Quimby

Amikor ajándékot veszek valakinek, és nem igazán tudom, hogy minek örülne, akkor olyan szempont szerint választok, hogy vajon én örülnék-e neki. Ez általában be szokott jönni, szinte kivétel nélkül az illetőnek is tetszik a választásom (én meg irigykedem:). Ebből a megfontolásból leptem meg Antit két Quimby jeggyel, mert én nagyon el szerettem volna menni.

Nem olyan régóta ismerem a zenekart, legalábbis ahhoz képest, hogy már húsz éves múltra tekintenek vissza, de mióta hallottam tőlük pár számot, az egész repertoárt szerettem volna megismerni (bár a you tube-on elég sok fent van, de csak néhány jó minőségben).

Hihetetlenül tetszik Kiss Tibor orgánuma, a mélyen zengő, kicsit melankolikus, tiszta hang, melyekhez a számok tökéletesen alkalmazkodnak és fordítva. Mivel nem egy egyszerű rock koncertre készültünk, hanem egy színházi előadásra, el sem tudtam képzelni, hogy mi vár ránk. A programajánló azt írta, hogy az előadás gerincét Quimby dalok alkotják, megspékelve groteszk jelenetekkel, helyzetkomikummal, stand up comedy-vel, történetmeséléssel, színházi elemekkel, füzérszerűen szerkesztve egésszé. A fejemben olyasmi kép alakult ki, hogy a zene csak aláfestésként szolgál majd, hogy fellépnek vendégszereplők, akik jobbnál jobb poénokkal szórakoztatják a nagyérdeműt. Hát nem! Az előadás vezérszálát szerencsére a zene adta.

Ez egy majdnem igazi rock-koncert volt, azzal a különbséggel, hogy ülve kellett végighallgatni. Már a kezdőszámnál eldőlt, hogy én szeretem ezt az együttest, ahogy a sötét színpadon megszólalt az első hang, ahogy kivilágosodott, majd a két kedvenc színem a lámpák segítségével teret nyert és éteri magasságokba emelte a szememben a dallamokat, láttam a kék eget, a zöld füvet, de azt is, ami közötte van.

A zene egy pillanatra sem állt meg, hol simogatott, hol durván a fülembe üvöltött, elringatott, vagy szirénázott, de mindkét megoldás helyénvaló volt, egy esetet leszámítva, mikor annyira hosszan és hangosan húzták a tust, hogy képtelen voltam ép ésszel elviselni. Nem szeretem a se füle, se farka befejezéseket, amikor már csak arra várok, hogy legyen vége és nem is jellemző a zenekarra, hogy elhúznák a számok végét, mindig pontosan és határozottan le tudják zárni, vagy finálé nélkül egy újat indítani, ez egyszer nem sikerült.

Kiváló hangszerelés jellemzi az együttest. Voltam már jó néhány koncerten, ahol vagy a gitárt, vagy az éneket, vagy egyiket sem lehetett hallani, de itt minden jól szólt: a zongora futamai (Balanyi Szilárd), a trombita (Kárpáti József) élesen vonyító hangja, a gitárok csilingelése (Mikuli Ferenc és Kiss Tibor), a dob (Gerdesits Ferenc) és a kongák (Varga Líviusz) ritmusa, na és az ének (Kiss Tibi). Szeretem, ha a zenének humora van - nevét meghazudtolva a komolyzenében van szerintem a legtöbb -, és a Quimby zenéjében rengeteg van, akárcsak irónia és önirónia és egy csipetnyi eszelősség. A váratlan modulációk és virtuóz ritmusok tömkelege teszi színessé az egyébként sem egyszerű, sematikus dallamokat, a hangszóróba beszélés pedig egy másfajta színt kölcsönöz a mondanivalónak. Gondolom a színházi közegnek tudható be, hogy elég sok lassú szám szerepelt a repertoárban, mely elrepített a valóságtól, arra késztetett, hogy egy angyal legyek a saját álmomban, hogy aztán egy sziréna vágjon képen és hozzon vissza a földre.

Mint az idáig kiderült, elég elfogult vagyok a zenekarral szemben, úgyhogy ideje rátérnem a negatívumokra. A legelső szám előtt Dódi, a trombitás monológja adta meg a kezdőlökést az együttesnek. Mi kicsit késve érkeztünk, éppen a helyet kerestem, nem nagyon tudtam figyelni és mire kényelembe helyeztem magam, vége is lett. Később viszont újra megnézhettük a zenekar fúvósának magánszámát. Páran hahotáztak rajta, kicsit színpadiasan, inkább csak azért, hogy legyen kin nevetni, mert Dódin nem sikerült. Lehet, hogy volt valami mondanivalója a szótlan monológnak, de az egyáltalán nem jött át, csak bámultam, hogy hátha találok benne valamit, ami mosolyt csal az arcomra, sikertelenül. Ezek után egyáltalán nem bántam, hogy az elején elmulasztottam a produkcióját. Ezzel szemben Líviusz története nagyon frappánsra és viccesre sikeredett és, ha már stand-up comedy, akkor nem értettem, hogy miért csak egyszer szólalt meg. Biztos volt még a tarsolyában pár elmesélnivaló, akár a gyerekkoráról, akár másról, hiszen érződött rajta, hogy nem először csinálja, gördülékenyen beszélt a mikrofonba, kihegyezve a poénokat, jó helyen alkalmazva a hatásszüneteket. Mint már említettem a fények fantasztikusak voltak, csak… Mivel az erkélyen ültünk, nem egyszer, hanem sokszor be kellett csuknom a szemem, mert olyan erősen világított a szemembe a reflektor, hogy képtelen voltam nyitva tartani. Szerencsére ez egy-két számnál fordult elő, úgyhogy nem hőzöngök, minek vettem az erkélyre jegyet?!

Hogy milyen egy rock koncertet végigülni? Hát nem könnyű, de nem is olyan nehéz. Ha választani lehet, hogy egy kényelmes fotelben ülök, vagy pedig sörösüveggel a kezükben izzadt emberek ugrálnak mellettem és rám, a színpad pedig olyan messze van, hogy semmit sem látok, akkor én inkább ezt választom. Persze a lábtaposásnak is van feelingje, én is néha felálltam volna, hogy ne csak a láb- és a kézfejem fáradjon ki a dobolásban, de úgy érzem, hogy így sokkal jobban tudtam figyelni nem csak a zenére, de a szövegre, a mondanivalóra is. Mert ezeknek a dalszövegeknek olyanjuk is van! Nem közhelyeket sorolnak egymás után, nem önmagukat ismétlik öncélúan, hanem közölnek valamit a hallgatóval, mélyebb igazságokat hoznak felszínre, finoman, nem szájbarágóan, néha első hallásra nem is egyértelműen, dallamosan és változatosan, teljes harmóniában a harmóniával. A zene teli volt improvizációval, vagy csak annak látszódott, nem tudom, ennek ellenére nyoma sem volt a mesterkéltségnek, életre kelt minden hang, másképp szólt az általam unásig hallgatott kedvenc szám most, mint amit megszoktam, újszerűen, mintha most hallanám először, pedig nem. Bár az énekes kissé meg volt fázva, de a hangja így is karakteres volt, ha nem fújta volna az orrát minden szám között, észre sem veszem, hogy influenzás. Líviusz is kezébe vette a mikrofont egy-két szám erejéig, és azokban a számokban tényleg az ő hangja kellett, hogy érvényesüljön, bár inkább rappnek nevezném az előadását, mint éneknek.

A végére hagytam az est csúcspontját, mikor mindnyájan a színpad közepére jöttek, kikapcsolták a hangosítást, és egy szál gitárral, trombitával és marokzongorával adtak elő pár számot. Fantasztikus volt a hatás. Mintha beszabadultam volna a főpróbára, ahol még nem akarják bekapcsolni a drága technikát, de már minden készen áll a megmérettetésre. A két felvonásos, majdnem három órás előadáson egyszer sem unatkoztam, egyszer sem akartam hazamenni, sőt még maradtam volna, amit a közönség próbált is kiharcolni, de két ráadás után már ők is belátták, hogy vége lett. Sajnos.