Karácsony

Közeledik a karácsony. Ha nem néznénk a naptárt, akkor is észre lehetne venni, akár az autóban ülünk, akár bevásárolunk. Bármilyen időpontban kelek is útra, bármilyen útvonalat is választva, valahol mindig kisebb-nagyobb dugóban vesztegetek el hosszú perceket. A nyugis bevásárlásoknak is vége, amikor kényelmesen végigsétáltunk a polcok között, hogy leemeljük a szükséges élelmiszert. Mindenütt ember, ember hátán, szó szerint, az sem érdekli őket, ha rátaposnak a másikra, csak az olcsó szaloncukorból még jusson. Nem bírom a tömeget, tömegiszonyom van. Az áruházban undorral forgatom a fejem és próbálok olyan helyet keresni, ahol nem emberre nézek, de akkor két centire kellene nyomnom az orrom a paradicsomszószba.
Nézem a játékpolcok kínálatát és szörnyülködöm. Hintón közlekedő pálcika Barbik, Hófehérke négy törpével (a többit külön kell megvenni), fejüket himbáló gizmó kinézetű nyuszik, és még sorolhatnám a csillagászati árakon kapható reklámfogásokat. Sajnos Tami is tisztában van a reklámokkal, hiába nem nézünk mi tévét, a nagyszülőknél sokszor be van kapcsolva. Már nem harcolok ellene, nincs semmi értelme.
Nem akarok álszent lenni és fennhangon hirdetni, hogy emberek! Mi van a szeretet ünnepével? Miért anyagiasodik el ennyire? Igenis jó ajándékot kapni, adni pedig még jobb. Nem eshetünk a karácsonyfa másik oldalára sem, hisz egy gyereknek nem mondhatom szenteste, hogy a Jézuska ma nem hozott semmit, azt szeretné, ha leülnénk barkóbázni. Csak azt felejtik el sokan, hogy egy tárgy nem helyettesíti a szeretetet, csak kiegészítheti azt. Az ajándéknak csak köretként kellene funkcionálnia a családi együttlét, meghitt beszélgetések, együtt játszott játékok főfogása mellett!
Imádom megajándékozni a lányomat! Annyira tud örülni a legkisebb meglepetésnek is, és legtöbbször azt érem el vele, hogy azonnal nekilát, hogy háláját kifejezze, és engem is meglepjen valamivel. Közben pedig olyan titokzatosan-büszkén tekint rám, hogy sírni tudnék a gyönyörűségtől. Azt hiszem sikerül majd olyan ajándékkal meglepni, aminek örülni fog, ügyesedik is tőle, és mindnyájan játszhatunk is vele. (Pedig most inkább a villanyszámlát kéne befizetnünk, különben tényleg karácsonyi hangulat lesz a házunkban: gyertyafénnyel, betlehemmel.)
Tami Mikulásra lovat kapott, erről már írtam. Hihetetlenül örült neki és másnap, miután megszáradt a sár-kaland után, büszkén vitte az óviba, mindenki nagy örömére. Délben, mikor mentem érte, Ricsi pajtása lengette a kezében a lovat és közölte, hogy Tami neki adta a hétvégére. Igen meglepődtem, hogy máris ráunt volna. Kérdem a lányom, hogy miként esett meg az eset? Arra gondoltam, hogy Ricsi kérte a lovat, netán valami más játékot beígérve helyette, de egyáltalán nem így történt. „Láttam az arcán, hogy nagyon szeretné hazavinni, annyira tetszett neki” – felelte a lány és én megint nagyon büszke anyuka voltam.
Tökpéntök alkalmából is írtam egy kisfiúról, aki nagyon gonosz tud lenni, a lányommal is, de a többi gyerekkel is. Már az óvónők is feladták a küzdelmet a megszelídítése terén, a szülők – gondolom – még korábban. Van olyan anyuka, aki csak azért kíséri el a gyerekét úszás-oktatásra, mert fél, hogy Bálint lenyomja a fiát a víz alá. Tami már kétszer is komoly összetűzésbe keveredett vele, ami egyik alkalommal testileg, másik alkalommal inkább lelkileg viselte meg, mégis egyre többször tapasztalom, mikor megyek érte, hogy áll Bálint mellett, és mint egy pszichológus dicséri: nagyon aranyos vagy, hogy segítesz megkeresni az újságot, ügyesen lapoztál stb. Ő még nem adta fel, amit a felnőttek már igen.
Azt hiszem, nekem is van mit tanulnom a gyermekemtől az önzetlen szeretet és megbocsátás terén és szerintem valami ilyesmiről szól a karácsony is.