L'ultimo cena

Torre Miletoban az utolsó estén vettük a bátorságot és betértünk az egyetlen étterembe vacsorázni. Tamara bolognai spaghettit fogyasztott, Anti rákot rendelt én pedig valami ismeretlen nevűt, ami biztos, hogy nem rák, legalábbis a pincér szerint. Aztán kihozott egy óriási rákot. A végére már belejöttem a pucolásába, de továbbra sem szeretem, bármennyire is egészséges és az ujjaim is büdösek lettek tőle.

Egy kicsit lehűlt a levegő, mert tegnap este hatalmas vihar volt. Be is ázott a sátrunk, állandóan fordultam, hogy ne csöpögjön rám a víz. Reggelre viszont szépen kiderült az idő, csak a hullámok jelezték, hogy mi történt.

Másnap reggel készültünk hazafelé. Délig el kellett hagyni a kempinget, különben ki kellett volna fizetni még egy napot, viszont csak este, kicsit hűvösebben akart Anti vezetni. Összepakoltunk hát és leparkoltunk a tengerparton. Azt terveztük, hogy egész nap strandolunk, pihenünk, na és elköltjük a néger árusoknál a maradék készpénzünket. Gyönyörű ruhákkal és rengeteg hűtőmágnessel felpakolva tértünk vissza a bázisra. Az alkudozás - ami kötelező, mert az árusok nem szégyellik kimondani az irreális árakat, amiket tulajdonképpen ők sem hisznek el, hogy bárki is kifizetné - egy idő után már könnyen ment, szinte féláron, vagy ugyanannyiért, de dupla mennyiséget vettünk. Néha megjátszották magukat, hogy felháborodtak a kimondott összegen, de mi is elég jó színészek vagyunk és mikor látták, hogy szó nélkül továbbállunk, már egyből marasztalni próbáltak, míg kompromisszumot nem kötöttünk. Még estefelé visszaszemtelenkedtünk a kempingbe tusolni, a srác csak nevetett és jóváhagyta, mondjuk fizettünk érte, egy szava sem lehetett.

Beérve az első városba, Termoliba, megvacsoráztunk egy cukrászdában, ami finom fagylaltot, süteményt és kávét jelentett. Hatalmas élet volt még ilyen kései órán, hétköznap is.

Éjfél után megállított minket a rendőr. Próbáltam úgy tenni, mint aki nem érti, amit mond, de tényleg nem igazán volt érthető, hogy mit akar. Anti szerint nem látott még ilyen autót, elsősorban a kíváncsisága vezetett odáig, hogy feltartóztasson minket. Persze a kötelességét is teljesítette, úgyhogy elkérte a papírokat is, mint például a kocsi zöldkártyáját. Kiderült, hogy az nincs, Anti elfelejtett elhozni, csak a tavalyit találta meg. Ekkor a nem filmsztár kinézetű rendőr közölte, hogy folytassuk inkább gyalog az utunkat. Ezt már el is mutogatta, úgyhogy nagyon hülyének kellett lennünk, hogy ne értsük. Egyébként be volt fizetve minden, csak kinyomtatni felejtette el Anti a papírt, amit én el is mondtam, úgyhogy végül továbbengedett minket. Hajnalban aludtunk a kocsiban pár órát, majd folytattuk az utunkat. Ekkor megint megállított egy carabinieri, de őt csak az érdekelte, hogy hányan vagyunk az autóban és hová megyünk.

Riminiben néztük a napfelkeltét, és próbáltunk átjutni a településen, de állandóan útlezárásokba és egyirányú utcákba botlottunk, mert a gps úgy gondolta, hogy a 30-as övezetben szeretnénk megöregedni. Nagy nehezen eljutottunk Rovigo-ba, ahol Stefano már várt minket. Végre a kényelmes ágyban pihenhettünk ismét, a megszokott környezetben. Most volt időnk kicsit jobban szemügyre venni a városkát, és bár szép volt, a kényelmes kávézóival és a főtéren lévő piacával, nagy benyomást nem tett rám.

Másnap Andrei-nál aludtunk Corno di Rosazzo-ban, ahol ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Andrei azóta megtanult pár magyar szót, de folyamatosan szerette volna bővíteni a szókincsét. Már kedvenc szava is volt, amit boncolgatott és jókat nevetett rajta, a görögdinnye.

Tamara szerette volna Nannerlt megajándékozni valami olasz játékkal, és hihetetlen, de 4 km-re a határtól találtunk egy kisállatkereskedést, ami még két percig nyitva volt. Ezután jöttek a szerpentinek, amit most már annyira nem élveztünk, főleg, hogy az autó elkezdett fura hangokat kiadni az egyik kereke környékén. Anti persze ura volt a helyzetnek, de azért az autó kerekedett felül rajta.

És végül szerencsésen hazaértünk erről a feledhetetlen utazásról, hogy tervezzük a következőt! Az egyetlen baki, amit elkövettem csak itthon derült ki, lefekvéskor. A kedvenc, pöttyös párnámat Andreinál felejtettem. Legyen az én bánatom az ő öröme!