Túl a körtöltésen, két keréken – Megyünk a pályahíd alá!

A szombati napunk nagyon színesre sikeredett. Mondhatnám, hogy a színes egyéniségekkel így van ez nap mint nap, de nem szeretnék beképzeltnek tűnni, mivel nem is vagyok az, de az objektivitáshoz hozzátartozik, hogy nélkülünk biztos nem lett volna ennyire kolorisztikus ez a nap.

Persze mi sem lettünk volna azok, ha nem vesznek körül bennünket a biztos pontok, vagyis a szervezők, akik újabb fantasztikus túrát eszeltek ki számunkra.

A szegedieknek nem újdonság a Sárga nevezetű üdülőtelep, ahol gólyalábakon állnak a hol szedett-vedett, hol gyönyörűen megépített, kicsempézett oldalú, vagy bádoggal bevont, de egy építész számára mindenképpen fricskának tűnő házak változatos kavalkádja. Mindez köszönhető a Tiszának, aki képes évente kibuggyanni a medréből, hogy az előző évben gyönyörűen rendbe hozott teraszt pillanatok alatt leamortizálja. Ezért sokan már úgy vannak vele, hogy nem is érdemes kiflancolni, jó lesz oda valami annak látszó is, melyről rövid időn belül lehull a lepel és tényleg annak látszik, mint ami.

A sikátorszerű, zegzugos utcácskák között megtalálható Szeged híres étterme is, nem is egy. Egyikük falán olvasható le a pontos adat, mikor a Tisza úgy döntött, hogy ráijeszt a lakosokra. Történt mindez 1970-ben és 2006-ban.

A Sárga nem csak a Tiszáról híres, hanem arról is, hogy rengeteg macska lakja. Van aki kóbor, van aki nem, és ha kiönt a víz, az összes cica az egyik étterem nádfedelére telepszik, lévén ott a környék legmagasabb pontja, és várják a ladikon közlekedő lakosokat, hogy ételhez juttassák őket. Végül is étteremben vannak, vagy mi a szösz, ha nem is a megszokott módon.

Ottjártunkor volt szerencsénk találkozni a Sárga legkülönlegesebb cicájával, kinek egyik hátsó lába valamilyen balesetből kifolyólag (nagyon lapos volt) sínbe került, de ez nem gátolta meg abban, hogy pillanatok alatt fel ne rohanjon a közelben lévő vastag fa törzsére.

A Sárga után egy nevezetes hajóroncsot tekintettünk meg. A hajdanán jobb időket megélt híres, hírhedt Szőke Tisza kultúr- és diszkóhajó, már csak egy roncs, egy váz, semmi sem emlékeztet régi mivoltára, pedig fantasztikus élettörténete volt.

A túra végcélja az autópálya-híd alja volt, de addig még sikerült találkoznunk pár csacsival is. Épp jött etetni őket egy mókus, hozott nekik tököt és almát, és néven szólította egyiküket, ebből mindjárt arra a következtetésre jutottam, hogy nem először teszi azt, amit tesz. Matyi – mert így hívták a névenszólítottat -, azonnal felrohant a meredélyen, nyomában még négy csacsival, kivételt csak egy képezett, ki szemmel láthatóan állapotos volt, ő szép komótosan, kerülőúton érkezett meg a helyszínre. Volt közöttük pirók-szamár is. Aki nem ismeri ezt a fajtát, nem is fogja, mert mi találtuk ki. Onnan az ötlet, hogy bundája nagyon hasonlított a pirók-egér szőrzetére, ami pedig már tényleg létezik, vagyis egy sötét csík húzódik a hátán végig.

Tulajdonképpen itt nem a szamarat akartuk megnézni, hanem a tiszai kompot, melyről túravezetőnk kiselőadást is tartott, a fenti bekezdésben látható, mennyit jegyeztem meg belőle.

Az algyői olajmezők közepette tekeregtünk tovább, de nem olajkútnál, hanem egy pozitív kútnál horgonyoztunk le kis időre. Számomra minden kút pozitív, hisz kellemesen hűs mivoltával gyengéden oltja szomjamat, de aztán megtudtam, hogy nem ettől pozitív, hanem mert anélkül jön fel a földből, hogy bármi módon erre kényszerítenék.

Míg a többiek ittak, addig én futottam, mert amióta felmentünk a töltésre, másra sem vágytam jobban, mint arra, hogy talpammal érintsem a talaját, mely puha volt, de nem saras, egyenletes és hívogató. Sajnos senki sem vállalkozott arra, hogy a biciklimet utánam hozza, így nem volt lehetőségem menet közben futni is, de a tíz perces pihenőt már aktívan kihasználtam…

Eztán már tényleg elértük a végcélt, ahol megebédeltünk, beszélgettünk, csodáltuk a látványos, falra festett graffitiket, kihallgattuk a szemben horgászókat, hiszen a víz rendkívül jól vezeti a hangot, fényképezkedtünk és meditatív jelleggel Tami egy tornyot is épített az erre alkalmas kövekből.

Visszafelé már nem a töltésen, hanem az autópálya melletti szervizúton tekertünk, ahol csupán egy birkanyájjal találkoztunk, kik ijedtükben rossz irányba kezdtek futni, vagyis előttünk, keresztbe, és ahol Anti színes kalapját lengetve integetett a kamionosoknak, kik azonnal vissza is dudáltak neki, vagyis nem tudni kinek, mert én pont akkor és ott cseréltem le a pólóm egy pántosra, teljesen véletlenül.

A végállomás természetesen a tápai falu végi kurta korcsma volt, ahol még néhány kutya színesítette az állati repertoárt, és az árnyék józanította ki kábult fáradtságunkat.

A túra 36,5 kilométerre sikeredett.