Torre Mileto egy nagyon érdekes szigetnyúlvány, aminek az egyik oldalán a tenger, a másik oldalán egy tó van. Nevéből kiindulva található rajta egy torony is, de sajnos felmenni nem lehetett. A kemping mellett egy élelmiszerbolt, egy bár és egy étterem volt csupán. A bárban lehetett fagyizni és kávézni, amit mi meg is tettünk, de csak egyszer, ugyanis förtelmes volt mindkettő. Nagy valószínűséggel a konkurencia hiánya okozta ezt a minőségromlást, ami a borzalomig süllyedt, úgyhogy soha többet nem fogyasztottunk ott készült élelmiszert, csak dobozos vagy üveges terméket vásároltunk. Viszont többször jött egy bácsika, utánfutós kocsival, amiről bio zöldséget és gyümölcsöt kínált. Tőle már szívesen vásároltunk.
Pár napot csak pihenéssel töltöttünk, és a környező falvakba kirándulgattunk, mint Foce Varano – ahol az egyik legfinomabb polipot ettem, sütve, nem rágósan és tulajdonképpen a szemem előtt készült el, sőt a halászt is láttam, aki a reggeli fogással együtt hozta -, vagy Gargano Blue. A tengerpart mindenütt gyönyörű volt, tiszta és kék. Egyszer megálltunk egy ösvénynél és szaladtunk a tengerig, mert égette a talpunkat a forró homok. Egy gyönyörű partszakasznál kötöttünk ki, ahol csak azért nem maradtunk tovább, mert épp egy csókolózó párt zavartunk volna meg a jelenlétünkkel.
Aztán egy nagyobb lélegzetvétel következett, Molfetta. Itt nem titkolt célunk volt, hogy megtaláljuk az őseimet. Miután körbejártuk a várost, bementünk a temetőbe és az volt a baj, hogy túl sok őst találtam, nem igazán tudtam eldönteni, melyikük lehet az enyém. A neve biztos, Mauro Altomare, de annyi ilyen családnév létezik Molfettában, hogy erre egy egész nyaralást szánni kell, hogy talán közelebb jussak a megoldáshoz, úgyhogy elterveztük, hogy a következő projekt majd ez lesz.
Viszont körbejártuk az egész várost, ami nem túl nagy, de annál gyönyörűbb. Az óvárosban elbeszélgettünk egy hölggyel, aki odáig volt Tamara szépségétől. Mesélt egy kicsit a városról, a lakókról, a felújításokról és érdeklődve hallgatta az őseim történetét.
Láttunk egy esküvőt is, amit már az étterem teraszáról fotóztam. Épp a pálmafa alá terelgette a családot a fényképész, hogy készítsen egy közös fotót, mikor egy nő elkezdett felém integetni és kiabálni, hogy Angela, vieni! Nem értettem, kinek mondja, hisz én nem vagyok Angela, körbenéztem, de mellettem nem állt senki. Eztán, odaszaladt hozzá a másik oldalról valaki, gondolom Angela, hogy nyugodjon meg, ő ott van. Engem viszont kirázott a hideg, ugyanis a dédmamámat, aki itt született Molfettában, Angelának hívták.
 |
| Antiékat viszont a menyasszonyi kocsi nyűgözte le, hiszen olyan, mint amivel jöttünk, csak egy jóval korábbi - és szebb - kiadás. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése