Hétfőn elment az utolsó kiscica is a háztól, pedig ő már kezdett családtagnak számítani. Már éjszakára sem kellett kizárni a szobából, nem keltett fel bennünket, megvárta, míg mi felébredünk és akkor kezdett hancúrozni. Amint leültem a fotelembe, rögtön az ölembe ült, dorombolt, okos szemével fürkészte az arcom, mint aki gondolatolvasó és bízott bennünk, mi pedig cserbenhagytuk.
Messzire került tőlünk, hosszú utat kellett megtennie és egy teljesen ismeretlen környezetbe, félve megérkeznie. Leendő gazdája mondta, hogy nem is evett aznap, pedig a kedvencét is elküldtük (egyen valami hazait), de annyira sokkot kapott, hogy csak kacsasülttel lehetett némileg kiengesztelni.
Nagyon hiányzik, de hát ez az élet rendje macskáéknál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése