Vámos Miklós könyvében (Hogy volt) olvastam Ring Lardner Jr., kétszeres Oscar-díjas forgatókönyvíróról (Az év asszonya; M*A*S*H). Már a két író barátsága is lenyűgöző történet, de nem erről szeretnék írni, hanem A jónevű senki című filmről (The Front), mely Lardner életét eleveníti fel, aki a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején volt aktív, vagyis csak szeretett volna az lenni. Akkoriban alakult az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság, akik a baloldali művészeket vették célba. A kommunizmus eszméjével sok művész, alkotó rokonszenvezett, őket nemes egyszerűséggel anti-amerikaiaknak neveztek. Főleg híres írókat, színészeket és rendezőket vették górcső alá Hollywood területéről, így lehetetlenítve el nem csak továbbjutásukat a megérdemelt ranglétrán, hanem megélhetésüket is.
Az amerikai jog szerint a kongresszusi bizottság nem bíróság, a beidézett megtagadhatja a választ, de ha így tesz, megsérti a bizottságot és ezért perbe foghatják. Ha pedig a beidézett hajlandó „együttműködni”, utána minden kérdésre köteles válaszolni. A kérdések leginkább arra vonatkoztak, hogy van-e a környezetükben kommunista? Ha nincs, akkor hány? Ha egy sem, akkor kik azok név szerint? Sokan voltak, akik megtagadták az „együttműködést”, ezért feketelistára kerültek, ami egy író esetében azt jelenti, hogy az asztalfiókba süllyeszti a teleírt lapokat, esély sincs rá, hogy megjelenjen akár nyomtatott formában, akár a tévé képernyőjén, bármennyire is remek a műve. Így járt Lardner is, aki a hollywoodi tizek közé tartozott, ők voltak azok, akik börtönbe is kerültek baloldali beállítottságuk miatt.
Woody Allen a filmben egy strómant játszik. A stróman az a személy, aki csak a nevét adja egy vállalkozáshoz, hogy ha bármi baj történne, az igazi vállalkozónak ne essék bántódása, a stróman elviszi helyette a balhét, de míg ez nem következik be, felveszi érte a jól megérdemelt jutalmat. A film címe nagyon találó, hiszen tényleg egy senkiről szól (Howard Prince), aki egy pult mögött ácsorog naphosszat, mint kasszás, mellékállásban fogadásokat köt, melyeket rendszerint elveszít. Mivel Howard Prince feddhetetlen politikai múlttal rendelkezett, kiváló alannyá vált, hogy a barátja által írt forgatókönyvek, az ő neve alatt képernyőre kerüljenek. Senki sem értette, hogy idáig hol volt ez az ember, aki ilyen tehetséges és ennyire termékeny, mivel a kezdeti egy író után még kettő nevében dolgozott. Akkor került csak bajba, mikor valami változtatásra kérte fel a tévétársaság, amit azonnal ki kellett volna javítania, de ő még csak el sem olvasta a neve alatt megjelent forgatókönyveket, így fogalma sem volt, mit kéne átírnia, már ha egyáltalán lett volna bármilyen ötlete is. Különböző trükkök segítségével azonban sokáig elkerülte a baj, míg végül mindenre fény derült és bár magabiztosan állt a bizottság elé, bízva a mellébeszélés erejében, addig csavargatták a szavakat, míg elérte a végzete.
Az életszagú történet kordokumentumként is megállja a helyét, de a színészi teljesítmény sokkal színesebbé, elviselhetőbbé és viccesebbé teszi azt az égbekiáltó igazságtalanságot, a tehetséges emberek megaláztatását, melyek nem ritkán tragédiákhoz is vezettek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése