Sokan még nem ismerték a lányomat, vagy nagyon régen találkoztak vele, mivel nem túl sűrűn viszem magammal, mert akkor képtelen vagyok a munkámra koncentrálni, és tudom, hogy a többieket is zavarja egy gyerek jelenléte, mikor bekukucskál egy kislány az ajtó nyílásában és elkiáltja magát: hahó!, de talán egy évben egyszer megengedett az ilyesmi – a főnökeimet ugyan nem interjúvoltam meg ez ügyben, számukra is meglepetés volt. Taminak sem volt ellenére az önzetlenség, hisz ő is „csak” a mosolyokat kapta jutalmul, de nagyon élvezte a helyzetet, és hogy velem lehet, a dolgozóban - bár már régóta nem így mondja. Először kicsit visszafogottan viselkedett, de hamarosan levetkőzte a gátlásait és nélkülem is barangolt az ismeretlen szobákba, közvetítette a kéréseket, hogy ki kér még kókuszos szaloncukrot, ki vajkaramellásat, bár utóbbi nem ízlett annyira, de azért elfogyott.
Míg dolgoztam, leült mellém rajzolni. Az első rajzát én kaptam, majd jöttek sorban a többiek. Először télapókat mázolt, aztán gondolta, inkább személyre szabott műalkotásokat készít, úgyhogy mielőtt nekilátott volna, megtudakolta, hogy kinek melyik a kedvenc színe és állata, majd papírra vetette a kéréseket. A színnel nagyon körültekintő volt. Nem igazán tudott mit kezdeni azzal a válasszal, hogy zöld. De milyen zöld? Első alkalommal hosszú perceket vett igénybe, míg kiválasztották a mohazöldet. Oké. Ekkor a lányom felmutatta, hogy tulajdonképpen neki csak egyfajta zöldje van, az pedig fűzöld. A következő delikvensnek is a zöld volt a kedvenc színe. Tami már nevetve kérdezte, hogy mohazöld? Bújócskázott is kicsit, ami a legideálisabb játék a munkahelyemen, annyi rejtekhely van a dobozok miatt, de gyorsan feladta, mivel nem volt, aki megkeresse, és így – lássuk be - nem sok értelme van ennek a játéknak.
Néha elment valahová beszélgetni, vagy csak lépcsőzni, netán segíteni és alig akart hazajönni. Mostantól szabadságon vagyok, úgyhogy ebben az évben már csak akkor megyek be dolgozni, ha valami halaszthatatlan munka merül fel. Persze azért itthon dolgoznom kell, hogy ne legyen olyan jó nekem. Aláírtam a papírjaimat is: bérjegyzék, szabadság, stb., bár utóbbit majdnem nem, mert a főnököm pont úgy tartotta a számlatömböt, hogy a dolgozó neve fölött csak annyit láttam: Évi. Kérdem, ki az az Évi? Ekkor elvette az ujját és a takarásból előtűnt a folytatás: Évi szabadságolás. Ja akkor az én vagyok – mondtam és levettem a szőke parókámat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése