Évnyitó

Mikor lezajlott a Waldorf-felvételi, közölte a tanító néni, hogy három héten belül visszajelez, hogy miként döntöttek. Kezdetben mindennap eszembe jutott, hogy ha nem lenne más okom, akkor ezen idegeskedjem, aztán egyre ritkábban ötlött fel bennem, míg a három hét lejártának utolsó napján szinte meglepetésszerűen hasított belém, hogy most akkor mi van? Ha nem vették fel, nem is szólnak? Szerencsére nem maradtam sokáig kétségek között, mert még aznap megjött a levél, hogy a lányom felvételt nyert, nyugodjon meg az anyuka és készüljön fel a hosszú iskolás évek megpróbáltatásaira.

Kedélyesen elbeszélgettünk az igazgatóval is, akit Waldorféknál iskolaképviselőnek hívnak, ahogy a tanító néni is osztálytanító, vagy a szülőértekezlet, ami szülői est. Itt valamiért mindent másképp hívnak, ami nem baj, mert értelmesek ezek a szavak is, (nem úgy, mint a láthatósági mellény).

Tényleg teljesen eltér a hagyományos iskoláktól, talán ez vonzott bennünket Antival leginkább, és ahogy megismertük a programjukat, felismertük az értékeket.

Én iszonyú sokat tanultam azért, hogy eljussak a megmérettetésig, és hogy ne az legyen belőlem, aminek akkor készültem – bár nem bántam meg, nem érzem elfecsérelt időnek, de akár érezhetném is. Remélem Taminak lesz ideje eldönteni, hogy mi szeretne lenni, és tehetsége meg kitartása, hogy ő legyen a legjobb. Mindegy, hogy a közértben fog dolgozni és a vásárlók azért veszik meg ott az árut, mert Ő ott dolgozik, ahogy az is, hogy ő lesz a legjobb lúdtalpkészítő kisiparos és csak tőle veszik a betéteket. Persze azt sem bánom, ha feltalálja a rák ellenszerét, és arról sem fogom lebeszéli, hogy légiutas-kísérő legyen, mint ahogy tették ezt az én szüleim.

Én csak azt szeretném, hogy legyen egyénisége, kiálljon az igaza mellett, ne hátráljon meg a kihívások elöl és boldog legyen.

A Waldorf-pedagógia olyan célkitűzéseket is maga elé tűzött, hogy nem csak a diákokat tanítja, de a szülőket is neveli. A közönyös felnőttek figyelmét egymásra irányítja, akár legyen szó segítségnyújtásról, akár információcseréről, akár miről. A szívességbank is szóbakerült, ami számunkra nem volt ismeretlen Coelho könyvéből és egyébként sem az életünkből. (Aki nem tudja, miről beszélek, olvassa el a Zahirt.)

A sok program néha furcsa is, mivel szokatlan. Nem vagyok hozzászokva, hogy iskolai döntésekbe beleszóljak, plusz munkákra vállalkozzam. Fárasztó is, mert van épp elég munkám, de jóérzés is, hogy számítanak rám, hogy az én kezem nyoma is ott van a teremben, amit Tami használ, hogy akkor is mellette leszek, mikor ott sem vagyok. Még sok kihívás áll előttünk, de ilyen az élet.

A nyár folyamán majdhogynem összekovácsolódtak a szülők, hiszen közösen kellett létrehoznunk egy új osztálytermet a leendő elsősöknek, de sokkal jobb így belépni a tanterembe, hogy mindenki tudja, jé a parkettát én tettem le, a függönyt én hoztam, a falat én festettem, ami színében illeszkedik a gyerekek mostani egyéniségéhez és minden évben változni fog, ahogy a gyermek is alakul.

Az évnyitó előtti szombaton még volt egy találkozó a ligetben, hogy még jobban, immár nem munka közben, hanem oldott, kötetlen hangulatban beszélgessünk egymással és a gyerekek is játék közben szerezzenek barátokat. Tami ezt a feladatot könnyedén teljesítette, a felnőtteknél ez lassabban megy, de legalább minden esély adott volt rá.

Ez a hétvégém szinte csak hímezéssel telt, hogy a nemez párnát, a tornazsákot és kézimunkazsákot egyedivé tegyem. Ez csak azért volt nehéz, mert gyerekkoromban hímeztem utoljára, fogalmam sem volt, hogy milyen technikával jutok eredményre, ráadásul Tami kitalálta, hogy a párnáján macska legyen, meg pillangó, amit szerencsémre Titi előrajzolt, de a végén még virág és egy ferde felhő is került rá.Tami cseppet sem izgult az ünnepség miatt, csak én voltam ideges, hogy mi lesz. Az sem segített a feloldódásban, hogy a lány induláskor közölte, hogy inkább másik ruhát venne fel, szorítja, nyomja, rövid és hosszú is, de már nem volt idő átöltöztetni.

Az évnyitó egész gyorsan zajlott, nem voltak nagy beszédek, csak a fontosabb dolgokat mondták el tömören, aztán az elsősök átmentek a szüleikkel és a tanító nénivel a virágkapu alatt, ezzel hivatalosan is belépve az iskolába. (A szülők is!)A következő helyszín az osztályterem volt, ahol Erzsi néni üdvözölte a gyerekeket és mondott egy mesét, ami lehet, hogy kicsit hosszúra sikeredett.

Jó volt ez így, hogy ebben az iskolában már korábban elkezdődött a tanév, vagyis nem idegenként álltunk egymás mellett, a gyerekek sem voltak annyira feszélyezettek, mint egy hagyományos iskolában, ahol még csak látásból sem ismerik egymást.

Az egyedüli gond, hogy épp nyaraltunk, amikor az ebédet be kellett volna fizetni, és eszünkbe sem jutott, hogy megkérjünk valakit, hogy helyettesítsen. Így erre a hétre Taminak dupla uzsonnát kell csomagolnom, vagy valahogy megoldani, hogy ebéd előtt elhozzam, csak félek, hogy hozzászokik.

Remélem jól fogja érezni magát a lányom, sok újat tanul, okosodik, az érzelmi élete fejlődik, kinyílik (már ha bír ennél jobban) és nem fogja stresszelni a teljesítménykényszer, mint egy hagyományos iskolában.