Négyből három

Csütörtökön reggel Csiki kicsit furcsán viselkedett. Nem szokott ennyire hízelegni, mint akkor, beéri, hogy kap enni és némi simogatást, de ezen a reggelen lépni sem lehetett tőle. Tamit már eléggé felidegesítette, hogy bármerre is ment, a macska a nyomában volt. Persze, kissé eltúlzott mérgelődés volt ez, inkább élvezte, csak nekem mutatta, hogy a macska miatt megy ilyen lassan a készülődés, hiszen így sokkal szórakoztatóbb volt az öltözés, mint az lenni szokott, hogy anya percenként noszogatja, hogy: öltözzél már!, még mindig nem vetted fel?, elkésünk! Végül már az asztal tetején húzta fel a nadrágját, hátha ott nyugta lesz a dörgölődő jószágtól, persze előre meg lehetett jósolni, hogy még a szekrény tetején sem lenne biztonságban.

Nem én vittem iskolába, úgyhogy még öt percre ledőltem és simogattam kedvencemet, hogy lenyugodjon. Kicsit abba is hagyta a nyávogást, ledőlt mellém és dorombolt. Aztán elmentem. Úgy egy óra múlva értem haza. Csiki szaladt elém a szobából. A látvány borzasztó volt, mert maga után vonszolta elsőszülöttét. Gyorsan bekísértem a dobozába, ahol azonnal elvégezte az utómunkálatokat, szerencsére az odakészített ollóra már nem volt szükség. Aztán ültem és simogattam, ennél többet nem tehettem. Mivel sokáig nem történt semmi, nekiláttam, hogy rendbe hozzam a hálószobát, mivel megint az ágyunkban indult be a szülés, de legalább nem éjszaka. Elkezdtem áthúzni az ágyneműt, majd mostam. Volt egy órám, mire jött a folytatás.

Mikor kipottyant a második cica már tudtam, mi tartott ilyen sokáig. Halva született szegényke. Még hagytam egy darabig, hadd nyalogassa, hátha magához tér, de perceken keresztül nem mozdult, nem lélegzett. Nagyon sajnáltam, de muszáj volt eltüntetnem.

Ezek után, de fogalmam sincs miért, Csiki mindenáron az alomban akarta folytatni a szülést. Az első cicát is vitte oda, hogy együtt legyenek. Alig bírtam "lebeszélni", hogy ez így nem lesz jó, mégsem a mellékhelységben kéne ezt megejteni. Nagy nehezen sikerült visszaterelnem a szülődobozába, bár beletelt egy órába. Szerintem csak azért engedett, mert jöttek az újabb fájások. A harmadik cica olyan sárga volt, hogy azt gondoltam mégsem sziámik lesznek, de a gondos mosdatás után ez is szépen kifehéredett. A negyedik pedig már gond nélkül kicsusszant, szinte észre sem vettem.

Úgy látszik négy cica fér el a pocakjában, amiből csak három marad. Talán jobb is így, hogy nem két hónap múltán pusztul el, mint a múltkor. Hófehér mind, ahogy lennie kell és elég élénkek, nem is túl picik, szépen szopnak mindnyájan, remélem mind megmarad.

Huncut is végre magához tért, már nem viselkedik olyan ellenszenvesen velünk, mint korábban, bár egy darabig jobban érezte magát a kerítésen kívül, de most már újra a mi cicánk.