Itthon érzem magam

Másnap reggel megkerestük a legközelebb lévő kávézót, ahol wifi is van. Szükségünk volt némi információra a netről és Olaszországban ritkán volt a lakásokban internet. Persze, ha már kávézó, akkor jó kis beszélgetés a helyiekkel és finom tramezzino és caffé fogyasztása.

Aztán megnéztük a várost nappal is, részletesebben is és megsimogattuk az összes macskát, akivel találkoztunk. Az egyik parkban tábla figyelmeztetett, hogy itt egy macskakolónia él, ne etessük, mert nem éhesek.

                                     

A tegnapi borongós időjárást elfújta a szél és bár a tenger nem hívogatott fürdésre, a napsütés rendkívül kellemes volt a városnézésre. Rengeteget járkáltunk mindenfelé, az óváros régi kövei, ha mesélhetnének, sokat elárulhatnának a régi korokról, bár így beszédesek voltak. Sajnos néhol már támogatni kellett az ódon falakat, melyek simák voltak és önmagukban is szépek. Néha lepihentünk valahol, néztük az embereket, ettünk gyümölcsöt, szedtünk olivabogyót és elmentünk a temetőbe.

Ugyanaz a bácsika volt a portás, aki a múltkor is. Elküldött minket az irodába, ahol reméltük, kapunk valamilyen információt, de sehol senkit sem találtunk, bár a kiírás szerint még nyitva kellett volna lenniük. Persze ez Olaszország, sokszor egyedi nyitvatartással, meghosszabbított sziesztákkal és persze, hogy a portás ezt nem tudta. A temetőhöz vezető úton és bent a cimiteroban is rengeteg papagáj él, akik folyamatos csivitelésükkel és a zöld szárnyuk rebesgetésével vonzzák magukra a figyelmet.

A városban nagyon sok fiatal bandázott mindenfelé. De tényleg fiatal, 10-12 évesek, kiöltözve, néhol éppen a ruha hiánya szúrt szemet, némelyik lányka pedig úgy ki volt festve, mintha színházi fellépésre sietne. Az idősebb fiúkat onnan lehetett már távolról megismerni, hogy parányi bajusz serkent az orruk alatt. Gondolom ez volt a védjegyük.

Ahogy lement a Nap, lehűlt a levegő is, úgyhogy beültünk a kedvenc pizzériánkba - mintha törzsvendégek lennénk - és míg vártuk a vacsorát, addig ittunk egy forró teát. Persze Anti kemény volt, őt csak a hideg birra tudta felmelegíteni. A pizza megint isteni volt, én pisztáciásat kértem, ilyet még úgy sem ettem és abszolút illett a tésztához és a hangulatomhoz.

Aztán Anti - a segítségemmel - leírta a pincérnőnek a papír alátétre, hogy mi már jártunk itt nyáron és akkor is nagyon finom volt a pizza. A lány bevitte a szakácsnak megmutatni, aki válaszul meghívott minket egy pohár italra. Az olaszok és a magukat olasznak képzelő magyarok már csak ilyenek. Barátságosak és kedvesek.