Készülj Itália! Jövünk!

Amikor autóval vágunk neki az útnak, sokkal több előkészületre és felkészülésre van szükségünk, mintha repülővel mennénk. Utóbbinál természetes, hogy gyorsan odaérünk, és elég egy szálláshelyet lefoglalnunk, hiszen csak a tömegközlekedési eszközök állnak rendelkezésünkre, ha helyet akarunk változtatni, és tulajdonképpen elég egy bankkártya, míg autóval nekivágni az útnak a bankkártyán kívül sokkal több mindenre szükségünk van. Miért is ne lenne, hisz elfér szinte minden egy WV Transporter feneketlen bendőjében. Ezen kívül sokkal mobilabbak vagyunk, nincsenek távolságok és tulajdonképpen ez benne a legjobb, hogy bárhová mehetünk, nem csak oda, ahová eredetileg készültünk, vagy ahol letáboroztunk.

Idén is ez volt a terv, ami rengeteg szervezést igényelt, ugyanis egy veterán autóval indultunk útnak, tehát bármi előfordulhatott a képességeivel, viszont Anti úgy ismeri az autóját, mint a tenyerét, úgyhogy teljes biztonságban érezhettük magunkat.

Egy elég távoli helyszínt néztünk ki végcélnak, ami az olasz csizma alsó tájékán található, viszont odáig eljutni több napot vett igénybe, ezért több szállást is le kellett foglalnunk, ahová pedig fontos, hogy időben érkezzünk. De mindent a maga idejében!

Szlovénián keresztül mentünk, amely ország mindig lenyűgöz, hogy milyen tiszta és rendezett és ha jobban szeretném a rendet és a hegyeket, akkor bele tudnék szerelmesedni, de számomra inkább üresnek hat.

Sokkal jobban szeretem a tengert, mint a hegymászást – egyébként az autó sem rajongott a túl magas emelkedőkért - ezért is lopta be magát a szívembe első állomásunk Trieszt.

Eddig sosem álltunk meg ezen a helyen, pedig hiába északi város, azért már nagyon olasz is a sikátoraival, a gyönyörű épületeivel, tereivel, szökőkútjaival és a részletekben megbúvó extravaganciájával - mint a magányos, kicsit szerencsétlenül kinéző oroszlán és a mindkét oldalán kifaragott ablakkitámasztó - vagy az egyszerűen finom gelato-jával.

Mikor indultunk tovább, parányit eltévedtünk, vagy inkább figyelmetlenségből adódó kitérőnek nevezném. A kikötői raktárak közé keveredtünk be, az elhagyott, üresnek tűnő konténerek és épületek közé, ahol - gondolom a vasárnap miatt -, egy teremtett lélek sem tartózkodott és talán nekünk sem kellett volna. Kanyarogtunk egy jó ideig, mire megtaláltuk a kiutat és végre elmúlt a szorongásunk.

Az egyetlen hegyesebb kitérőnk az első szálláshelyünk volt, Corno di Rosazzo. Annyira közel voltunk a felhőkhöz, hogy el is eredt az eső, és míg itt tartózkodtunk el sem akart állni. Hívtam a szállásadónkat telefonon, de nem vette fel. Álltunk és vártuk, hogy visszahívjon, ki tudja, milyen tevékenységben volt éppen. Néztük a lakótelepet, találtunk egy pizzériát - ez később jól jöhet. Andrei viszont nem hívott, úgyhogy fogtam magam és becsöngettem. Antiék nem szálltak ki az autóból, hiszen esett. Andrei azonnal felengedett. Valamiért nem fordult meg a fejemben, hogy talán ezzel a módszerrel cserkészi be az áldozatait, és soha többet nem látom a családomat, pedig akár ez is lehetett volna.

Az ajtóban egy mosolygós, szemüveges férfi fogadott, kicsit álmos tekintettel. Mint később kiderült - merthogy hajnalig beszélgettünk -, ő egy orosz középkorú pasi, aki otthonról dolgozik, mint fordító. A lakás gyönyörűen be volt rendezve ennek megfelelően, az erkélyen egy olvasószoba, a nappaliban könyvektől roskadozó polcok, laptop, kikapcsolódásra alkalmas szintetizátor, amin tudott játszani is. Egy olasz nőt vett el feleségül és bár elváltak, ő megszerette az olasz mentalitást és itt maradt.

Rendkívül érdekelte a nyelv, vagyis a magyar nyelv, és fantasztikus volt vele beszélgetni olaszul, mert nagyon tudta, hogy fogalmazzon meg egy mondatot, hogy könnyen megértsem. Imádta Anti szójátékait is, mint a burro muro vagy az uomo uovo.