Szélsőségek

Hirtelen köszöntött be a tél. Nem szeretem a hideget, mert nagyon fázós vagyok, nem tudok annyira felöltözni, hogy sokáig a mínuszokban tartózkodjam, de mi tagadás lenyűgözött a fehérség, ami napokon keresztül körülvette a házunkat és olyan tisztaságot kölcsönzött a tájnak, mintha a fehér alatt nem létezne fekete. A várostól pár kilométerre már szép a fehér hótakaró, főleg míg érintetlen, vagy csak szánkónyomok díszítik. Ahogy megcsillan a keményre fagyott hótakarón a karácsonyi izzósor tükörképe, ahogy az ember lehelete füstként száll ki résnyire nyitott ajkai között, ahogy egy kurjantás felszakítja a csöndet...

A rekord hideg -15 fok volt, de ez csak egy napig tartott, átlagban a -10 fokot tartotta, ami azért volt kellemetlen, mert az egész napi fűtéssel sem nagyon bírtunk a házban 20 foknál melegebbet előállítani.

Most pedig plusz van. Mire megvettem Tami hótaposó csizmáját, elolvadt a hó, mire sikerült volna egy hóembert építeni, sártenger tört magának utat a megolvadt földből, hogy ocsmányságával riassza el az udvarba betévedő vendéget. A szél pedig úgy fúj, mintha el akarna sodorni mindent a földről, ami kiáll, ami útjában áll. Nem lehet előle elbújni, bepréseli magát a legkisebb résen is.

Az idén már iskolába sem kell mennie a lányomnak, addig aludhat reggelente, amíg csak akar, én pedig addig, amíg csak akarja. Záróakkordként az első osztályos szülők előadták a gyerekeknek a Pásztorjátékot. Rengeteg próba előzte meg, hogy minden a helyére kerüljön, de még a főpróba után sem gondoltam, hogy hiba nélkül sikerül eljátszani, pedig de. Senki sem nevette el magát, senki sem fulladt bele a szövegébe, nem estünk el a lépcsőn sem, és azt leszámítva, hogy kicsit hadartam, egész ügyesen pásztorkodtam. Én voltam Konok, a naiv pásztor, és nagyon élveztem a színészkedést, bár elsősorban Tami miatt vállaltam a szerepet, hogy példát mutassak neki, de egyáltalán nem esett nehezemre, hogy részt vegyek a próbákon, ami az utolsó héten már minden nap volt, és a szövegtanulás is könnyebben ment, mint azt gondoltam. Igyekeztünk korhű ruhákba öltözni, ami nálam a kifordított bundakabátot jelentette, az egyik szülő pedig szakállat festett a pásztoroknak. Azt mondták, hogy egész jóképű férfi lennék – a csúnya nőknek ez bók :)

A karácsony hamarosan eljő, hogy szívünkbe melegséget hozzon, mert aki egész évben szeretetben él, annak nem esik nehezére még egy napot szeretetben tölteni. Tami az idén nem rajzol a Jézuskának. Azt mondta, mindegy, hogy mit hoz neki, mindennek örülni fog és tudja, hogy ajándék nélkül nem marad. Inkább ő rajzol valami meglepetést és a tegnap sütött mézeskalácsból is tesz neki útravalót.

A vallásos áhítaton túl a lelkemhez inkább Pam Brown szavai állnak közelebb, melyek nem ünnephez köthetők, csak a mindennapokhoz, melyek kifejezik az érzéseimet és nem egy mesébe illő, meg sem történt dolgot idéznek, hanem magát az életet:

Csitt, kicsim! Vigyázok rád akkor is,

ha a viharos szelek döngetik az ajtót.

Vigyázok rád, amíg fel nem nősz,

és elég erős nem leszel ahhoz,

hogy megállj a saját lábadon,

de azután is ott leszek, hogy vigaszt,

menedéket, és egy kis szabadságot nyújtsak,

amikor szükséged van rám.

Nálam mindig szeretetre, meghallgatásra találsz...