A család aranyat ér!

Nem szoktam sorozatokról kritikát írni - mondjuk régebben nem is nagyon néztem ennyi folytatásos szappanoperát, mint manapság. Talán az egyre kevesebb idő, amit eme szórakozásra szánni tudok, vagy a „mindent láttam már, amit érdemes” érzés miatt, nem tudom. Most viszont kivételt teszek, mert az egyik szereplő személyes kedvencem, korábbi filmjeiben rajongtam érte, persze csak úgy szerényen, öregesen.

Azért említem, hogy öregszem, mert legelőször ezt váltotta ki belőlem az Aranyélet című sorozat. Kicsit úgy éreztem magam közben, mintha egy sci-fit néznék. Nyílván nem mozgok sem a budai milliárdosok körében, sem korrupt politikusok életében. Nincs olyan közeli ismerősöm sem, akit tönkretett a drog, sem olyan, akinek mindene odaveszett és újra kellett kezdenie. Nem tudom, hogy a börtönből szabadult embert leginkább mi foglalkoztatja, és azt sem tudom, hogy miként lehet túlélni egy olyan életet, melyben a hazugságé a főszerep.

Hát ebből a filmből mindezt és ezeken kívül még sok minden mást is megismerhetek. Nem azért mozizik az ember, hogy azt lássa újra, amit a mindennapjaiban is megél, hanem inkább azért, hogy olyat tapasztaljon, mely távol esik a személyiségétől, olyan helyszínekre kerüljön, ahol még nem járt, és lehet, hogy soha nem is fog.

Egy sorozatban azért kicsit másképp alakul a dolog. Ott inkább az jelenik meg, amiben mi is élünk, vagy akár élhetünk. Valahogy személyesebb, jobban hasonlít, jobban bele tudjuk képzelni magunkat a szereplők helyzetébe.

Az Aranyéletben talán mégsem. Ettől ez egy kicsit mozisabb, nagyobb légterű, játékterű és ívű, mint egy Barátok közt.

A második évad is kifutott, mondhatom, hirtelen ért véget. Nekem parányit jobban tetszett, mint az első. Bár a brutális valóság itt is szembetűnő volt, de azért éreztem még benne némi földhözragadtságot, több kedvesebb, őszintébb gesztust.

Persze lehet, hogy tényleg ennyire „borzasztó” – vagy csak nekem az - a mai felső tízezer élete. Arra viszont nem sikerült rájönnöm, hogy ki a célközönség. Számomra, aki már anya vagyok, elsősorban a filmben szereplő gyerekekkel szimpatizáltam, ők érdekeltek igazán, akik ebben a családban nőttek fel és igyekeztek kitörni, másképp cselekedni, mint ahogy azt elvárják tőlük, de észrevétlenül is utánozva a felnőtteket.

A fiatalabb generáció lenne a célcsoport? Szeretném hinni, hogy nem. Az én 14 éves lányom biztos nem nézhetné végig ezt a sorozatot, mert nem akarnám elkeseríteni, hogy az életnek lehet ilyen oldala is, arról nem is beszélve, hogy néha még én is eltakartam a kezemmel a szemem. Vagy a 18-25 év körüli korosztály? Talán ők már képesek felnőtt szemmel látni a kitalált dolgokat, és csak remélhetem, hogy megbotránkoznak rajta.

Persze csak a mondanivalón, nem a filmen! A sorozat nagyon hűen, mondhatni élethűen mutatja be ezt a társadalmi réteget és a hozzákapcsolódó alvilági figurákat. Némi humor, de inkább brutálisan mocskos gondolatok közepette vergődik, vagy tengődik a Miklósi család ebben a közegben, amibe az apa, Miklósi Attila annyira nem illik bele, hogy már fáj.

„Jól válassz célt, akkor leszel sikeres!”

Tulajdonképpen egy család történetét ismerhetjük meg az epizódokban. Anya, apa és a két gyerek, egy fiú és egy lány, akik éppen most kerültek abba a korba, hogy elszakadjanak a szüleiktől, kipróbálják magukat, hogy egyedül is megállják-e a helyüket. Miközben az anya csak a külsőségekben él, és számára semmi sem elég, a férj próbál kiszállni a piszkos üzletekből, de ettől még rosszabb helyzetbe kerül. A hazugságok és elhallgatások gyűrűje kezdi fojtogatni a család békéjét, mely inkább egy kényszeres együttélésre hasonlít, mint szoros családi kötelékre.

