Tim Burton és Johnny Depp neve Ollókezű Edwardot juttatja eszembe, amit a ’90-es években láttam és akkoriban a kedvenceim közé tartozott. Az Alice Csodaországban c. film védjegye is ez a két név, ezért is ódzkodtam tőle kicsit, be merjek-e ülni egy kiskorúval erre a filmre. Féltettem a lányom Burton látványvilágától, de végül meggyőztem magam, hogy mégiscsak Lewis Carroll meséjéről van szó, talán nem lesz túlontúl rémisztő. Igazam lett.
Nekem nagyon bejött Burton és a Disney találkozása. Mind a ketten visszafogták magukat annyira, hogy egy gyerekfilm kerekedjen belőle. Nem lett olyan félelmetes, mint azt Burtontól elvárhatnánk, és nem is lett annyira csöpögősen giccses, mint azt a Disney ígérte volna.
Bár már régen olvastam Alice történetét, még a lányomnak sem, mert a könyv elejét kicsit rémisztőnek találtam, és féltem, hogy olyan mint Andersen és Grimm meséinek többsége, melyeket a pszichológusok akkora gyerekeknek ajánlnak, akik már maguk el tudják olvasni. Erre a lányom a legjobb példa. Ki nem állhatja a Jancsi és Juliskát, frászt kap a Piroska és a farkas említésétől is, és mikor a Holle anyót kezdtem el neki olvasni, közölte, hogy ő is bele fog ugrani egy kútba, ha az útjába esik, úgyhogy gyorsan becsuktam a könyvet, és úgy eltettem, hogy már meg sem találnám.
Én olyan nyolc éves lehettem, mikor elolvastam ezt a mesét, úgyhogy már csak az alaptörténet maradt meg a fejemben, és hogy nagyon viccesek voltak a párbeszédek. (Sőt, „francia tudásomat” is ebből a meséből merítettem (Ou est ma chatte?), hónapokig vártam arra az alkalomra, hogy találkozzam egy franciával, akinek végre feltehetem ezt a kérdést, de ez a mai napig nem következett be. A remény hal meg utoljára.:)
A filmben mindez megváltozott. Itt nem egy kislány esik bele az üregbe, hanem egy 19 éves úrilány, akinek éppen megkérné a kezét egy előkelő és emésztési gondokkal küszködő, igen csúnyára sikeredett fiatalember. Alice viszont a lázadó korszakában van, nem hajlandó fűzőt felvenni, mint azt elvárja tőle az arisztokrácia, és nem akar engedni a szülői nyomásnak sem, keresi a kibúvót, ami egy nyúl képében jelenik meg.
Mikor leér a gödör aljába, onnantól kezdve egy másvilágban találja magát, ami kicsit ismerős, de inkább félelmetes az ifjú hölgy számára, hiszen visszatérő rémálmaiban már sokat járt itt, amiről karikás szemei is tanúskodnak, de nem hiszi el, hogy 13 évesen tényleg része volt ennek a mesevilágnak. Alice folyamatosan bizonygatja, hogy őt valóban így hívják, de nem járt itt, Csodaország lakói erősködnek, hogy ő nem lehet Alice, mert aki itt járt, másképp viselkedett és nézett ki. Sokáig tart, mire mindenkit meggyőz, hogy ki ő valójában és méltó arra a nemes feladatra, hogy a Vörös Királynő ellen harcba szálljon.
Lewis Caroll szürreális világa kitűnően mutatott a vetítővásznon, a látvány olyan volt, mintha egy színes illusztrációkkal telezsúfolt mesekönyv lapjairól keltek volna életre (jobb mint az Avatarban) mégsem csöpögős, nem csordul túl, mint amennyit a néző képes befogadni. A groteszk, bizarr és izgalmas történet ábrázolása azonban kicsit lagymatag. Alice már nem az a kislány, aki volt, nincs benne kalandvágy, sem kíváncsiság, nem is merész, inkább egy hűvös és távolságtartó hölgy, az eseményekkel sodródó passzív szemlélő, akit bábként mozgatnak, mindig megmondják neki, mit tegyen és hogyan, és ő hajlandó is bábként viselkedni, holott a valódi életében éppen ebből a szerepből próbál kitörni. A néző is külső szemlélővé válik, nem képes azonosul a hőssel, mert nem érzi annak.
A szereplők viszont fantasztikusak! Legjobban a Vörös Királynő (Helena Bonham Carter) tetszett. Élénk arcjátéka felettébb humorossá tette, bár nem igazán tudtam eldönteni, hogy hol kezdődik a színészi játék és hol végződik a filmtrükk. Kalapos (Johnny Depp) tébolyodott fizimiskája, őrült vigyora egyik pillanatban félelmetesnek hatott, míg a másik percben ártatlan mókázásnak. A Fehér Királynő (Anne Hathaway) affektáló stílusa viszont teljesen hidegen hagyott, akárcsak Alice (Mia Wasikowska) vérszegény mivolta. Természetesen a lányom kedvence Vigyori Úr, a cica volt, aki váratlan megjelenéseivel és humoros szövegeivel felettébb szórakoztatóra sikeredett, de ezen a vonalon nem maradt el Tutyika és Mutyika (Matt Lucas) sem.
A film mondanivalója tulajdonképpen a felnőttéválás problematikája körül mozog, hogy döntéseket kell hozni, és kitartani mellette még akkor is, ha mindenki ellene van, hogy felelősséggel tartozunk tetteinkért és ezt a próbát kiállja Alice: nem megy férjhez a gőgös nemeshez, sőt üzleti vállalkozásba kezd, az apja nyomdokain lépkedve úgy, hogy most már bátran felhagyja a járt utat a járatlanért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése