Nagykarácsony

Félve nyomta le a kilincset, bár az agya tudta, hogy félelme alaptalan. Hiába hallatszott az imént még kutyaugatás az udvarból, biztos volt benne, hogy nemrégiben elvitték, úgyhogy semmiképp sem támadhat rá az állat.

Igyekezett minél több részletet megfigyelni, de hiába erőltette a szemét, így napnyugta előtt kicsivel, a félhomályban, nehezen tudott tájékozódni. Nemcsak a sötétedés okozta a rossz látási viszonyokat, hanem az udvar egyre zsúfoltabb mivolta is, melyet megfigyelései alapján már megtapasztalt. Ritkán múlt el úgy nap, hogy ne változzon meg valami a korábbi állapothoz képest. Néha ugyan eltűnt egy-egy tárgy - vagy átalakult, többnyire a kutyának köszönhetően - csak azért, hogy aztán újabb kerüljön a helyébe, olykor csak átmenetileg időzve, gyakrabban viszont egész hosszú időre berendezkedve.

Az állandó szereplő egy kiszuperált sárga transporter volt, melyen látszódott, hogy évekkel ezelőtt jobb sorsa lehetett, talán kirándulóbuszként használták. Mára már csak az eső elől nyújtott védelmet a hintaágy párnáinak vagy a férfi horgászkellékeinek, avagy értékesebb szerszámoknak. Méltatlan sors ez a vidám kiruccanásokhoz szokott járműnek, de hát az évek senkit sem kímélnek.

M. sóhajtott egyet és ez a sóhaj már saját életkorának szólt. Bal kezével önkéntelenül is a derekához kapott, ahova rendszeresen bele szokott nyilallni a fájdalom, főleg a hideg beálltakor.

Márpedig december közepe lévén - globális felmelegedés ide vagy oda -, ha későn is, de beköszöntött a fagyos idő, és félő volt, hogy ha később jön, tovább is marad. M. a rövid télre sem volt felkészülve, nemhogy egy hosszabbra. Az erdőket a környéken már rég kivágták, ami megmaradt, azt meg úgy őrizték, mint a kincset. Az is volt. Olyan értéket képviselt, mint régebben az arany.

Ennek a faháznak is sokan a csodájára jártak, mert fenyőgerendákkal feldúcolt terasza, félbevágott farönkökkel szigetelt oldala szemet gyönyörködtetett. Ritka volt a faház a betonépületek közt, pedig megnyugtató érzést keltette a szemlélődőben. Azt sugallta, hogy van még természet, hogy talán a Föld még megmenthető.

***

Mivel nem hallott trappolást a kert végéből, megnyugodott és immár minden aggodalom nélkül belépett a kissé saras talajra. Sejtette, hogy nem zárták be a kaput, napközben szinte sosem szokták, főleg, ha valaki volt itthon, ráadásul a német juhászkutyában is bíztak a gazdái, hogy nem enged be bárkit. M. viszont abban bízott, hogy mint minden pénteken a család legkisebb tagja kutyaiskolába vitte az ebet és így még akár több órája is lehet, hogy tervét megvalósítsa.

Egyébként aranyos kutya volt, sokszor nézte, amikor játszottak vele, hogy milyen viccesen bolondozik, de azért tartott is tőle. Hol kedvesen csóválta a farkát, mikor arra járt, hol őrjöngve rohangált a kerítés mentén, nem igazán lehetett kiszámítani, mikor milyen a kedve. M. nem merte volna megreszkírozni, hogy akkor jöjjön, mikor itthon van. Nagyon félelmetesen tudott ugatni és többször látta azt is, ahogy a gazdája támadni tanítja a kutyaiskolában tanultak alapján.

Lassan óvakodott a ház felé, mely körülbelül ötven méterre volt a kerítéstől. Arról megfeledkezett, hogy a minap a férfi átmenetileg téglákat pakolt le egymás mellé a teraszig, mintegy járdaként, míg az igazi el nem készül.

Kettőt sem lépett, mikor megbotlott az egyik göcsörtös téglában, melynek nem lehetett más a következménye, mint hogy felbukjon és hasra essen. Próbálta enyhíteni az ütést a tenyerével, de ezzel csak annyit ért el, hogy mindkét kézfejét lehorzsolta két másik kődarab.

A bontott téglák natúr állapotban hevertek a földön. Ismerte régről ezt a technikát, amivel le kell majd tenni, hogy gyalogútként használható legyen, bár ő nem tanácsolta volna, hogy használt téglát tegyenek le, de elismerte, hogy ennek a régies feelingnek is van romantikája. Biztos volt benne, hogy fából szerették volna ezt is megoldani, de már régóta nem ad ki engedélyt az önkormányzat, hogy bármit is ebből a természetes anyagból készítsenek.

M.-nek is voltak anno tervei, hogyan építi majd fel a házát. Nagyon aprólékosan kigondolta, megtervezte, de csak odáig jutott, hogy egy ideiglenes betongarázst helyeztetett el a kertben, átmenetileg. Ennek már 15 éve. Nem úgy tervezte, hogy egyedül tölti itt a mindennapjait, hiszen volt családja, szerelme és egy kislánya is. Ez azonban már elmúlt.

***

Feltápászkodott a földről, leporolta magáról azt a réteget, amit még nem szívott be az egyébként sem frissen mosott nadrágja, káromkodott egy jóízűt, de csak halkan, nehogy felhívja magára a figyelmet, majd óvatos léptekkel felment a teraszra. Kezét jólesően végigsimította a gyönyörűen lecsiszolt, fényes korláton és megállt a bejárati ajtó előtt. Nem mozdult.

Ilyen közelről még nem is látta a házat. Most először járt a kapun belül. A nagyon impozáns bejárati ajtó szintén fenyőből volt, középen barátságosan futó üvegcsíkkal. Még az illata is érződött, mikor mélyet szippantott a levegőbe.

Csak a nő volt otthon a rengeteg macskával. Jó, már nem maradt annyira sok cica, talán csak kettő, de M. szerint ez is több a kelleténél. Nem tudta eldönteni, hogy mit esznek rajtuk? Valami fajcicák voltak, de hát nyivákoló vacak mindegyik. Egyszer M. el is lopta az egyiket. Nem szándékosan, csak úgy alakult.

***

Tulajdonképpen nem is lopta, mert magától ment hozzá az a fekete végtagokkal és fejjel rendelkező, kék szemű szőrmók, csak utána döntött úgy, hogy nem engedi továbbmenni. Végre nem érezte magát annyira egyedül! Nagyon aranyosan dorombolt, a nyávogását is jól bírta, bár azért egyre elviselhetetlenebb hangot engedett meg magának. Mikor látta, hogy a gazdái égre-földre keresik, mindenfelé kiplakátolják, biciklivel járják a környéket és a nevén szólongatják, akkor azért csak átvitte hozzájuk mint a jutalomra érdemes megtaláló. Kapott is érte egy doboz sört, ami tulajdonképpen egész jó üzletnek bizonyult a nyári hőségben. Gondolta is, hogy talán rendszeresíteni kéne a macska eltűnését és előkerülését, de még egyszer nem bírta megfogni a dögöt.

Már jól ismerte a család napi rutinját. A gyerek a kutyával iskolában, a férfi horgászik, a nő pedig itthon dolgozik. A legjobb időpont, hogy végrehajtsa tervét, amit azért túl részletesen ki sem gondolt, csak a szükséget érezte, hogy tennie kell valamit, mert ha nem, hamarosan meg fog fagyni.

Állt az ajtó előtt, tudta, hogy a nő nem lát ki az üvegen, mert odabent már világosabb volt, mint kint és tetszett neki, amit látott. A nő csinos volt, hosszú, dús hajjal, éppen söprögetett, miközben a kismacskákat pofozgatta a partvissal jobbra, balra, közben mosolygott. M. ugyan nem hallotta, de látta, ahogy nevetve szidja őket. Nagyon jót szórakozott a látványon. El is mosolyodott, de gyorsan összerendezte arcizmait, nem engedhette meg magának a gyengeséget, hiszen sokkal komolyabb feladat várt rá.

Kicsit el is szégyellte magát, hogy leskelődik. Nem volt ő kukkoló, bár amióta elvesztette a munkáját, többször rajtafelejtette a szemét a szomszédos fehérnépeken. Rengeteg lett a felesleges ideje, bár néha elment papírokat és egyebeket gyűjteni, csak hogy kitöltse valamivel, és hogy kiegészítse a napi betevőjét. Hihetetlen, hogy az emberek mit ki nem dobálnak a kukákba! Szégyen, nem szégyen, de ő már evett is onnan teljesen épen maradt kilós kenyeret, aminek még a szavatossága sem járt le, bár azért kissé száraz volt.

Kérni sosem kért szívesen, és kitől is kérhetett volna? Felesége elhagyta, tíz évvel ezelőtt látogatták meg utoljára a lányával. Sosem volt érzelgős típus, az a morfondírozós fajta, de azért sejtette, hogy ő rontotta el. Nagyon jól emlékezett arra a pontra, amikor kicsúszott a kezéből az irányítás és ezzel az egész élete. Az a pofon… az nem kellett volna! Aztán a többi sem. Mindent mindig erővel akart megoldani, és míg ez az üzleti életben előnyére vált, a párkapcsolatában már nem annyira. Azt hitte, elég hogy jóképű, sportos és jól keres, minden évben valamelyik tengerparton nyaralnak és hamarosan kacsalábon forgó palotát épít a családjának, csak befejezi azt a nagy megrendelést, amit éppen elvállalt. Milliókat kereshetett volna, ha nem megy csődbe a cég. De csődbe ment és hiába perelt, hiába fenyegetőzött, egy fityinget sem kapott vissza abból a hatalmas összegből, amit már belefektetett.

Milyen irigykedve néztek rá akkoriban az emberek, mikor megjelent a gyönyörű, koromfekete hajú, karcsú feleségével és az ő arcvonásait örökölt kislányával, aki hamvas bőrével akár Hófehérke is lehetett volna. A nők is elismerően pillantottak a férfi elegáns vonásaira, aranybarnára sült bőrére, dús, szőkésbarna hajára és azokra a mélyen ülő szinte már fekete, élénk szemekre. Sosem jutott eszébe, hogy megcsalja a feleségét. Miért is tette volna, hiszen imádta minden porcikáját: tenyérbe simuló derekát, aprócska, gömbölyű melleit, hatalmas kék szemét, és a porcelánfehér fogait a mosolya mögött!

Utoljára úgy négy éve látta. Véletlenül. Az utcán. A nő nem vette észre, mert elbújt egy oszlop mögé. Onnan figyelte, ahogy könnyed léptekkel átszalad az úttesten, rózsaszín szoknyája alig éri utol, majd kacagva egy férfi nyakába ugrik, akivel aztán kéz a kézben elandalog. M. olyan keserű arcot vágott, mintha citromba harapott volna és tán még érezte is azt a savanyúan keserű ízt a szájában. Köpött egyet, hogy megszabaduljon az emlékétől is, majd elindult az ellenkező irányba. Már nincs ehhez a nőhöz semmi köze, és jobb is így. Megállt egy kirakat üvege előtt és elnevette magát, amilyen szánalmasan nézett ki. A nyári hőségben bársonynadrágban és egy koszos, hosszú ujjú ingben. Háta már meggörbült, mint egy vénembernek, kezét kiszárították az elmúlt évek hideg évszakai, cserzett arca már-már olyan fekete volt a naptól és a mocsoktól, mintha néger lett volna, csak a rengeteg ránc, ami kicsit világosabb színben csíkozta arcát, jelezte, hogy nem volt mindig ilyen sötét. Szeme megkeseredett, eltűnt belőle a fény és talán még az értelem is. Szánalmas, átkozott vénember – mondta magában és igyekezett elfelejteni mindent, amit már elveszített és ami sohasem lesz újra az övé.

De a pofont nem tudta kiverni a fejéből, hisz mindennek az volt a kezdete, onnantól változott meg minden. Legalább a lányát sosem bántotta. Miért is tette volna? Tündéri kislány volt, bár amikor megromlott az anyjával a kapcsolata, ő is elkezdett félni tőle, pedig egyszer sem emelt rá kezet. Mondjuk szépen sem beszélt vele nagyon, sőt sehogy.

Összeráncolta homlokát, ahogy a múltba révedt és elfintorodott, mikor eszébe jutott az a hájas buszsofőr, aki mindig a ház előtt tette le a feleségét, és akire olyan nyájasan vigyorgott, mintha több is lenne köztük. Csoda, hogy féltékenykedett? Persze nem kellett volna megütnie, de mikor gúnyosan a fejéhez vágta, hogy legközelebb le sem száll a buszról, hanem továbbmegy vele a remízbe, mit kellett volna tennie? Most már tudta, volt ideje, hogy rájöjjön… Tűrnie kellett volna. Vagy úgy viselkedni, hogy ne legyen igény arra, hogy más szórakoztassa az ő kedvesét. De hát nem mindig úgy sikerülnek a dolgok, ahogy szeretnénk. És egyébként is, minden nő egyforma! Ez is – bökött az ajtó felé keserűn - biztos többször megbántotta már a férjét, ne legyenek illúzióink.

Most viszont eljött az idő, mikor tennie kell valamit! Már csak egy szerszámot kell keresnie, amivel tervét végrehajthatja. A terasz dugig volt mindenféle elektromos és kézi szerkentyűvel. Leginkább egy baltára lenne szüksége vagy fűrészre, az a lényeg, hogy jól vágjon és így nem tart sokáig.

A nő közben abbahagyta a söprögetést és visszaült a fotelbe a számítógép elé. Legeltette még egy kicsit a szemét a sortból előbukkanó combokon, nem volt rossz bőr, mi tagadás, és csiklandozó nevetése van, de ezt valószínűleg most nem fogja hallani…

***

Óvatosan megmozdult és igyekezett észrevenni a szükséges eszközöket anélkül, hogy meg kelljen mozdítania bármit is, amivel zajt csaphatna. Persze nem látott semmi alkalmas vágóeszközt, csak egy metszőollót, de azt nem igazán tartotta megfelelőnek, így tovább kutakodott.

Egy kosár csak kutyafelszereléssel volt teli, számos póráz, nyakörv, és még Isten tudja miféle láncok. A pici szekrényke - melyet a nő csiszolt le az egyik nyáron nagyon alaposan és lelkiismeretesen, de lefesteni már nem maradt ideje, így látszik is, hogy hamarosan tönkre fog menni az időjárási tényezők miatt - biciklialkatrészekkel volt teli, úgyhogy az sem jöhetett számításba.

M. kezdett egyre türelmetlenebb lenni. Mi lesz, ha nem talál megfelelő szerszámot? Kudarcba fullad a terve? Nem lehet, hisz nem szokta félbehagyni, amit elkezd és már egy fityingje sincs. Kap ugyan némi segélyt, de abból ételre is alig futja és éjszakára már kemény mínuszokat mondanak. Hamarosan megfagy, ha nem szerez némi tüzelőt. Nem, nem adhatja fel!

Bentről mozgást hallott, úgyhogy hirtelen leguggolt a lóca mögé és nem mozdult. Csend volt, csak a szíve egyre erősödő dobbanásait hallotta. Ok nélkül ijedezett, mert a nő nem jött ki a teraszra, csak felkapcsolta a villanyt. Ezzel azt is jelezte, hogy lassan érkezik a családja, tehát M.-nek igyekeznie kell, és azt is, hogy még óvatosabban kell mozognia, mert most már a nő is észreveheti bentről, bár csak az ajtó üvegén keresztül, mert az ablakok már be voltak sötétítve.

Így viszont nagyon megkönnyítette M. dolgát, a világosban sokkal egyszerűbb volt a keresés és néhány perc alatt talált is egy fűrészt. Nem volt nagy, de nem is kellett, hogy az legyen, hiszen nem olyan vastag dolgot akart vágni, mint egy elefántláb, csak mint egy női nyak…

***

Kicsit megizzadt az átmeneti kabátjában, mire végzett. Visszafelé menet igyekezett a téglákra lépni, mert félő volt, hogy a nehéz súlytól még inkább elsüllyedne a sárban, arról nem is beszélve, hogy így is volt már egy réteg a cipője talpára ragadva, ami megnehezítette a mozgását, de az adrenalin nem engedte, hogy ezzel törődjön és hátráltassa.

Mikor kiért, a kapuból még visszanézett a házra, ahol melegen világított a lámpa, a kéményből dőlt a fehér füst. M. is vágyott a melegségre… az otthon melegére.

***

Odakint teljesen besötétedett, csak a villanyoszlopról áradt némi fény az úttestre. M. elégedetten nézte a tüzet, ahogy ropogott a még némileg hideg kályhában. Kicsit megborzongott, ahogy élvezte a feléje áradó hőt, ahogy átjárta hidegtől elgémberedett tagjait. Parányit sajnálta, hogy egy fiatal egyedet kellett kivágnia azért, hogy most ő kicsit jobban érezze magát, de ennek kivitelezése is elég fejtörést okozott a számára. Elégedettséggel töltötte el, hogy nem bukott le, bár a kutya biztos meg fogja érezni az idegen szagokat, de ez már nem érdekelte, beazonosítani úgysem tudja.

Mielőtt tűzre vetette volna, még volt annyi lélekjelenléte, hogy letörjön egy nagyobb ágat, amire rátette azt a két gömböt, melyet a minap az egyik kuka mellett talált. Igaz, hogy el volt törve, de tudta úgy fordítani, hogy az senkinek se szúrjon szemet. Ugyan kinek szúrna? Egyedül van, mint a szedett fa…

Becsukta szemét, a kályhából előtörő sárga fény megvilágította arcát, melyen egy parányi mosoly szaladt végig.

Talán észre sem veszik, hogy kivágta ezt a fát, hisz ők is folyamatosan ritkítják a kis erdőjüket így karácsony tájékán, persze nekik engedélyük van hozzá. Egy évben egyszer árusíthatják, és nem valószínű, hogy mindet megszámozták… - gondolta és korgó gyomorral álomba szenderült.