2012. október 5., péntek

Üdvözlet Rómából!


Nemrégiben kiruccantam egy kis időre Rómába. Nagyon hiányzott már ez a kikapcsolódás, a semmittevés, hogy otthon hagyjam a gondjaim és csak szórakozzam. Mint minden utazásnál, engem nem a múzeumlátogatás, vagy a műemlékek csodálata zökkent ki a mindennapokból, hanem az emberek! A megszokottól eltérő viselkedések, az új élethelyzetek. Természetesen a háttérben hol a Trevi-kút, hol a Forum Romanum, vagy a Colosseum, hol pedig a Spanyol lépcső szolgáltatta az odaillő díszletet a történésekhez.
Alig vettem fel a város ritmusát, máris megismerkedtem Michelangelo-val, a szimpatikus és jóképű, tősgyökeres római sráccal, aki éppen azt tervezte, hogy elveszi feleségül amerikai származású menyasszonyát, Hayley-t. Találkozásunkkor nagy volt az izgalom, mert akkor érkeztek meg a lány szülei, hogy összeismerkedjenek leendő rokonaikkal.
Egy tipikus amerikai házaspárt képzeljünk el. Az apuka, Jerry már nyugdíjas operarendező, de pont a filmekből jól ismert munkamániás, aki egy percre sem tud elszakadni hivatásától.
Így történt most is, mikor meghallotta Michelangelo édesapját, Giancarlo-t énekelni a zuhany alatt. Gyönyörű hangja még az ajtón keresztül is ledöbbentette Hayley papáját. Alig tudott megszólalni, ami rá nagyon nem volt jellemző, és gyorsan meg is hazudtolta önmagát, mikor lelkesen elkezdte rábeszélni a szerény, színpadi múlttal egyáltalán nem rendelkező apukát arra, hogy ezt a tehetséget ne dobja el magától, mutassa meg a világnak, ő mindenben segíti, hisz olyan kapcsolatai vannak, melyek egyenes utat biztosítanak a sikerhez. Ha Jerry egyszer valamit a fejébe vesz, senki sem tudja lebeszélni, mondta Phyllis, a felesége. Ez be is bizonyosodott.
Michelangelo papájának igencsak komoly, mondhatni földhözragadt munkája volt, ódzkodott a változástól, félt a kudarctól, az ismerősök előtti szégyentől, de végül belement, hogy – bár rendhagyó módon -, de megmutassa tehetségét. A kezdeti nehézségeket legyőzve hatalmas sikert aratott a színpadon. Én is ott izgultam érte a nézőtéren, halvány mosollyal az arcomon a szokatlan előadásmódot látva, de próbáltam elvonatkoztatni, nem ment túl egyszerűen, de így is fantasztikus volt.
Aztán összebarátkoztam Jack-el, a fiatal építészhallgatóval, aki azért jött Rómába, hogy a történelem örök kövei között markoljon bele ennek a tudománynak minden apró kavicsába. Harmonikus kapcsolatban élt a barátnőjével, Sally-vel, akivel nagyon egy hullámhosszon voltak, míg meg nem jelent Sally barátnője, Monica. A lány színésznőnek készült és nem is tudott kilépni a szerepéből. Állandóan azt láttam rajta, hogy túlontúl mesterkélt, sosem önmagát adja, hanem színdarabot játszik, de azt nagyon is komolyan veszi. Mivel Sally-éknél lakott, nem kellett sok idő, hogy behálózza Jack-et.
A fiú kezdetben elhárította a finom támadásokat, nem akart tudomást venni róluk, de én láttam, hogy egyre jobban fogy az ereje, már nem tud sokáig ellenállni.
Hiába mondtuk neki, hogy a vesztébe rohan, ez csak egy múló fellángolás, a lány csak játszik vele, kihasználja, hiába próbáltunk a lelkiismeretére hatni, nem hitt nekünk, a vágy elvakította.
Mindezt titokban, Sally háta mögött, ami még inkább ellenszenvessé tette ezt a kapcsolatot, és pont amikor meg akarta mondani Sally-nek, hogy mit érez, bekövetkezett az, amitől kezdetektől fogva féltettük: a csalódás. Monica egy váratlan telefonhívást kapott, ahol felajánlottak neki egy főszerepet. Egy pillanatig sem gondolkodott, hogy maradnia kéne, hisz egy új szerelem van kibontakozóban, éppen hogy csak elbúcsúzott Jack-től és már rohant is csomagolni.
Jack teljesen letört, de végre belátta, hogy igazunk volt, ez nem történhetett másként. Nem tudom, hogy elmondta-e Sally-nek, mert én akkor már eljöttem, de nagyon remélem, hogy leültek és őszintén megbeszélték a dolgokat.
Még megismerkedtem Leopoldo-val is, a komoly hivatalnokkal. Nagyon pedáns idősödő úr volt, egy feleséggel, két gyerekkel, a szokások rabja. Mindig ugyanabban az időpontban kelt, ugyanazt reggelizte – isteniek a római péksütemények, a panino-k -, ugyanazon az útvonalon indult munkába.
Egyik nap viszont paparazzók várták a kapuban, kísérték a munkahelyére és egy lépést sem volt képes megtenni egyedül. Senki sem értette, miért kíváncsiak az emberek arra, hogy a lekváros kenyér a kedvence, hogy szerinte milyen idő lesz holnap, vagy hogy milyen alsógatyát hord? Fogalma sem volt mitől lett ilyen fontos ember! A kezdeti tiltakozás után viszont egyre jobban élvezte a dolgot. A nők rajongtak érte, a járókelők autogramot kértek tőle, a portások kinyitották előtte az ajtót, az étteremben külön asztal várta, a sofőr jó tanácsokkal látta el, a televízióban interjút adott.
Mikor már kezdte volna megszokni ezt az életmódot, hirtelen a média levette róla a kezét és valaki más felé fordult. Teljes volt a döbbenete, hogy azok az ismeretlen emberek, akik eddig megszólították, most rá sem nézve továbbsétálnak. Elvesztette a figyelmet és újra ugyanaz a hétköznapi ember lett, aki mindig is volt. Én így jobban kedveltem.
Összeismerkedtem egy nagyon szimpatikus házaspárral is, Antonio-val és Milly-vel, akik épp a nászútjukat töltötték Rómában. A férj itt akarta volna megalapozni a jövőjét a munkája területén, amiben a családja közreműködésére számított, de igencsak furcsa szituációba keveredtek. Míg felesége elszaladt fodrászt keresni, hogy az összejövetelen mindenki tetszését elnyerje, sajnos eltévedt, telefonját elvesztette és a szálloda nevét sem tudta.
Férjét ezzel nagyon kellemetlen helyzetbe hozta, és egy olyan játékba „kényszerítette”, mely – eleinte – nem volt kedvére való. Carol viszont találkozott kedvenc filmszínészével, akivel közelebbről is módja nyílott megismerkedni és ezt a lehetőséget nem is hagyta ki. A részleteket nem áll módomban leírni, mert nem kaptam rá tőlük meghatalmazást, legyen elég annyi, hogy a kisebb félreértések egyre nagyobbak lettek, mely szerelmük erősségét és gyengeségét volt hívatott próbára tenni, míg végül újra egymásra talált a pár.
Hazaindulásom előtt még kiültem a Spanyol lépcsőre, hogy átadjam magam az olasz hangulatnak. Épp egy zenekar játszott. Majd érzékeny búcsút vettem a várostól: az öreg, ókori falaktól, oroszlánfejű kutaktól és az újonnan megismert barátaimtól. Kellemes emlékekkel távozom – és ennél több nem is kell. Sok embert megismertem, különböző életekbe, sorsokba kaptam betekintést és rengeteget nevettem.

Ha valaki szeretne hozzám hasonlóan kikapcsolódni egy rövid időre, nyugodtan megteheti, csak vegyen jegyet Woody Allen legújabb filmjére, melynek címe: Rómának szeretettel! Én nem bántam meg!
A fent vázolt történetek tulajdonképpen nem kerülnek egy síkra, külön-külön játszódnak, mégis – talán a helyszínnek köszönhetően – egységet alkotnak. Nincsenek nagy tanulságok, mindent megváltoztató felismerések, eget rengető drámák és mélyenszántó, filozofikus gondolatok, inkább megerősítik az embereket abban, amit már egyébként is tudnak (csak néha elfelejtenek): a sztárság kérészéletű, a szerelem pedig vak. Mindez viszont olyan finom humorral, játékossággal van fűszerezve, ami csak Woody Allenre jellemző.

Nincsenek megjegyzések: