A szülő is ember

Egy embernek rengeteg arca van és ebből nem az következik, hogy álarcot húz az illető és sosem őszinte – persze vannak ilyenek is -, hanem hogy másképp viselkedik otthon, családi körben, másképp a munkahelyén, megint másképp, mikor a barátaival van, de ilyenkor is önmagát adja, csak egyszer ezt, másszor azt a stílusjegyeit erősíti fel.

Egy gyereknek is sok arca van. A nagyszülőknél mindig egy tündér, itthon már nem mindig, de tündér, az iskolában pedig…

Amikor egy gyerek túl nagy szabadságot kap, amikor nem kell semmit sem kötelezően elkezdenie, vagy befejeznie - hiába vannak kötelező feladatok –, amikor azt látja, hogy az egyik nem csinálja, vagy mással szórakozik büntetlenül, ő is felhatalmazva érzi magát, hogy a könnyebbik végét fogja meg a dolognak. Pedagógiai szempontból helyesnek tartom azt a hozzáállást, hogy a diák akarjon tanulni, neki legyen fontos, csak az a baj, hogy az egyféle motiváció nem minden gyereknek kedvérevaló, nem mindenkit ösztönöz.

Nagyon ritkán büntetem a lányom, nincs is rá igazán okom, nem is tartom helyesnek és az az igazság, hogy következménye sincs. Nálunk nem jön be a szobafogság, mert imád itthon lenni. Az sem válik be, ha kitakaríttatom vele a szobáját, vagy felmosatom a konyhát, mert ezt inkább jutalomnak érzi. Ha nem nézhet mesét? Nagy ügy, akkor eljátszik a plüssökkel, vagy rajzol. (A múltkor sorozatban túl lassan öltözött fel az iskolában, már mindenki csak rá várt télikabátban. Büntetésből a játszótéren a kapufához állították öt percre, míg a többiek önfeledten játszottak. Mikor lejárt az idő, odament hozzá a tanító néni, hogy most már ő is mehet játszani. Tami azt kérte, hadd maradhasson még „büntetésben”, olyan jót álmodozik.)

Az egyedüli fegyver a kezemben a szeretetmegvonás, de ezt már csak legvégső esetben veszem elő, mivel szeretem a lányom, nagyon nehéz eljátszanom, hogy nem, ráadásul ettől én is szenvedek.

Mostanában egyre többször hallom tőle, hogy büntetésben volt az iskolában, hogy ebéd után kellett bepótolnia, amit órán elmulasztott. Kicsit megfenyegettem a lányt, hogy ha nem viselkedik jól az iskolában, akkor itthon se számítson semmi jóra. Nem járt eredménnyel. Aztán én is szabadon engedtem, azt tehetett, amit csak akart. Ennek már volt foganatja, a végén sírva kérte, hogy mondjam mit csináljon, utasítsam, hogy mit tegyen, de az iskolában akkor is büntetésbe került. Ekkor megvilágosodtam! Miért én büntetem a gyerekemet azért, amiért az iskolában a tanárnak kéne. Szerencse, hogy hamar rájöttem: hibát követtem el.

Arra viszont én kértem meg, hogy menjen délután kézimunka szakkörbe. Nem ment, pedig befizettem egész hónapra. Ezért már kiszabhatok neki büntetést, ami persze nem más, mint hogy továbbra is járnia kell, pedig azt mondta, többet nem akar. El is fogadtam volna, ha aznap megy, mivel megkértem. A bocsánatkérése az volt, hogy másnap is menni akart, amikor nem volt szakkör. Értékeltem az igyekezetét, de már késő volt.

Tami kezdetben nagyon szívesen beszélt az iskolában történtekről. Ez bevett szokásunkká vált, amióta nem töltjük az egész napunkat együtt, vagyis óvodás kora óta. Mikor mentünk hazafelé, mindig elmesélte, milyen fontosabb dolog történt vele aznap. Egy darabig működött ez az iskolában is, de aztán egyre kevesebbet mondott, sőt a végén már csak annyit: „büntetésben voltam, de nem akarok róla beszélni”. Mit is mondjak, kissé felzaklatott ez a válasz, pedig ekkor még nem kapott itthon külön fegyelmezést az iskolai figyelmetlenség miatt. Szerencsére csak pár hétig tartott ez az időszak, de nagyon rosszul viseltem. Egyszerűen szeretek a lányommal beszélgetni. Vannak időpontok, amikor erre sort kerítünk, mert nem mindig sikerül meghitt hangulatot teremteni. A legjobb, mikor valahonnan jövünk, vagy valahová megyünk. Amikor már hazaérünk, ő is el van foglalva a játékaival, én is a háztartással. A másik ilyen lehetőség, este, mese és villanyoltás után következik be.

Ilyenkor nagyon furcsa dolgok jutnak eszébe és örülök, hogy ki is mondja, megkérdezi.

Az visszatérő kérdés nála, hogy miért beszélnek olyan sokan csúnyán? Egyszerűen nem érti, hogy ha szebb szavakkal is ki tudjuk fejezni dühünket, akkor indulat nélkül miért „fűszerezzük” ocsmánysággal a mondanivalónkat? Már többször említettem, hogy hihetetlenül érzékeny a nyelvérzéke, hogy nem hogy gondot okozna neki az ikes igék használata, de kijavítja magát és most már ott tartunk, hogy a szavak eredetét kutatja: hogy alakult ki az izé, mi az a lópikula és miért hívják a bogarat szitakötőnek, amikor se nem szita, se nem kötő? A szív tényleg olyan alakú, mint amilyennek rajzoljuk, és egy anyának miért kell szeretni a gyerekét?

Szóval megannyi megválaszolandó kérdés, amit nap, mint nap meg kell egy anyának beszélnie a gyerekével, és sokszor számtalan jelentéktelennek tűnő kérdés után születik meg benne az, ami igazán fontos számára. Hihetetlen, hogy amikor azt kérdezem tőle, mi volt az ebéd, eljutunk odáig, hogy mi is küldünk egy cipót az éhező gyerekeknek?

Nagyon nem tartom helyesnek, ha a szülő nem beszélget a gyerekével, legyen ez a legártatlanabb érdeklődés is. Sokszor előfordult, hogy időt akartam nyerni és visszakérdeztem, hogy ő mit gondol. El sem akartam hinni, de többször ő gondolta azt, amit nekem kellett volna, csak még nem jutott eszembe. Nagyon fontos, hogy ne hagyjuk nyitva a kérdést, mert jobb esetben addig nem hagy békét nekünk, míg meg nem válaszoljuk, rosszabb esetben mást fog megkérdezni, és az nem biztos, hogy a megfelelő személy lesz.

A másik fontos dolog az őszinteség. Nem szabad becsapni a gyereket, mert az egyszer vissza fog ütni, és nem éri meg ezt az áldozatot. Még óvodás volt, mikor arról faggatott, hogy mi történik a halál után. Nem volt nehéz kitalálni, hogy főleg az érdekeli, hogy mi lesz velem – és vele -, ha meghalok (ezt a pszichológia szeparációs félelemnek nevezi). Kezdetben nyitva hagytam a kérdést, nem igazán tudtam, mit mondhatnék egy négy éves gyereknek anélkül, hogy újabb félelmeket keltenék benne. Amikor azt mondtam, hogy semmi, akkor tovább kérdezett, de olyan mohón, hogy a végén sírásba fulladt a beszélgetés. Hazudni nem akartam, hogy a mennyországba kerülünk, mert ebben én sem hiszek. Csak akkor elégedett meg a válasszal, mikor felsoroltam neki, hogy a különböző vallások, mit mondanak erről a kérdésről. Ekkor már beszélhettem neki az angyalokról, a pokolról és az újjászületésről, természetesen az ő életkorára lefordítva. Megnyugodott. Nem kérdezett többet a halálról, annál inkább a vallásokról.

Sajnos Taminál nem mindig működik az őszinteség, de ez inkább a túl nagy fantáziájának tudható be. Már elég rég történt meg az az eset, amikor halálra vált arccal hallgattam egy történetet, melyben azt részletezte, miként fenyegette meg az egyik osztálytársa pengével a kezében a tanító füle hallatára, hogy ráncigálta ki a padból mindenki szeme láttára. Már nyúltam a telefonomért, hogy erre rákérdezzek a tanítónál, mikor közölte, hogy ja nem is úgy történt, ezt csak kitalálta. Számomra teljesen hihető volt a kitalált történet is, mert közben különböző keresztkérdéseket tettem fel, melyekre kapásból tudott válaszolni. (A történet igazságtartalma annyi volt, hogy tényleg vitt az egyik gyerek egy rozsdás pengét, de gyorsan elkobozták tőle, senkit sem fenyegetett meg.) Megijedtem, hogy hazudós a lányom, most akkor nem hihetek neki soha. Aztán rájöttem, hogy elragadta a fantáziája, ahogy a felnőtteket is magával sodorhatja, csak a gyerek még nem tud azonnal különbséget tenni a megtörtént és a kitalált dolgok között.

Én nem gondolom, hogy egy gyerek kedvünkre alakítható, egy kislány olyan lesz, mint az anyja, a kisfiú pedig olyan mint az apja. Nagyon sok mindent átvesz a szülőtől, a környezetében élőktől, egyszerűen leutánozza, beépíti a saját személyiségébe, de van egy alap, amit hoz magával, amivel megszületett. Nagyon sok múlik azon, hogy mit lát magakörül, hogy élnek azok, akiket szeret, de meg tudja különböztetni a rossz dolgokat a jótól, és el is tudja ítélni. Hatalmas a szülő felelőssége, de azért van némi kiút. Biztos másokkal is előfordult már, amikor a gyerekére nézve így kiáltott fel: hát ezt meg hol tanulhatta? Nem biztos, hogy tanulta, még csak az sem, hogy valakitől látta, egyszerűen csak érzi, hogy mit kell tennie. Szóval van még esély a gyarló szülő számára is, mert kizárt, hogy bárki is tökéletes lenne gyereknevelési szempontból, csak ne felejtsünk el bocsánatot kérni a gyerekünktől, ha ok nélkül, vagy igazságtalanul megbántottuk. Nem veszít senki a presztízséből, ha azt látja a gyerek, hogy a szülő is ember.