Sasso Pisano

Bármennyire is pici ez a városka, teli van látnivalóval. A falunak van egy uszodája is, amelyet hideg víz táplál és központi geotermikus forrásból fűtenek. Persze a környező falvakból is érkeznek ide fürdőzni vágyók, de sosincs tumultus. Ez a hely híres a termálvizes fürdőiről is, amit tulajdonképpen nem neveznék kimondottan fürdőnek, mert csak kőhalmazok között megbúvó medencék, vagy régen egyéb szolgálatot teljesítő melegvízes közösségi hely.

Teljesen véletlenül fedeztünk fel egy táblát, mely a fenyőerdőbe vezetett és a feliratnak semmi köze sem volt ahhoz a jelentéshez, hogy termálvizes fürdőhely jobbra. Pedig egy keskeny fahídon, az erdő közepén egy fantasztikus melegvízű medencére bukkantunk. Tulajdonképpen ez a hely régen egy mosoda lehetett, de ma már romantikus pároknak ad némi kikapcsolódási lehetőséget. Mi sem készültünk fürdőruhával, ettől függetlenül nem fosztottuk meg magunkat a kellemes klímájú víz élményétől.

A térképen láttuk, hogy több ilyen helyszín is létezik, kíváncsiak lettünk. A gyerekek elvitték a kocsit, ők Volterrába mentek, de egyébként sem szerettünk volna autóval kirándulni, így kényelmes cipőt húztunk és elindultunk. Csak 6 km-re volt a másik, félreeső fürdő, viszont olyan vadregényes tájon, hogy sokkal többnek éreztük. Mielőtt odaértünk volna, összefutottunk egy fiatal párral, akik egy lakókocsiban ejtőztek. Megkérdeztük tőlük, hogy tudják-e hol van ez a hely és persze, hogy tudták, a közelben, még vizes volt a hajuk.

A kavicsok gurultak a talpunk alatt, ahogy caplattunk felfelé, de hamarosan megérkeztünk egy több „medencés” termálvízhez. A medencéket kövek választották szét egymástól és mindhárom területen másmilyen hőmérsékletű volt a víz. Az egyik annyira forró, hogy bele sem bírtam menni. Ezen a helyen még nyomokban látszik, hogy valamikor a hellenisztikus időszak idején etruszk fürdő lehetett, tartozott hozzá több épület is. Sajnos nem tudtuk kinyitni a csarnok ajtajait, így csak képzeletben időztünk el egy korabeli közösségi tér képe felett.

Miután felfrissültünk, visszafelé vettük az irányt. Már odafelé kinéztük azt a sörfőzdét, ahol a geotermikus hőforrás segítségével állítják elő a söröket. Természetesen ez volt a végállomás és bár én a sört nem szeretem, de annál jobban a limoncellot. Itt összefutottunk a fiatal párral is és kellemesen elbeszélgettünk. Kiderült, hogy egy kommunában élnek Toscánában, teljesen szabadok és önfenntartók. Teheneket, kecskéket tenyésztenek és zöldségeket termesztenek. A srác egy kaszálás során elvágta a térdét és nyaranta jön egy kéthetes kúrára a termálvizes fürdőkbe. Nem is tudott róla, hogy Sasso Pisanóban is van egy ilyen hely, nagyon büszke voltam magamra, hogy én voltam a helyi idegenvezető. Készült rólunk fotó is, de a fiatalok nagyon technikaellenes voltak, így nem oszthatom meg a neten vagy a közösségi oldalon talán csak valamilyen szűrő segítségével.

Fumarole

Miközben autóval közeledtünk Sasso Pisano felé, rengeteg fehéren füstölő kéményt láttunk és vascsöveket az út fölött, mint egy csúszdaparkban. Még otthon utánanéztünk, hogy mik lehetnek ezek, mert tulajdonképpen nem voltak túl bizalomgerjesztők, de azért ijesztőek sem.

A talajból feltörő forrásban lévő víz táplálta a régi etruszk és római termálmedencéket. Gondolom a környező települések geotermikus hőforrásaiból állítják elő az energiát, amit a háztartásokban, a környék üzemeiben felhasználnak. Emellett élnek még a szél- és a napenergia hasznosításával is, de ezen a részen inkább a gőzt használják.

El is indultunk, hogy megnézzük a fumarolékat, amiről én azt gondoltam, hogy odamegyünk, megnézzük és már fordulunk is vissza. Hát nem így történt, mert egy több kilométeres túraútvonal volt kiépítve, amit szandálban és szűk miniszoknyában kellett teljesítenem. Kicsit megnehezítette a helyzetem, de túléltem. Tamara viszont az asztmájával küszködve, a hidrogén-szulfát kitöréseket nem részesítette előnyben, melyek mi tagadás, eléggé büdösek voltak.

Az Ördög völgyében jártunk (Biancane), egy holdbéli tájon. Követtük a kijelölt túraútvonalat, hegynek fel, majd le, majd megint fel, már egyre kevesebb fumarole volt és egyre több ösvényt temetett be a lehullott faág, mely nehezítette az átjárást, de mentünk szakadatlan, mert már visszafordulni nem lett volna ésszerű.

Végül a „Ne menj tovább, mert belehalsz” táblákon átjutva, néhány kerítésen átmászva kilyukadtunk egy ismerős műútra, és majdnem a helységnév táblánál találtuk magunkat.

Nagyon szeretjük az ilyen spontán kiruccanásokat, mert sosem tudjuk, hogy végül hogy alakul a történet.

Sasso Pisano

Szóval nagyon vártuk már az utolsó szálláshelyünket, ahol még egy hetet el fogunk tölteni és szerencsére tényleg ez volt a legjobb hely az összes – eddigi – nyaralásunk közül. Bár ez sem indult túl fényesen.

Megint korábban érkeztünk, mint hogy kinyíljon előttünk az ajtó, így körbejártuk a helyet. Ennek a helységnek a 2001-es népszámlálás idején 213 lakosa volt. Gondolom azóta elhunytak páran, de pont egy ilyen falut kerestünk, ahol nincs forgalom, nincs zaj, a szieszta ideje alatt egy lélek sincs az utcán. Azért nem sikerült úgy körbejárnunk, hogy ne találkozzunk senkivel, persze nem is ez volt a cél. Kedves, mosolygós nénikre és bácsikra köszöntünk, akik közül többen megkérdezték, mi járatban vagyunk itt… ahol a madár sem jár. Tulajdonképpen a fent említett okokon kívül azért tetszett meg ez a hely, mert innen mindent elérhettünk, ami érdekel bennünket.

Azt már láttuk, hogy gyönyörű antik ékszerdoboz az egész és most nem várral a csúcsán, hanem egy templommal. A templom harangja félóránként bongott egyet, de nem zavaróan, 21 órakor pedig egy dallamot is lejátszott, ami nagyon kellemes volt. Ám még ekkor sem hagyta abba, hanem halkabb hangerőn folytatta óránként a kongást. Nyugodtan lehetett tőle aludni, egyáltalán nem volt zavaró, sőt nem is hallottam, csak ha épp ébren voltam.

A városba autóval csak indokolt esetben lehetett felmenni, de lent volt egy parkoló, ami mellett egy nyilvános forrásvíz állt rendelkezésre, a „Casa dell’aqua”, ahol a hűtött mentes vizet ingyen, a frizzantét pedig 5 centért lehetett megvenni literenként.

Étterem csak egy volt a városkában, mely egyáltalán nem meglepő, ahogy az sem, hogy csak péntek, szombat és vasárnap volt nyitva. Volt még egy jógapont is egy pergolával elkerített területen, de jógázni nem láttam senkit, pedig szívesen megnéztem volna néhány nénikét, ahogy ászanába csavarodnak.

Simona, a szállásadónk segített kipakolni az autóból, majd körbevezetett bennünket, ellátott minket tanácsokkal és felajánlotta, hogy bármikor keressük, akármikor csak szükségünk van rá, mert itt dolgozik a közeli farmon.

Hát kerestük.

A szállás legalább hat embernek elegendő lett volna, 4 hatalmas szoba, óriási étkező és konyha valamint két fürdőszoba tartozott hozzá. Mi a zöld szobát választottuk, Tamiék a sárgát. A kék szobába nem volt szabad bemenni, de persze, annál inkább meg akartuk nézni, és meg is néztük, mert kiderült, hogy az egyik kulcs nyitja azt az ajtót is. Az egész lakásnak nem volt egy egyenes fala, de a talajon is szintkülönbségek tartották ébren az érzékeinket, hogy elkerüljük a baleseteket.  Az egész berendezés, felosztás nagyon furcsa volt, de barátságosan fura. Nekem több napba telt, hogy jó irányba forduljak, ha ki akarok menni a lakásból.

Az ágyak viszont rendkívül kényelmesek voltak, ami az egyik legfontosabb egy szálláshelyen.

Miután Simona elment, az egyik wc lehúzója a kezemben maradt. Persze Antinak ez ujjgyakorlat volt, hipp-hopp visszaszerelte. Aztán mosni akartam, de a mosógép megrázott. Ekkor Anti már felhozta a szerszámos táskáját és kiderült, hogy nem volt földelve a lavatrice, így ez már egy kicsit hosszabb időt vett igénybe, mire sikerült biztonságosan üzembe állítani. Persze Simona nagyon köszönte, hogy Antonio megcsinálta – végre valaki – miközben a szakemberhiányra panaszkodott. Egyébként is nagyon tetszett neki Anti, már a találkozáskor láttam rajta, hogy odáig van érte, de ezek után, gyorsan kihasználta a kínálkozó lehetőséget, azonnal megölelte hálája jeléül.

A későbbiekben még egy-két apróság elromlott vagy javításra szorult, de ettől függetlenül, persze így, hogy Anti megoldotta, egyre inkább tetszett a lakás. Továbbra is nagyon örültünk, hogy itt tölthetjük el a nyaralásból megmaradt időnket. Az ablakokból csodálatos kilátás nyílt körben az egész tájra, de a konyhaablakból az itt lakókat is nézhettük, akik főleg a különböző korosztályú unokák voltak a nagyszülők, főleg mammák szárnyai alatt a nyáriszünet idejére, és akik felettébb kíváncsian és szégyenlősen tekintgettek az idegenekre. Főleg a nagyobb lányok várták a lehetőséget, hogy a család két férfitagja felbukkanjon az ablakban.

Miután – többször is – körbejártuk a picinyke várost, fürödtünk a termálvizes hőforrásban, hamarosan már ki is néztünk egy eladó házat a közelben, annyira a szívünkbe lopta magát ez a környék. Kíváncsi lennék rá, hogy vajon télen, milyen képet mutat, mennyire járhatóak a szerpentines utak, milyen ha leesik a hó és mennyire van hideg, hisz mégiscsak a hegyekben vagyunk és még ebben a nyári hőségben sem izzadtunk fent a lakásban a vastag kőfalak között.