akarja menteni a gyermekét ezektől a gyötrelmektől és kínlódásoktól. De ezt a filmet nem én rendeztem, hanem egy fiatal srác, Kőrösi Máté, akiben természetesen nem merültek fel anyai gondolatok és talán jobb is így, hogy nem válaszoltak meg minden kérdést.

Ez a film engem abban erősített meg, hogy beszélgetni kell a gyerekeinkkel. Nem szabad rájuk hagyni, ha nem akarnak, erőszakosabbnak kell lenni, ha látjuk, hogy valami nem stimmel, de nem szabad agresszívnek sem lenni, mert akkor befordulnak és hagyni kell, hogy ők akarjanak megnyílni! Hogy ez lehetetlen? Hogy kivitelezhetetlen? Hogy egy mondaton belül ellent mondok saját magamnak? Így van. Ezért is rohadt nehéz. Van is recept meg nincs is megoldás, csak küzdelem…

A fotók a trafo.hu honlapjáról származnak.

Incompresa

Aki egy kicsit is ismer, tudhatja, hogy a kedvenceim között első helyen szerepel Olaszország és a macskák. Ha pedig olasz macskákról van szó, akkor örömöm a köbön.

A Lány macskával című olasz filmnél egyértelmű volt, hogy már az első vetítésnél ott a helyem, ráadásul eredeti nyelven hallgathattam, ami még többet adott.

Nem egy közönségfilm, bár én kötelezővé tenném minden szülőnek, főleg a válni készülő szülőknek. Hátborzongató és nagyon valóságos képet rajzol arról a világról, mikor két ember önnön sértettsége miatt megfeledkezik a gyerekéről, arról, hogy felelősséggel tartozik iránta és annyira magával van elfoglalva, hogy nem törődik utódja lelkivilágával.

Tőlem nagyon távol áll ez a világ, hisz próbálok a gyerekemnek egy olyan szeretetteljes és biztonságos otthont teremteni, ahonnan könnyen és bizalommal elindulhat majd az ismeretlen felé. Viszont nem vagyok biztos benne, hogy ez az élet, amit a vetítővászonról láttam, annyira elrugaszkodott lenne sok család hétköznapjaitól. Sajnos. Pedig még csak hasonlónak sem lenne szabad megtörténnie egy gyerek életében, ami miatt ennyire semminek és senkinek érezze magát.

Ariaról sokáig nem tudtam eldönteni, hogy hány éves, mert többször olyan közegben mozgott, ami nem volt a korosztálya, sokszor úgy beszélt és viselkedett, ami nem illett hozzá és reménykedtem is, hogy idősebb, mint amennyinek kinéz, mert szétfacsarodott a szívem, ahogy láttam, mint megy tönkre.

A szülők hatalmi harca csak egy kis szelet volt Aria életében. Ezt még tetézte az is, hogy a szülők alapvetően művészemberek voltak, vagyis a „normálistól” elrugaszkodottak, ami egyébként nem törvényszerű, hogy megnehezítse egy család életét, sőt! Az anyuka kiváló zongorista, az apuka közkedvelt színész volt. Előbbi természetesnek vette tehetségét, utóbbi küzdött, hogy igaz legyen.

Az anyuka bohémsága, végletekig csapkodó hangulatingadozásai, a senkire és semmire sem tekintettel lévő viselkedésmódja, a csekély felelősségérzete, a boldogság utáni vágyakozása, az önző életmódja nem nyújtott biztonságot a gyerekei számára, nem mutatott kiutat a problémák kezelésére.

Aria, aki nem csak a legkisebb volt a családban, de akit szintén meglegyintett a művészet szele, ezáltal fokozottabban érzékeny volt a körülötte lévő hatásokra, nagyon nehezen viselte és dolgozta fel szülei szertelenségét. Sokszor borzasztó nehezen tudta elfogadni és megérteni, hogy egyáltalán mi is történik körülötte, miért történik ez körülötte és miért ő ezért a felelős! Kiutat, magyarázatot vagy segítséget pedig nem igazán várhatott.

Apja sztárallűrjei, bizonyítási kényszere, mely kisebbrendűségéből adódott, párosult egy olyan fokú babonasággal, melyet épeszű ember csak kiröhög, na de nem ebben a családban! Az apa ellentmondást nem tűrő hangon utasítgatta családját, meg sem hallva, hogy a másik, mit akar, majd sértődötten vonult el a meg nem értett művészek álarca mögé. Szeretete főleg külsőségekben mutatkozott meg és annyira átlátszó volt, mintha csak egy szerepre gyakorolna.

És ha ezek után még volt kedve ennek a kislánynak ebben a családban létezni, akkor ott voltak a nővérei, akik közül a nagyobbik mindent elkövetett, hogy megkeserítse életét.

Márpedig volt kedve ehhez a családhoz tartozni, bármily meglepő, de talán természetes is, hiszen ez volt számára az etalon és mint egy rendes gyerek szerette a szüleit. Még akkor is, ha őt nem szerették viszont. Igyekezett megfelelni nekik, próbálta megérteni őket, miközben szeme tele volt rettegéssel és könnyel, hogy mikor üt, és mikor ölel az anyai kéz.

Hamarosan azonban Ariának észre kellett vennie, hogy miután a szülők elfelezték a két nővérét, számára nem maradt hely. Hol itt, hol ott próbálta megkóstolni a biztonság ízét, de hamarosan tudatosult benne a szomorú valóság: nem kell senkinek.

Szerencsére volt egy macskája, Dac. Egy koromfekete cica, akit az utcán szedett össze. Rokonlelkek voltak. Igyekezett minden szeretetét neki átadni, mert ő hajlandó volt elfogadni. Igyekezett minden ölelést, simogatást tőle visszakapni, melyeket ő adott neki. A koravén kislány sorra nyeri az irodalmi pályázatokon a díjakat, mert - ahogy ő mondja - csak az igazat írja. Képzeletében a szülei ott ülnek az első sorban a díjátadó ünnepségen, de aztán újra és újra fel kell ébrednie, hogy nincs ott senki. Egyedül van. Tudja, hogy a macska is elszaladna és soha többé nem látná, ha kiengedni a ketrecből, vagy ha nem szorítaná magához, mikor kiveszi. Nem kockáztat.

Egy 9 éves kislány, akit a szülei csak elvétve simogatnak meg, inkább minden rosszért őt okolják, hibáztatják. Egy tini, akitől a legjobb barátnője is elfordul, mert számára már túl zűrössé vált a légkör körülötte. Egy kamasz, aki olyan eszközökkel próbál magához édesgetni barátokat, melyekkel csak kudarcot vallhat. Csak egy törékeny kicsi lány, aki olyan társaságban találja magát, ahol drogoznak és cigarettáznak, üvöltöznek és tányérokat vágnak a falhoz. Mégis próbál beilleszkedni, megfelelni, ő is olyanná válni, ami számára már természetes, minket nézőket pedig ledöbbent. Nem akar kilógni a sorból, a fogszabályzót minden este beteszi, bárhol is érje az éj, de nem érzi jól magát ebben a világban, ahol csak kiabálnak, őrjöngnek, káromkodnak. Ez nem egy kislány világa, de ez az Ő világa.

Néha becsúszott a filmbe néhány pozitív jelenet, amitől Aria végre boldognak tűnt és nevetett. A baj ebben csak az volt, hogy ilyenkor is csak a szülők voltak boldogok és vetítették rá a kislányra, pedig eszük ágában sem volt örömet okozni legkisebb porontyuknak. Ezért is történt, hogy a következő pillanatban már el is lökték maguktól, kegyetlenül.

Aria pedig küzd, igyekszik felhívni magára a figyelmet, „jó kislány” lenni, de aztán megint csak Dac marad egyedül mellette és érzi, hogy ennek az életnek nincs értelme, hogy neki nincs jövője, őt senki sem érti meg és nincs, aki szeresse.

A képzelete sokkal színesebb és biztonságosabb, örömtelibb és boldogabb, ezért inkább odamenekül. Örökre.