Nem a szemünk előtt esik szét a család, mert már így kapjuk meg, szétesetten, csak akkor még a látszat elhomályosítja a tekintetünket.

„Sírt, mikor Cleo kiette a madárfiókákat az eresz alól”

Attila (Thuróczy Szabolcs) nem akar beállni a melósok sorába, akik reggel elmennek dolgozni és este hazamennek, havonta pedig egy fix összeget kell beosztaniuk. Szeretne ennél könnyebben hozzájutni a pénzéhez, fenntartani egy villát és utaztatni a családját, akiket minden este étterembe visz vacsorázni és fogadásokat rendez a villa kertjében. Legalábbis kifelé így látszik. Ám, ezt tulajdonképpen nem ő akarja, hanem a felesége. Az ő unszolására kezdett el egyre nagyobb őrültségeket csinálni, csak hogy kiszolgálja a más férfiak által is gyönyörűnek tartott nő igényeit, mert tudja, hogy egyébbel nem lenne képes maga mellett tartani. Ő ugyan beérné az édesanyja által biztosított kis szobában is, számára elegendő lenne egy 8 órás monoton munka, egy kispolgári élet, ahol nem kell folyamatosan rettegnie a lebukástól. Valahogy el tudom képzelni, hogy Attila megszemélyesítője pont ilyen az életben is. Természetesen nem ismerem az igazi énjét, de kizártnak tartom, hogy túl nagyot tévednék. Vagy a másik lehetőség, hogy fantasztikus színész. Ez sincs kizárva J.

Jankának (Ónodi Eszter) viszont ennél több kell! Sokkal több! Ő a külsőségek embere, egy felszínes, sznob „úrinő”, akiről azért kiderül, honnan is származik, milyen életből menekült, de a kívülálló csak azt látja, hogy számára csak a legújabb körömlakk és a külföldről hozott táska, a bankbetét és az ékszerek számítanak. Minden más csak járulék, amit el kell viselnie. Legyen az a férj közeledése, a szerető eltitkolása, a gyerekek iskolai problémái. Addig tud ezzel csak megbirkózni, míg nem kell semmit sem nélkülöznie az anyagi világból, de ahogy valami közbejön, azonnal menekülőre fogja, mindezt olyan cinikusan és parádésan, hogy alig lehet rá haragudni. Az egyik pillanatban egy gátlástalan, bárkin átgázoló ribanc, a másikban pedig egy aggódó családanya, akiről már-már elhisszük, hogy csak a gyerekeiért él. Tetszik, ahogy játszik, minden nagyon a helyén van, ezért okoz is bennem némi hiányérzetet. Nem hiszem, hogy lehet ennyire tökéletes! Annyira jól játssza a szerepét, hogy emiatt taszít is, igyekszem keresni benne valami hibát.

A filmet nem nevezhetjük unalmasnak, vontatottnak avagy nyugodtnak. Amint egy kicsit lenyugodnánk, átlátnánk és kiismernénk magunkat a jelen cselekményében, megbékélnénk a szereplők gondjaival, mindig közbejön valami.

 „Tartsd magad az elveidhez!”

Például bajba kerülnek a gyerekek. Egyre nagyobb körülöttük a trutyi, süllyednek le szépen az iszapba, ahonnan egy régi barát, Hollós Endre (Anger Zsolt) rántja vissza őket nem is egyszer. Ő a budai Keresztapa. Többször vártam, hogy valaki kezet csókoljon neki. Nagyon hitelesen játssza a kimért, ha „haragszom is higgadt maradok” típusú, velejéig romlott üzletembert, akinek a pénzen kívül a fogadott családja számít csak. Többnyire nem sokat teketóriázik, ha döntésre kerül sor. A fontos, hogy ő kerüljön ki győztesen, hogy a másikkal mi lesz, az már nem érdekli. A fényűző életmód, a befolyásos barátok, akik egymást használják ki és akik egyik pillanatról a másikra elpártolnak mellőle, ha valami nem úgy alakul, ahogy nekik megfelel. Endre pedig a segítségért viszonzást vár és kap is, ha mástól nem, hát Miklósiéktól. Már ha kérnek belőle.

Többnyire kérnek.

