Szegény gazdagok

Anti barkácsolt egy asztalt. Nagyon lelkesen csinálta, és egész rövid idő alatt el is készült vele, mondjuk a vas lábak adottak voltak, csak kisebbre kellett hegeszteni, akárcsak a fa asztallapot, amely szintén óriási volt, el kellett fűrészelni. Már nagyon hiányzott egy asztal a konyhába, amin nem csak enni, de akár vasalni is lehet (a vasalás az nem hiányzik), vagy egyéb felhasználás is szóba jöhet, a fantáziától függően. Igen ám, de ami eddig az asztal helyén volt szekrény, azt át kellett helyezni a nappalinak kinevezett szobába, mert nem mehetett túl messzire a konyhától, mivel még nem megoldott a benne rejlő élelmiszerek új tárolási helye.
Áthelyeztük, de ettől kissé zsúfolt lett az egyébként is tömött helység. Anti kicsit elkeseredetten tekintett rám, látva az arcomon az elégedetlenséget és mondta, hogy mért nem a Hufnágel Pistihez mentem feleségül?
Ezen mindig mosolygok, mert annyira nevetséges. Persze, volt Hufnágel az életemben, de nem valószínű, hogy sokáig éltünk volna együtt, ha egyáltalán belekezdtünk volna, pedig biztos nem lettek volna anyagi természetű gondjaim, de más, számomra fontosabb, annál inkább. Nekem a Hufnágel kevés. Biztos lett volna egy óriási asztalunk, mint a királyi kastélyban, aminek az egyik végén ült volna Pisti, a másik végén Zita és még csak a hang sem ment volna el a másikig. Vagy ha mégis, akkor sem. Nem tudom, miért van az, de nekem a gazdag pasik, mind sivárak. Mutogathatják a luxusautójukat, a hét hálószobás villájukat, ezeket csak megvásárolták, pénzért vették, de szellemességet, érzékenységet, kedvességet, intelligenciát nem árusítanak, így hát nem is rendelkeznek velük. Tisztelet a kivételnek.

Anyus, Apus és Tamus

Míg Anti kint fűrészelt, Tami a kádban lubickolt, belenéztem a tv-be. Épp egy olyan műsor ment, amitől engem a hideg ráz, de most kíváncsiságból a hányingeremen túl is büntettem magam, és néztem egy kicsit. A címét sem írom le, mert még azt is szégyellném. Nagyon nehéz megtalálni az odaillő és még nyomdafestéket tűrő szavakat, hogy érzékeltetni tudjam ennek a műsornak, de nem is a műsornak, ennek a családnak a színvonalatlanságát. Ezalatt a két-három perc alatt, míg elszörnyedve bambultam a képernyőre először is szánalmat éreztem az ilyen ostoba, együgyű emberek iránt és azok iránt is, akik nézik, netán örömüket lelik benne. Szeretném remélni, hogy nem is létezik ilyen ember, de ez sajnos nem valószínű. Annyi badarságot hordtak össze, annyira értelmetlen volt minden megszólalásuk, annyira idegesítő minden megnyilvánulásuk, hogy az leírhatatlan. A nagy ricsajban azt sem vették észre, hogy tönkre tesznek egy ártatlan gyereket, aki nem tehet arról, hogy abba a családba született és olyan maradandó lelki sérüléseket szerez, melyeket valószínű, sosem fog kiheverni, még ha több pszichiáter is belőle él majd meg. Ja, és ez a család teli van pénzzel. Hát én sokkal gazdagabb vagyok, mint amit pénzben ki lehetne fejezni, de a szegénységre is inkább leszek büszke, mint hogy ostoba, korlátolt, de gazdag pojácává legyek.