Lungomare

Kicsit késve startoltunk el, de aztán egy jó olasz ristretto felpörgetett minket. Ravennán keresztül vezetett az utunk és én nagyon fel voltam ettől dobva, hogy látni fogom Júlia erkélyét. Furikáztunk fel s alá, kerestem a táblát, ahol ki van írva, merre kell kanyarodni, és már eltelt egy csomó idő, mire Anti megkérdezte, hogy véletlenül nem Veronában van az a híres erkély? A homlokomra csaptam, pedig Antiéra szerettem volna, hogy nem szólt hamarabb és persze ezt a tévedést már nem moshattam le magamról. Innentől kezdve folyamatosan ezzel cikiztek, sosem mulasztottak el egyetlen alkalmat sem, hogy eszembe juttassák, úgyhogy a végén már én is csak röhögtem.

Ezután egész közel sodródtunk a tengerparthoz, az autóból már néha láttuk is. A következő szállásunk Marina di Montemarciano-ban volt, ami egészen a tengerhez közel helyezkedik el. Felhívtam Federicót, aki közölte, hogy még dolgozik, várjuk meg a ház előtt, siet.

Megvártuk és Tamival nem akartunk hinni a szemünknek, mikor megérkezett. Piros, vízimentő ruhában, izmos fiatal srác, barna bőrrel és hófehér fogakkal. Egyáltalán nem nézett ki olasznak, viszont a természete nagyon is az volt. Egy gyönyörű tengerparti lakásba vezetett fel bennünket, körbe erkéllyel, külön szobákkal és konyhával. Folyamatosan kérdezgetett minket, hogy mire van még szükségünk, mit szoktunk reggelizni és amit mondtunk, azonnal nézte, hogy van-e itthon. Kávé nem volt, ezért rohant is a boltba. Próbáltuk visszatartani, de mindenképp menni akart és Anti felajánlását sem fogadta el, hogy elviszi kocsival, hisz ő sportember, pillanatok alatt megjárja biciklivel is. Közölte, hogy feltétlenül együtt akar vacsorázni velünk, merthogy ő is itt lakik, átmenetileg a nappaliban húzza meg magát, és náluk ez így szokás, hogy a család együtt eszik.

A vacsoráját nem akartuk megenni, ezért mindenki hozta, amit enni akart, ő sütött valami panírozott húst. Kiültünk a hosszú erkélyre, ami karnyújtásnyira volt a másik ház erkélyétől és mivel egyidőben ültünk le étkezni a szomszédokkal, természetes, hogy integettünk egymásnak és jó étvágyat kívántunk. Federico rengeteget mesélt az életéről, a szüleiről, a munkájáról és a terveiről. Nagyon sokat nevettünk, mert néha próbált angolul elmondani néhány szót, de az nem igazán sikerült. Ez egyébként jellemző az olaszokra, hogy még ha tudnak is angolul, egyszerűen nem szívesen szólalnak meg, bár ennek a fordítottját is tapasztaltam, mikor egy idős urat szólítottam meg egy szerelőműhelyben, és érezve, hogy nem vagyok olasz, folyékonyan válaszolt angolul.

Szerettük volna a tengert is látni még ma, amit utólag megbántunk, mert a kései órán elszaporodtak a medúzák és visítva futottunk ki a vízből néhány piros folttal a karunkon. Este "kihallgattam" Federicot, mikor az anyukája felhívta, hogy mi újság, hogy boldogul az idegenekkel és jól esett hallanom, mikor elmondta, hogy minden rendben, mert a mamma – vagyis én – beszél olaszul. Federico kérte, hogy visszafelé is nézzünk be hozzá, de sajnos nem így terveztük, pedig szívesen megszálltunk volna nála ismét.