„Hagyjuk a gyereket kibontakozni”

Márk (Olasz Renátó), a lázadó kamasz, aki meg van győződve róla, hogy őt nem érheti baj, valószínűleg halhatatlan, mígnem a szeme láttára ölnek meg valakit, amitől rá kell döbbennie, hogy talán mégsem olyan hosszú az élet, ha keresztezi egy golyó útját. Flegma stílusa csak védekezés, csak álca a bizonytalansága ellen, viszont ügyesen kivágja magát, ha szorul a hurok, nagyon otthon van a könnyű pénzkeresés lehetőségeiben – ebben nőtt fel - és ha nem adódik, akkor kitalál valami újat. Persze az anyagi hátteret, a puccos helyszíneket többnyire „kölcsönveszi” és általában lebukik, de nem adja fel. Fiatal kora ellenére egész ügyesen meg tudja formálni a szerepét, bár jelentősen érződik a két évad közötti fejlődés. Az 1. évadban még parányit görcsös volt és néha túljátszotta az adott szerepet, de a 2. évadban mindezen sikerült felülemelkednie és elhinnie, hogy képes elhitetni a nézővel, amit csak akar. Ehhez hozzájárult az is, hogy megmutatta egy érzékenyebb, emberibb oldalát is, amitől akarva akaratlan szimpatikusabbá és esendőbbé vált.

Húga, Mira (Döbrösi Laura), kitűnő tanuló, mintagyerek, szintén keresi a helyét a világban, igyekszik minél távolabb kerülni a családjától, így védekezve a becstelen életmód ellen, amitől sokszor szó szerint, felfordul a gyomra. Még nagyon gyerek, de már felnőttest kell játszania, hogy el tudjon szakadni attól a közegtől, ahol egyre rosszabbul érzi magát, viszont az újabb helyszínek is csak ideig-óráig elviselhetők számára. Kilóg mindenhonnan, akár a külseje, akár a stílusa miatt, ahol pedig befogadnák, onnan ő menekül. Többször keveredik olyan helyzetbe, mikor azt sem tudja, fiú-e vagy lány. Hol agresszíven támad, hol nőcisen bújik, hol pedig ártatlan gyermekként, Bambi szemekkel értetlenül nézi a körülötte folyó eseményeket.

Nem irigylem a szerepéért, nagyon nehéz lehet eljátszani, megformálni ezt a karaktert és az is megbocsátható, ha nem is mindig sikerül neki. Van benne valami báj, amiért elnézzük neki az esetlenségét, van bennünk egy adag jóindulat, amikor csak mosolygunk rajta, mert nagyon kedves és sérülékeny kislány, de sokszor az az érzésem, hogy ő sem pontosan érzi, hogy mit kéne éreznie, ami egyáltalán nem csoda, hisz nagyon összetett a karaktere és a 2. évad elején már olyan súly nehezedik a lelkére, amit nehezen lehet feldolgozni ép ésszel.

Számomra kicsit felüdülés volt, hogy az újabb évadban visszautaztunk az időben. Így könnyebben érezhettem azt, hogy nekem is szól ez a film, hozzám is beszél és tulajdonképpen alig változott a világ a 90-es évek óta. Na jó, de… hatalmasat, de akkor is megvoltak a stiklik és az ügyeskedések, csak nem volt ilyen brutalitás, ilyen „gusztustalanul átlépünk a másik felett és nem számít az emberélet” feeling.

Jóleső volt ez a retro-hangulat, az R-GO koncerttel a csúcsponton és remek volt látni a ma főszereplőit fiatal korukban. Le a kalappal mind a megfelelő helyszínek kiválasztásáért, az autók, épületek, öltözetek korhűségéért és a fiatalok kiváló, néha kicsit vicces megszemélyesítéséért, mint Kiss Andrea (Janka), ifj. Vidnyánszky Attila (Miklósi Attila), Kovács Tamás (Hollós Endre).

A film egyébként mesterien kidolgozott akciófilm, thriller, krimi és gengszter elemekkel, a 2. évadban megjelenő bosszúra szomjazó maffiózókkal, sokszor egy családdráma és érzelmi hullámvasút, mely hivatott a képünkbe vágni a jelen társadalomkritikáját.

Sehol sem érződik akadás, megtorpanást, gördülékenyen és zökkenőmentesen folynak az események egyik helyszínből a másikba, egyik jelenetből a következőbe.

Nem éreztem a kitaláltságot, az erőltetettséget, ami jó! Ezt a nézőnek nem szabad éreznie soha!

A pozitívum mellett szól, hogy maga a történet olyan, mint egy kirakós. Lehet sejteni, hogy milyen elem való oda, de korántsem biztos, hogy az első megérzés passzol a legtökéletesebben.

A másik, hogy minden epizód úgy ér véget, hogy némi feszültséget tartalmaz, nyitott kérdéseket, melyekre szeretnénk megtudni a válaszokat, ezért újra leülünk a képernyő elé, hogy a puzzle-darabkát betegyük vagy kicseréljük.

Szót kell még ejtenem a zenéről (Pádár Krisztián), ami számomra eléggé fontos önmagában is, nemhogy a látványhoz igazodva. Itt érzek némi ellentmondást, bár a főcímdal nagyon bejön, de menet közben nem közvetíti eléggé az aláfestőzene az érzelmeket, néhol pedig egyenesen idegenkedik egymástól a hang és a vizuális párbeszéd.

Mindent összevetve kiváló rendezés (Mátyássy Áron, Dyga Zsombor), eredeti történet (Tasnádi István, Zomborácz Virág, Bárány Márton) és fantasztikus színészi teljesítmény jellemzi a történetet. Bár sokszor elborzaszt a látvány és felfordítja a gyomromat a megoldás, mégis leülök és megnézem a következő epizódot. Remélem, készül már a folytatás…

Vannak még csodák

Tegnap moziban voltunk. Sokáig tipródtunk a net előtt, hogy melyik filmet nézzük meg. Az amerikai (hollywoodi) filmek nálunk szóba sem jöhetnek. A durva, értelmetlen akciófilmek valahogy nem tudnak lázba hozni („bocs, hogy levágtam a kezed / semmi baj, ez csak a bal”), ahogy a csöpögős, romantikus, elcsépelt műalkotások sem („lehozom neked a csillagokat is / inkább utazzunk el Balira”).
Három film jöhetett számításba. Az egyik a Papírkutya. Szőke András és Badár Sándor nagy kedvencünk, de féltem tőle, hogy sablonos lesz, olyan mint a Hasutasok (Bakter-imitáció), ráadásul nagyon rímel a film címe az Üvegtigrisre, ami megint csak nem a kedvencem. A másik kinézendő a Transz-Szibéria, de elolvasva a filmelőzetest, nem igazán kattantam rá, bár szeretem a krimiket, de ez túl akciódús volt érzékeny lelkemnek.
Maradt a harmadik lehetőség, a Gettómilliomos. Megvallom őszintén ettől is tartottam kicsit (nem alaptalanul), de valami vonzott is. Talán India, talán a film dokumentum-jellege, a történet egyszerűsége (ami csak az előzetes alapján tűnt annak), a sztároktól mentes szereplőgárda. Kritikát sosem olvasok el arról a filmről, amit még nem láttam, mert óhatatlanul is befolyásolna. Anti is húzta kicsit a száját, de azt mondta, rám bízza a döntést, úgyhogy nem kellett győzködnöm, erre vettünk jegyet.
Szeretek moziba menni. Elvarázsol, kizökkent a mindennapokból, hangulata van. Csak egy bajom van a filmszínházzal: iszonyú hangos. Mikor belépek a terembe, mindig eszembe jut volt szolfézs tanárom, aki azt mondta: süketül a világ. E kijelentése óta eltelt már jó sok év, és szerintem még süketebb lett a világ. Nem értem miért kell ennyire üvölteni a vászonról, de ezen nem tudok változtatni, úgyhogy nem is folytatom tovább ezt a gondolatmenetet.
A film?… lenyűgözött. Bár kétszer eltakartam szememet a tenyeremmel és csak kukucskáltam az ujjaim között, egyszer pedig nagyon megijedtem, az első lövéskor, mégsem bántam meg, hogy ezt választottuk. Lenyűgözött mind a film mondanivalója, mind az operatőr színes eleganciája, akárcsak a nyüzsgés káosza, a szemétdombon kapirgálás hangulata, vagy az eső monoton csöpögése és a szerelem csöndje. Lenyűgözött – főleg a gyerek – szereplők alakítása. Jamal, aki úgy néz ki, mintha kettőig sem tudna számolni, és lehet, hogy nem is tud, de hihetetlen logikája, emberismerete és töretlen szerelme átsegíti a nehézségeken. Nem azért jelentkezik a vetélkedőbe, hogy milliomos legyen. Nem. Csak azért, mert tudja, hogy Latika nézi, hisz a kedvenc műsora, és így látja Őt, Jamalt, hogy él, hogy jól van, csak szenved a magánytól. A film során többször elveszítik egymást. Latika nem is tudja, hogy mit érezzen. Ő állandóan sodródik amerre a víz viszi, neki szüksége van arra, hogy megmondják, mit tegyen, és el sem akarja hinni, hogy olyat is tehet, amit ő akar. Hogy lehet szabad és dönthet szabadon.
Jamal viszont, amióta megszerezte az autogrammot, tudja, hogy léteznek csodák, de ezeket a csodákat csak ő képes megteremteni, magának kell kiharcolni, még ha egyenest a latrinába is kell ugornia. Meg kell dolgoznia érte, ahogy egész életében tette, hol így, hol úgy.
Van egy jelenet a filmben, mikor turistáknak mutatja meg a gettót. Azt a teret, amit ő a legjobban ismer, ahol felnőtt, hol szemetet túrva, hol menekülve, hol az anyja szoknyája mögé bújva. Míg körbevezeti az amerikai házaspárt és a sofőrt, addig a suhancok még a kerekeket is lelopják az autóról. Visszatérve, a sofőr kikel magából, elkezdi rugdosni Jamalt, mindenért őt okolja. A földön fekve, vérző orral és bedagadt szemmel kérdezi Jamal: nem maguk akarták látni az igazi Indiát?
Salim, Jamal bátyja a rossz utat választja. Őt csak a külsőségek érdekelik, csak az, hogy minél több pénze legyen, bármi áron. Hazugsággal, lopással vagy gyilkossággal, tök mindegy. Csak kétszer láttam pozitívnak ezt a figurát. Mikor gyerekként nem zavarta ki Latikát a vagonból (bár be sem engedte) és mikor már felnőttként odaadta Latikának a slusszkulcsot. Akkor ő már tudta, hogy ezt nem fogja megúszni, tudta, hogy bűnhődnie kell a sok rosszért, amit többek között a lány és az öccse ellen elkövetett. Halála törvényszerű volt és némileg ironikus, ahogy a kádnyi pénzbe belefúlt.
Jamal személyisége azt sugallta, hogy bárki lehetsz, akárhonnan jöttél, akármit tettél, ha van egy célod és addig küzdesz érte, míg el nem éred. Maga a forgatókönyv, hogy pár kérdésbe bele lehet sűríteni egy ember életét, engem két órára leszögezett a fotelbe. Persze naivság azt gondolni, hogy egy fiú, aki sosem hazudott, mindig őszintén elmondta, amit gondol, elnyeri méltó jutalmát. Mégis elhittem, amit a rendőr mondott Jamalnak, mert el akartam hinni, hogy minden összetett bonyolultságában az élet lehet ilyen egyszerű (legalább a vásznon). A kihallgatás során azt kérdezi Jamal: Elhiszi, amit mondok? Rendőr: Tudom, hogy őszinte vagy. Jamal: Honnan tudja? Rendőr: Mert nem hazudsz.
Persze, ez csak film, nem az élet, bár elég életszerű volt több jelenete is. Az viszont nagyon rosszul esett volna, ha elmarad a happy end. A sok szörnyűség után az maga lett volna a pokol és egy mérhetetlen csalódás, hogy még ezt is elvették tőle és tőlem.
Egyet nem értettem. A film végén elkezdtek táncolni a peronon. Miért? Ez valahogy nem illett a filmhez, a szereplőkhöz, de még Indiához sem. Bár a zene kiváló volt, a dallamok és hatások mindig nagyon jó helyre kerültek, de az az össznépi tánc a végén? Na, mindegy, legyintek.
Hazaérve még elolvastam pár kritikát és meg kell, hogy mondjam, jó, hogy nem korábban tettem. A „kritikusoknak” fogalmuk sincs sem a filmről, sem a történetről. Vagy össze-vissza beszélnek, vagy el sem hangzó dialógust idéznek és úgy érzik tökéletesen értenek mindent. Szerintem is, csak egyet nem: a lényeget.