Io sono Tempesta

Úgy látszik Marco Giallini nélkül már nincs is jó olasz film. Ami nem is csoda, mert ez az ember minden manír nélkül olyan jól tudja hozni a számára megálmodott szerepeket, mintha tényleg mindenféle szituációban leélt volna már legalább egy életet.

Az Én vagyok a Vihar című filmalkotásban Ő Numa Tempesta, egy gátlástalan vállalkozó, a világ szépségei iránt látszólag közömbös pénzügyi mágnás, akinek se bejelentett lakcíme, se barátja, se gyökerei, de ellenállhatatlan és karizmatikus egyéniség, aki rendkívül otthonosan mozog a felső tízezer sznob társadalmában, vagy a korrupció melegágyában.

A film fő mondanivalója nem esik annyira távol a mindennapi élettől, de ennek az egyszerű témának a kivitelezése fölöttébb egyéni. Mindig voltak szegények, mindig lesznek gazdagok, és mindig is lesznek olyanok, akik ezt túlélik, felülemelkednek, kitörnek, vagy lecsúsznak, netán börtönbe kerülnek.

A filmben megfelelő az egyensúly a két véglet között, se nem röhögünk gúnyosan a pórul járt gazdag új munkakörén – merthogy ezt is méltósággal végzi, már amikor végzi – se nem sírunk a szerencsétlen hajléktalanok sanyarú sorsán, mert sikerül úgy éreznünk magunkat a film végéig, hogy ez így van jól, így természetes.

„Ne meséljem el inkább az én sztorimat? Mert a Tiéd láthatóan dögunalom.”

Tulajdonképpen Numa is hajléktalan, csak lelkileg. Magabiztossága megnyerő, de azért nem annyira, hogy elnézzék egoista megnyilatkozásait, mely véleményét még nyíltan hangoztatja is, míg aztán meg nem fordul a kocka és hirtelen mindenki szemében egy maximálisan empatikus emberré válik, akit csak a szeretet ösztönöz az önzetlent jócselekedetekre. Persze a köpönyeget elsősorban a pénz fordította meg, de aztán rájövünk, hogy kezd felébredni benne az igazi együttérzés, hogy nem érzi cikinek, hogy segítsen alkalmi ismerősein, bemutassa alkalmi partnereinek, majd velük együtt véghez vigyen egy hatalmas csalást, amit persze nem úszhat meg büntetlenül.

„Ugyanannyi pénzbe kerül egy jó ügyet, mint egy rossz ügyet támogatni”- mondja ezt a gátlástalan ügyeskedő, aki a pénz hajhászása közben elfelejti felemelni a fejét, hogy körbenézzen, mennyire egyedül maradt. A három pszichológiai tanulmányait végző prosti sem tud túl sok segítséget nyújtani a mélylélektan traumáinak feltárásában – lehet, hogy még nem tartanak itt a tananyagban, vagy éppen hiányoztak -, de legalább viccesek.

A filmnek remek a stílusa. Az embert megkeserítő gondokat olyan finoman és észrevétlenül ábrázolja, hogy csak később jövünk rá, milyen mélyenszántó mondanivalója van az ötszintes szálloda folyosóján kocogó üzletembernek, a játékgéptől a gyereket ellökő, benne rejlő önző kisfiúnak, aki a következő pillanatban már maga elé is helyezi. Vagy az előbb említett kisfiú mindig vidám papája, Bruno (Elio Germano) nem teljesen tisztességes üzleti felismerésének, netán az őszintén naiv és nem mellesleg gyönyörű prosti nyíltságának az idegen és ismeretlen és még rosszul is öltözött emberek irányába, avagy Angela (Eleonora Danco), a szociális vezető következetes határozottságának, mely keménység majdhogynem sosem távozik belőle és már-már negatív képet sugall vallásossága és segíteni akarása ellenére is.

Bruno fia, Nicola (Francesco Ghegi) hitelesen testesíti meg az erősen veszélyeztetett helyzetű gyerekek keserű sorsát, de tudatosan nem áll be a sorba, ahogy azt előre elképzelhetnénk, és nem engedi meg magának, hogy a tanulást hanyagolja, inkább meg akarja mutatni, hogy ez az egyik legfontosabb, hogy a fiataloknak jövőjük legyen, ha okosan használják a fejüket. Nem él vissza a helyzetével, pedig megtehetné, hisz aranyos arcocskája minden nőneműben szánalmat és segíteni akarást vált ki, de ő ezt megfordítja, inkább ő nyújt segítő kezet Numának. Ő még tud tiszta, gyerekfejjel gondolkodni, hogy nem a pénz, vagy annak hiánya miatt nyomorodnak meg emberek, hanem az elfojtott, ki nem mondott szavak, tisztázatlan emberi kapcsolatok, saját maguk félrevezetése és becsapása az okok, melyek nem engedik, hogy nyugodt, pihentető álomba merülhessenek éjszakánként.

Sajnos a film végén nem kapunk tanácsot a két szélső réteg minél fájdalom mentesebb közeledésének kivitelezéséhez, sőt egy kicsit csalódást is okoz a hajléktalanok új életvitele. Viszont Numa megbékélése a világgal, a gyerekkori traumájának feloldása, amilyen egyszerűen és természetesen kezeli a régmúlt sérelmeit és megtalálja azt a hangot, amivel orvosolni tudja, mindezt ugyanolyan méltósággal és nyugalommal, mint mikor korrupt üzletember volt és nem voltak anyagi gondjai, engem teljesen lenyűgözött és levett a lábamról.

A lekezelő, nagyképű és hirtelen haragú emberből egy az apróságoknak is örülő, egyszerű gyerek válik, aki képes megbocsátani, a hibáit beismerni és a büntetést elfogadni, és így végre nyugodtan, rémálmok nélkül aludhat éjjelente, mit sem törődve a kétes színű és szagú ágyneművel.

A film nem hoz őrületes erkölcsi tanulságokat, nem vált ki burleszkbe illő kacarászásokat – bár volt két jelenet, ahol már-már súrolta (sajnos) -, nem csöpög benne a romantika és nem ropognak a fegyverek. Életszerű, vicces, elgondolkodtató, megnyugtató, felkavaró és egyszerűségében bonyolult. Csak mint maga az Élet!

Csapó! Ennyi!