Előbb a kötelesség, aztán a munka

Apám abban a korban született, mikor még kinyitották az ajtót egy nő előtt, amikor mindenféle grimasz nélkül átadták a helyet egy hölgynek a buszon. Amikor még nem volt bankkártya, dvd, számítógép, telefon, amikor még hírből sem hallottak mosogatógépről, mikrohullámú sütőről, hifiről, digitális fényképezőgépről.
Akkor volt gyerek, mikor a játékbolt még nem létezett, répából készítették a kisautót, csuhéból a babát és lószőrből a labdát. Amikor karácsonykor szaloncukor helyett diót és kockacukrot csomagoltak sztaniol papírba, hogy a fára aggassák.
Akkor serdült, mikor tévé sem nagyon volt, ha mégis, csak fekete-fehér, de így is haszontalan időtöltésnek hatott és inkább forró ricával vagy tökmaggal tömött zsebekkel mentek el télen csavarogni, házi készítésű korcsolyával a vállukon.
Akkor volt fiatal, mikor az autó luxuscikknek számított, szinte megfizethetetlen volt, ezért lóval jártak. Apámnak is volt két lova: Bandi és Manci.
Abban a korban élt, mikor a munka még nemesített és nem a kibúvókat keresték az emberek, hanem hogy még többet dolgozhassanak.
Akkor nőtt fel, mikor a házasság elkerülhetetlen volt ahhoz, hogy gyermekük szülessen és minden családban volt egy anyuka és egy apuka. Amikor a legfontosabb a család volt, és annak biztonsága.
Apám abban a korban élt, mikor a becsület, a szorgalom előrébb volt, mint a hazugság és a szemfényvesztés. Az ő életét még a tízparancsolat, a tisztesség, a józan paraszti ész és a mindenkori törvények szabályozták.
Apám egész életében dolgozott. Nem bánta, mert már a katonaságnál is azt csinálta, amit szeretett: gépkocsivezető volt. Mi gyerekek, sosem tudtuk elképzelni autó nélkül, ahogy ő sem az életét. Neki az autó nem csak egy használati tárgy, hanem egy megbízható barát, akit néha dédelgetni, néha hajtani kell. Sokat nevettünk rajta, mikor esőben nem állt ki vele a garázsból, mert megázik, és inkább vonattal ment, minthogy összesározza a kerekét. Nem zavarta, hogy kinevetjük. Ha mégis borongós időben használta az autót, akkor pedig hazaérve még fél órát azzal töltött, hogy száraz ronggyal megtisztogassa, simogassa. Mindig volt autónk, még akkor is, ha nem, mert a vállalati kocsikat is hazahozta. A legelső autóra nagyon emlékszem, mert mindenki csak bámulta, hogy mit meg nem engedhetünk magunknak. Egy tekintélyes megjelenésű, kék színű Volga volt, természetesen vállalati, de az nem volt ráírva, és néha én is benne ültem. A repertoárban szerepel Volvo, Volkswagen, Audi, Lada, Opel és még sorolhatnám, ha értenék hozzá.
Mindig csodáltam, amikor paprikás hangulatban beült az autójába, és mintha soha nem is lett volna ideges, azonnal megnyugodott. Sosem láttam agresszíven vezetni, sosem rohant, mégis mindenhová odaért időben. Mindig azt mondta, hogy nem elég csak vezetni, a többi autós vagy gyalogos fejével is gondolkodni kell, csak így kerülhetők el a balesetek. Ötven év alatt, még koccanása sem volt. Vezérigazgatók versengtek érte, hogy őket fuvarozza, mert csak mellette érezték magukat biztonságban.
Bejárta fél Európát, nagybusszal, kisbusszal, autóval, attól függően, hogy egy vízilabda csapatot kellett vinnie, vagy pár emberes küldöttséget. Egyszer elkísértem Tribunjba (akkor még Jugoszláviában volt), ahová egy lakókocsit kellett lehúznia, és maradhattunk pár napot süttetni a hasunkat a tengerparton. Mikor odaértünk, vendéglátóink azonnal áldomást itattak vele a szerencsés megérkezésre. Aztán a biztonságos közlekedésre. Utána a KRESZ-szabályok betartására. Majd az autók lelkére. Hát mit is mondjak, húsz órás autóvezetés után, hulla fáradtan, ez egy kicsit sok volt neki. A szállásunk pedig még messzebb volt. Senki sem mert beszállni apám mellé az autóba. Mi tagadás dülöngélt egy kicsit, de mikor beült, már nem. Engem is félve engedtek, hogy beüljek mellé, akkor még nem tudtam, miért. A szállás csak két kilométerre volt, de körülbelül hatvan derékszögű kanyar tarkította, ami hol lefelé, hol fölfelé emelkedett. Én csak mosolyogtam apámra, és az útra mutogattam, mert magyarázás közben többször nézett rám, mint az előtte lévő hajtűkanyarra. Teljes biztonságban éreztem magam mellette.
Apám tegnap volt 70 éves. Nyugdíjas, de nem tud otthon ülni. Elment dolgozni, természetesen sofőrként. Hiába kértük, hogy most már pihenjen, már nagyon veszélyes vezetni, rengeteg őrült rohangál az utakon (nekem is van jogsim). Nem hallgat ránk. Mindig csak ezt szajkózza: előbb a kötelesség, aztán a munka!