A szegedi Vadaspark után a budapesti állatkert nem jobb, csak más. Nagyobb és több állat van jelen, bár nem biztos, hogy nagyobb hely jut egy-egy fajnak. Nincs több pad, ahol le lehet pihenni, de amit mi igénybe vettünk, az vagy egy étteremre, vagy egy ház oldalára nézett. Nincs nagyobb választék a büfében, de az zárás előtt egy órával elfogy. Nincs nagyobb üveg a ketrecek oldalában, de azt benőtte a borostyán, hogy alig látni, ki lakik odabent.
A több állat viszont zavaró is lehet, ha nem szánunk rá egy egész napot, ami reggeltől estig tart. Mi csak dél után érkeztünk meg a fővárosba, és a Városligeten átsétálva jó pár játszóteret is érintettünk, ami szintén nem gyorsította lépteinket. Viszont itt tehettünk egy futurisztikus utazást, mikor megláttuk önmagunkat 20 év múlva.
Tami már ismerősként lépett be az elefántokkal övezett kapun, pedig csak háromszor járt itt, mégis ő mutatta nekünk az utat, mi merre van, persze biztos csak a játszótér helyét illetően volt, főleg, hogy több dolog máshová került legutóbbi látogatásunk óta.
Szeretem az állatokat és sajnálom is őket ilyen környezetben, de utóbbi érzésemet próbáltam elnyomni, csak az elefántoknál nem sikerült. Rajtuk nagyon látszik, hogy nem itt szeretnék leélni az életüket, de sok állatnak ez az utolsó mentsvára a kihalás elöl. A civilizált társadalom magával hozza azt a szörnyűséget, hogy nem törődik tágabb környezetével, csak a mikrovilágában érezze jól magát, hogy mi lesz az ivóvízzel, az állatokkal és növényekkel, hogy az unokájuk láthat-e még olyan élőlényeket, melyeket ő még igen, nem érdekli. Szó szerint maga alatt vágja a fát. És most nem beszélek az orvvadászokról, akik szándékosan tesznek kárt. Szerintem sokkal veszélyesebb a nemtörődöm ember, talán mert többen vannak. Már pedig akad lehetőség, hogy egy kicsi odafigyeléssel több hektárnyi erdőt megmentsünk, például a folyószámlát az interneten követjük nyomon, nem levélben, így az állatok élettere is megmaradna, de azzal, hogy nem öltünk magunkra krokodilbőr cipőt, vagy nercbundát egy-két állatfaj életét is megmenthetjük.
Az ilyen és ehhez hasonlatos gondolatokat félretéve próbáltam örülni a jelennek, hogy együtt van a család, hogy a lány élvezi az állatok, beleértve a szülei társaságát és egyszer sem panaszkodik, hogy fáradt, hogy haza akar menni.
Ilyen szellemben dobtunk almacsutkát a mosómedvének, hátha szokásához híven megmossa és befalatozza. Most nem tette. Aranyosan markolászta, tapogatta a mancsával, de nem volt éhes.
Nem úgy a tevék, akik nagyon szerették volna, ha Tami megkínálja őket kedvenc csemegéjükből, amit egy automatából lehetett előcsalogatni, viszont nem működött, a jó falat jól bent maradt, de úgy láttuk a korlát is ízlett neki. A nagy hasú kecskék is élvezték, hogy a gyerekek elkényeztetik simogatásukkal. A farkasok viszont most nem nyűgözték le a lányt, mint korábban. Folyton változik ez a gyerek, egyre nehezebb vele lépést tartani! Most inkább a jegesmedve és a fóka érdekelte.
Éppen elcsíptük utóbbi etetését. Nagyon látványos volt, ahogy forgott a medence szélén, vagy labdázott néhány falat hal reményében.
A lusta orángutánok még így is félelmetesnek hatottak, hogy az oldalukon fekve ejtőztek, épp csak annyira mozdulva meg, hogy egy-egy legyet elhessentsenek a hasukról. Túl emberiek voltak és ez engem kicsit megijesztett.
Felfedeztünk egy új fajt is! Nagyon barátságos, bárki megsimogathatja, de azért az erős rácsok nem véletlenül vannak felszerelve. Mindenevő, de főleg a másét szereti, legyen az szendvics vagy hot-dog, de a gyümölcsöt is kedveli, ha valaki jóízűen falatozza a közelében. Azóta senkit sem harapott meg, mióta kihullott elől két foga, de azért elég csúnyán tud nézni, ha nem vesznek neki valami ajándékot a boltból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése