Miután Nannerl levette a gondot a vállunkról, hogy
reggelente megetessük a tyúkokat, hogy esténként kijárjunk és rácsukjuk az
ajtót a tyúkólra és megkímélte a derekunkat a tojások összeszedésével járó
kellemetlen hajlongástól, egyetlen szárnyas sem maradt a baromfiudvarban.
Kicsit szerencsétlenül nézett ki a tyúk-kerítés
mögötti kihalt terület, néhány etetővel és vizes tállal, melyek tartalma szépen
lassan elfogyott, ahogy a különböző ideröppenő madarak megeszegették.
Pedig Anti valamiért nagyon vonzódik eme szárnyasok
iránt és én nagyon sajnáltam, hogy a kutyánkat képtelenek voltunk megtanítani
arra, hogy ne nyúljon hozzájuk.
Már kezdtük kiheverni az eb által okozott hiányukat, amikor Anti kapott egy libát. Mielőtt még láttam volna a szárnyast, azt mondtam
a telefonban, hogy nem, nem és nem! Nem költözhet hozzánk, hisz tudjuk, mi lesz
a vége, ne tegyük ki magunkat megint ilyen fájdalomnak!
De aztán hazaértem és megláttam a totyogó,
nagyfenekű libust, aki beköltözött a Nannerl által kinőtt kennelbe. Nagyon
szelíd volt, látszott, hogy emberhez szokott, és mikor Anti kiengedte, ez a kis
gágogó elkezdte Antit követni. Néha harapott egyet a terített asztalból, ami
tulajdonképpen számára az egész udvar volt, majd pedig iszkolt Anti után, aki egy
vaskos bottal a kezében sétált fel s alá, amivel Nannerlt tartotta távol a
kétlábútól.
Ha nem látom, nem hiszem el, hogy Anti és a szárnyas
ma találkoztak először, de máris olyan kapcsolat alakult ki közöttük, ami
számomra felfoghatatlan, még úgy is, hogy olyan helyről érkezett, ahol kedvenc
volt, tulajdonképpen a fazékból mentettük ki.
A további hetekben még inkább a szívünkbe lopta
magát, na nem azzal, hogy előszeretettel piszkított a terasz lépcsőjére, hanem
ahogy például nekifutásból fel akart szállni a levegőégbe, főleg, mikor a feje felett a
magasban vadlibák gágogását hallotta. Szerencsére elég nehéz volt a tompora,
nem bírta magasra emelni.
Vettünk neki egy kis medencét is, amit Nannerlel
együtt, vagyis egymás után használtak. Volt, hogy percekig lebukva úszkált a
parányi medencében, ami inkább mélyebb volt, mint hosszabb, majd ügyetlenül
kipattant és elegánsan eligazgatta a tollait, míg mindegyik tökéletesen nem
állt.
Nannerl egész barátságosan viselkedett vele, reméltük, hogy felfogta az üzenetünket. A bot
már nem kellett a kezünk ügyébe, anélkül is tudta, hogy három lépésnél közelebb
nem szabad megközelítenie. Azért éjszakára mindig bezártuk a helyére, amikor elég volt csak a nevét kiáltani, hogy Alibaba! és már szaladt is befelé.
Egyre bátrabbak lettünk és már kettesben is mertük hagyni
őket, persze csak rövid időre.
Egyszer viszont fél napra is kettesben maradtak,
igaz csak véletlenül. Elfelejtettük Alit bezárni, míg mi ebédre voltunk
hivatalosak és csak este tértünk meg, amikor is örömmel láttuk, hogy libus
szalad elénk köszönni.
Tényleg tudott örülni nekünk, ezt soha sem gondoltam
volna egy szárnyasról, de incselkedett a kutyával is, mikor el akarta venni
tőle a csontját, ami elég veszélyes játék volt. Még az is bájos volt tőle, ahogy
a nagyobb fűszálakat csipegette, de persze a legviccesebb a strandolása volt,
amit napjában többször is végrehajtott, hogy felfrissüljön. Soha nem hittem volna, hogy én meg tudok szeretni egy tollas jószágot, de mégis.
Egyik nap Tami maradt csak itthon az állatokkal, de
10 óra körül ő is távozott. Alit elfelejtette becsukni. Mikor hazaértünk nem
szaladt elénk. Már ez is gyanús volt. Akárcsak az, hogy Nannerl fülét, farkát
behúzva óvatosan mer csak felénk közelíteni. Egyértelmű volt a helyzet, már
csak meg kellett találni a tetemet.
Meglett... az egyik bokor mögött. Nannerlt a
gaztettében az sem akadályozta, hogy frissen műtötték és gallér volt a nyakán. Lehet, hogy
eredetileg nem akarta bántani, főleg nem megenni, hisz alig hiányzott belőle,
talán csak játszani szeretett volna vele, mert unatkozott, de a játék eldurvult
és a liba nem élte túl.
Anti vigasztalan volt.
Én is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése