Volt egy éves kihagyásom is, mikor csonthártyagyulladás képződött a sípcsontomban, aminek semmi más gyógymódja nincs, mint a pihentetés. Az nem vált be, hogy hetekig nem erőltettem, de aztán már annyira hiányzott a mozgás, hogy nekiveselkedtem, és így minduntalan vissza-visszaestem, míg aztán tényleg leálltam a futással és kb egy évig nem mentem sehová.
Szerencsére ezután már nem köszönt vissza a fájdalom a lábszáramba, gyógyultnak tekintettem magam, viszont azért nem ugrottam a mély vízbe, szépen fokozatosan terheltem a lábam, míg el nem értem a 4-5 km-es távot. Ennél többet nem szeretnék a jövőben futni, mert úgy érzem, hogy a heti 30 km már sok lenne, ez a csökkentett táv pont elég arra, hogy formában tartsam és jól érezzem magam a bőrömben.
Ugyanis pihenés közben persze felszedtem pár kilót, nem sokat, de éppen annyit, hogy amikor újra kezdtem az edzést, hamar elfáradtam és az egyik térdem is jelezte, hogy túl van terhelve.
Kemény diétába kezdtem, vagyis tulajdonképpen nem, csak elkezdtem odafigyelni, nem csak arra, hogy mit, hanem hogy mennyit.
Letöltöttem egy kalóriaszámláló alkalmazást, amiből kiderült, hogy brutális mennyiségű zsírt viszek be a szervezetembe egy-egy nap. Hiába zsíroztam magam extra szűz oliva olajjal és létfontosságú vitaminokat tartalmazó napraforgó maggal, a megengedett zsírt többszörösen túl léptem, amiből következik, hogy esélyem sem volt, hogy a mérleg kevesebbet mutasson.
Így odafigyelve átvette az étrendemet a kiegyensúlyozott mennyiség a zsír, a szénhidrát és a fehérje területén. Utóbbit mértéktelenül lehet fogyasztani, így beépült a az étrendembe a zsírszegény túró, a sok hal - bár itt vigyázni kell a zsírral -, a gyümölcsöcsök, bár a lényeg tényleg az, hogy semmiből se együnk túl sokat.
Pár hét után már jelentkeztek az első megerősítő méredzkedések, melyek arra ösztönöztek, hogy folytassam. Természetesen volt, hogy átléptem minden határt, és elvesztettem a kontrollt, de ilyenkor olyan lelkiismeretfurdalásom támadt, hogy másnap még többet edzettem, így kompenzálva a kilengést.
Az éhségérzet egyébként gyorsan elillant, a gyomrom hozzászokott a rendszeres mennyiséghez, ha nasizni támadt kedvem, akkor például mazsolát ettem, vagy túrót, attól függően, hogy édeset, vagy sósat kívántam, mert ezek hamar jóllakottság érzetét keltették. És persze ittam sokat, minimum két liter folyadékot naponta, ami szintén segített a telítettség érzetében.
A program egyik nagy előnye, hogy amikor beállítod a kitűzött célt, akkor ő kiszámolja, hogy a fogyás ne legyen drasztikus, nem engedi, hogy azonnal sokat fogyj, hanem szép fokozatosan, apránként visz a cél felé. Így tulajdonképpen nem voltam soha annyira éhes, hogy felfaljak két heti mennyiséget egy óra alatt.
Közben az időjárás is kezdett sportolásra alkalmassá válni, megenyhült, egyre többet mentem futni, így muszáj volt beszereznem egy új Hoka cipőt. Az előzőt már 2014-ben vettem, kezdte elveszíteni a rugalmasságát, bár még így is messzemenően stabil volt terepen. Az új pedig egyszerűen gyönyörű és annyira rugalmas, hogy alig érzem, mikor a talajhoz ér a talpam. Többmindent változtattak a kivitelezésben, parányit másképp kell benne futni, mint az előzőben, néhány izmot jobban éreztem a vádlimban az első edzés után, de alapjában ugyanazt a biztonságot nyújtja, amikor felhúzom, mint az előző.
Az edzésen annyit változtattam, hogy többnyire biciklizéssel kombinálom, mert Nannerlnek nem elég az 5 kilométeres kocogás, így még hozzátoldok 8 kilométert két keréken, ezzel már ő is ki van békülve, rohanhat mint az őrült mellettem. Persze most télen felszedett egy kis tartalékot, úgyhogy gyorsan kifárad, de azért amikor indulunk, nem kíméli magát, sem engem, annyira boldog az együtt töltött idő lehetőségének.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése