Mindennapok az iskolában

Tami nagyon szeret iskolába járni. Jól érzi magát odabent, bár néha a felkelés után mondja, hogy jaj, már megint indulni kell, de ahogy belépünk a kapun, megfeledkezik a reggeli kijelentéséről. Kislányok szaladnak felé örömmel, és ő azonnal felveszi ezt a ritmust, sodródik velük és a következő pillanatban már ő is rohangál. „Becsöngetés” előtt – ahol a csengőszót a tanító néni „sorakozó” felkiáltása jelenti - még van egy kis idő a futkározásra, ugrálókötelezésre (amit Erzsi néni oszt ki és szed össze nyolc órakor), eszmecserére, teljesen kimegy a fejéből a reggeli nyűglődés. A másik jele, hogy szeret iskolába járni, hogy tanító néni szeretne lenni, persze csak helyettesítő. (Ugyanez megtörtént annak idején az óviban is.) Ami engem meglep, hogy nem csak az osztálytársai közül kerülnek ki a barátai. A múltkor egy harmadikos kisfiú lépett oda hozzá és súgta a fülébe, hogy elhozta a hellokittys zoknit. Előhúzott egy koszos zoknit a táskájából és csillogó szemmel a lányom orra elé tartotta. Tami nézte, nézte, de nem hatotta meg túlságosan, úgyhogy hamarosan visszakerült a ruhadarab a helyére.

Az idősebb gyerekek általában az osztálytársai nagyobb testvérei közül kerülnek ki, de vannak teljesen ismeretlenek is, vagyis akik nem köthetők rokonokhoz. Van egy nyolcadikos fiú, aki a szünetekben gitározni szokott a társaságnak. Aztán ott van egy hetedikes lány, akihez úgy szalad oda a lányom, hogy átöleli. Számomra ez nagyon furcsa, én más világban nőttem fel, nem igazán barátkoztunk nagyobbakkal, inkább arra emlékszem, hogy a nagyok „lekishülyézték” a kisebbeket és nagyon tetszik, hogy itt ilyen nincs, találnak közös pontokat, legyen az a zene, a hellokitty, vagy a fogócska.

A csúnya beszéd persze itt sem szokatlan. Tami a múltkor kérdezte, hogy mért használnak a gyerekek csúnya szavakat. Csak azt tudtam neki mondani, hogy mert a szüleik nem világosították fel őket, hogy ez nem helyes. Persze ez sem mindig fedi a valóságot, de hirtelen ez jutott eszembe. Abban biztos vagyok, hogy Tami nem fog káromkodni, ha nagyobb lesz, akkor sem. Én sem tettem, pedig meg lett volna rá a lehetőségem, hisz a baráti társaságban ez már akkor is divat volt. Nem szóltam én semmit, csak éppen nem használtam, és ettől nem lógtam ki a sorból. A mai napig, ha netán kipottyan a számból egy-egy trágárabb kifejezés, annyira idegennek érzem a személyiségemtől, hogy szinte elszégyellem magam.

Az osztályban a három rosszfiú, akikről korábban is említést tettem, talán szelídülni látszanak, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy ritkábban húzzák ki a gyufát. Ezt onnan gondolom, hogy Tami kevesebbszer kerül összetűzésbe velük. Szoktam kérdezni, mikor megyünk haza, hogy ma már megint mit találtak ki a fiúk? Ilyenkor elmondja, hogy mit műveltek, vagy éppen semmit, de mindenképp egyre kevesebb és szelídebb a lajstrom. A waldorf-pedagógiában nincs helye a fegyelmezésnek, büntetésnek, ami jó, csak abból a szempontból nem, ha a gyereket másképp nem lehet a „tanmederben” tartani. Ha az idő múlásával sem érzi, hogy melyik a helyes irány, és ha a szülők sem hívják fel gyermekük figyelmét, hogy az iskola elsősorban tanulásra való.

Mikor tudomást szereztem, hogy a lányom inkább álmodozik, vagy fecseg tanulás helyett, elbeszélgettem vele, elmagyaráztam, hogy nem kell lemondania a társasági életről, csak az időpontot kell megválasztani, hogy ne az órán fecserésszen. Érdekes módon, már a jövő héten arról számolt be a tanár néni, hogy Tami figyel, nem beszélget, amikor feladat van, bár még néha álmodozik. Egy-két fiúnál - akiknek még a szüleivel sem találkoztam, mert sem reggel, sem délután nem látom a problémás gyerek mellett - el tudom képzelni, hogy nem beszélgetnek velük, nem figyelnek rájuk, ezért ilyen agresszívek. Az viszont nagyon bosszant, ha zavarják a többieket a tanulásban, ami már kétszer elő is fordult. Ezt nagyon nem néztem jó szemmel, hogy azért nem léptek be a számok birodalmába, mert egy-két diák rosszalkodott, másik alkalommal a nyelvóra maradt el ebből az okból. Értem én, hogy rá kell venni a gyereket, hogy saját magának legyen fontos a tanulás, de egy közösségben nem minden gyerekre hat ugyanúgy a kérés, a figyelemfelkeltés, ez az egyiknek érdekes, az egyik szeretné, míg a másik unja, vagy mást, esetleg másképp csinálna. Nem egyszerű, de remélem, hogy idővel és türelemmel sikerül elérni, hogy mindenki szívvel-lélekkel részt vegyen az órákon.

A számokról még annyit, hogy előbb a római számokat tanulják, de azt sem akárhogy! Nagyon érdekes, hogy a négyest és a kilencest így írják: IIII, VIIII és majd idővel térnek át a közismertre. Tulajdonképpen logikus ez a jelölés, hiszen nem lehet a négyet úgy jelölni (IV), ha még nem ismerjük az ötöt (V).

Már két hete belépett a tanrendbe az angol és a spanyol óra. Többször említettem a posztjaimban, hogy a lányomat hihetetlenül érdekli a nyelvészet. Különös figyelmet fordít arra, hogy helyesen ejtse a szavakat. Nem veszi tolakodásnak, ha kijavítom, mert például helytelenül ejtette az ikes igét, sőt rákérdez, hogy jól mondja-e, de egyre többször hallom, mikor saját magát javítja ki a szabály alkalmazásával („eszik? eszem; futik? ilyen nincs, úgyhogy futok”). Ugyanez a helyzet az idegen nyelvekkel is. Már az óvodában tanult angolul. Nem azt mondom, hogy hihetetlen tudásra tett szert, de azt ki merem jelenteni, hogy gyönyörűen ejti az angol szavakat. Most a spanyol is belépett az életébe és olyan lelkesedéssel énekli a dalokat, hogy a múltkor ugyan elfelejtette a spanyol szöveget, mégis folytatta magyarul, de a magyar szavakat spanyol kiejtéssel. (Sajnos nem bírtam ki, hogy hangosan fel ne nevessek, ami rossz pszichológia.)

Tami majdnem minden nap rakhat jóságkövet a mérleg egyik serpenyőjébe, ami azt jelenti, hogy teljesítette a feladatokat, figyelt az órákon. Ez hatalmas boldogsággal tölti el és szerintem ez is egyfajta manipulálás. Amit leginkább sérelmez, hogy a beszélgető kő ritkán jut el hozzá (a gyerekek adogatják egymásnak, és körülbelül 3-5 gyerek mesélhet ilyenkor bármiről), pedig sokkal többször szeretné megosztani a többiekkel a vele történteket. Ezt kicsit csalódásként éli meg.

Sajnos az anyahiány megint jelentkezett nála. Ez már óvodában is felütötte fejét, de azt hittem, hogy elsősorban azért nem szeret délután bent maradni, mert akkor kell aludni, amikor nem álmos. A napokban már kétszer is sírva fakadt, hogy olyan keveset vagyunk együtt. Ez az egyik szempontból jól is esik, mert ettől érzem, hogy szeret velem lenni, a másik oldalról viszont iszonyú lelkiismeret-furdalást okoz, mert mint dolgozó anya, sajnos nem tudom összeegyeztetni a munkámmal, hogy korábban elhozzam. Arról nem is beszélve, hogy lassan én is igénylem, hogy egy kicsit magammal foglalkozzam, olyan dolgokat csináljak, ami nem munka, sem az irodában, sem itthon, hanem elsősorban érdek nélküli kikapcsolódás. Azt hittem, hogy belépett már abba a korba, amikor szívesebben van a korosztályával, de úgy látszik, még nem érkezett el ez a pillanat.