Lent délen

Az utolsó hosszabb út következett a célig, vagyis Torre Mileto-ig. Végig a tengerparton mentünk, viszont olyan forgalmassá vált ez az útszakasz, hogy sokszor csak lépésben tudtunk haladni. Aztán megérkeztünk és egy kicsit megijedtem. Egy kihalt, sok helyütt kiégett vagy kifosztott lakóépület mellett haladtunk el a kempinget keresve. Némelyik házból kiüvöltöttek, néhol félmeztelen gyerekek rohangáltak hatalmas szemétkupacok mellett és nagyon nem tudtuk, hogy hol vagyunk, de reméltük, hogy rossz helyen.

Az út mellett lapátolt egy férfi. Anti megállt mellette, hogy megkérdezzem, merre van a Little Campeggio. Rám emelte a tekintetét, de szerintem nem is látott, dőlt belőle a piaszag és ugyan mozgott a szája, de fogalmam sincs, mit mondott, pedig egyáltalán nem beszélt gyorsan, sőt, mintha újra nekifutott volna egy-egy szónak, én viszont mondtam Antinak, hogy adjon gázt. Legközelebb egy nőt kérdeztünk meg, aki már el tudta magyarázni, hogy túl korán fordultunk le a főútról. Végre kivilágosodott, eltűntek a putrik és egy gondozottabb, bár szerény kivitelű nyaralóövezetbe érkeztünk, ahol egymás mellett két kemping állt. Az egyiknél több lakóautót, sátrat láttunk, míg a miénk szinte üres volt. Nem akartunk semmi messzemenő következtetést levonni ebből az információból.

A főnök helyett az anyukája fogadott bennünket, aki nagyon kedves volt és tudta, mit kell tennie, bár a papírmunkát a fiára bízta. A nénit egyébként mindig lehetett látni a bejáratnál, ugyanis a porta mellett volt a saját kis háza, aminek a teraszán hol krumplit pucolt, hol újságot olvasott, de sosem felejtett el inteni nekünk. Szerintem ő volt a térfigyelő kamera.

Elfoglaltuk a helyünket, majd még a sátor felállítása előtt lementünk a tengerhez. Homokos volt, hosszú, végeláthatatlan partszakasszal, ahol kedvemre kocoghatok, akár már holnap reggel.

Gondoltuk nem indult be még a szezon, ezért vannak ennyire kevesen, és valóban később több autó és lakóautó érkezett, fiatalokkal, vagy egész családokkal, de sosem maradtak olyan sokáig, mint mi. Persze a hatalmas alapterülethez képest elhanyagolható volt a foglalt helyek száma. Egyszer a mellettünk lévő placcon egy cica is letáborozott, pórázon volt szegény, de csak így lehetett egy helyben tartani. Egyébként az egész szigeten nem voltak macskák, viszont annál több kutya.

Pár nap eltelte után a tulaj úgy döntött, hogy egy kis plusz bevételhez akar jutni, így a korábban ingyenes tusolókra pénzautomatát szerelt. 3 napig szerelte, mire mindegyiket sikerült beüzemelnie. Nem sajnáltuk tőle az 1 eurót, annyiba került egy sör is.

Bár csendes környéken voltunk, főleg, hogy alig szálltak meg vendégek, de azért csend sosem volt. A tenger zúgását nem nevezném zajnak, az állandó hullámzás hangja inkább megnyugtató. Napközben a kabócák cirregése, berregése biztosította az alapzajt, akik csak napnyugtakor csendesedtek el, amikor - vagy éppen ezért - kezdődött az élet a parton és a bárban, ahol pedig zenés-táncos esteket rendeztek a 60-as évek zenéjéből. Valamiért sosem mentünk le mulatni egyet.