Teli vagyok félelemmel. Mindig attól rettegek, hogy nem szeret a lányom. Főleg, mikor megbántom, mert valami rossz fát tesz a tűzre, és nekem kötelességem megbüntetni, megszidni, de legalábbis hangot adni nemtetszésemnek. Ilyenkor annyira rosszul érzem magam és elfog a kétségbeesés, hogy elveszítem a szeretetét, hogy nem lesz már az én kicsi lányom. Tudom, hogy eltúlzom, hogy nem ilyen egyoldalú a dolog, hisz sokkal több jót kap tőlem, mint rosszat (legalábbis remélem így érzi), mégis belülről emésztem magam emiatt. Egyszer valakitől hallottam, amikor megpofozta a gyerekét, hogy neki jobban fájt. Akkor ezt nem értettem, de anyaként most már nagyon is. Szerencsére pofont még nem kellett adnom, de a szóbeli fegyelmezés is ugyanúgy fáj, illetve nem is az, amit ki kell mondanom, hanem ahogy ő hallgatja, ahogy megéli, ahogy a szomorú őzike szemeivel néz és nem igazán tudom, mi játszódik le benne, mert ilyenkor nem beszél, hiába kérdezem. Úgy érzem egyre többször kell szidnom, mint ahogy szeretném és nem igazán tudom, hogy miként kerülhetném el. Biztos mások is így vannak ezzel, de nem ismerem a mások álláspontját, csak az enyémet. Azt érzem.
Az iskoláról elég nehezen tudom belőle kihúzni az információkat. Mesél ő, de konkrét dolgot nagyon keveset. Csak a végeredményt mondja el, de hogy miként jut el odáig, vagy mi az előzménye, arról már képtelen beszámolni. Mivel nincs támpontom, vagyis elég kevés, ezért kérdezni is nehéz.
Maszatosan
A múltkor beszélgettünk a tanító nénivel. Azt tudtam a lányomról, hogy mindig kiáll az igaza mellett, nem kell félteni, hogy szembeszálljon bárkivel, legyen az hasonló korosztály, vagy felnőtt. Engem már többször kijavított, mikor nem pontosan idéztem a szavait, hiába volt a lényege ugyanaz, kikérte magának, mert ő nem így mondta. Sosem haragudtam rá emiatt, sőt büszke voltam, hogy nem engedi, hogy akár kicsit is eltérjek az igazságtól, még ha többször kellemetlen helyzetbe is hozott. Azt viszont meglepve hallottam, hogy inkább fizikai konfliktusba keveredik az osztálytársaival, vagyis visszaüt, ha bántják. El sem tudtam képzelni.
Természetesen a fiúk, illetve három fiú áll az összetűzések hátterében. A kiváltó ok, amivel ennyire fel lehet dühíteni, hogy kiszedik a tornazsákjából a holmiját és szétdobálják. Ennek a tettnek mindig következménye lesz. Én sem hagynám szó nélkül, de én biztos hogy csak szó nélkül nem hagynám. Gondolom a lány kezdetben próbálta verbálisan elintézni az ügyet, de mivel nem volt eredménye, nem maradt más lehetősége, mint hogy nekimenjen, akár a nála erősebbnek is.
Ennek a tudásnak a fényében már könnyebb volt elbeszélgetnem a lányommal, és kiderült, hogy csak az ő holmiját piszkálják a fiúk, a többi lányét nem. Megvilágítottam előtte, hogy talán benne van valami hiba, hogy mindenkit békén hagynak, csak őt nem. Közösen elkezdtük keresni az okokat. Hamarosan meg is találtuk: a dühe. Az hajtja a srácokat, hogy látják, mennyire könnyen fel lehet bőszíteni. Azt tanácsoltam Taminak, hogy tegyen úgy, mint akit nem érdekel. Rándítsa meg a vállát, ha így könnyebb elhinnie, de ne adja alájuk a lovat, mert akkor sosem lesz vége a froclizásnak.
És megfogadta a tanácsom! Elővigyázatosságból még reggel kivettem a dresszét a tornazsákból, hogy legalább azt ne hajigálják szét. Kérdeztem délután a lányt, hogy ma mit találtak ki a fiúk? A krétatartóját vették el. És – kérdem kíváncsian – úgy tettél, ahogy tanácsoltam? Igen, nem törődtem velük, sőt még oda is nyújtottam a krétatartót, hadd vigyék. És mi lett a vége? Elvitték, de rögtön vissza is hozták.
Ébredés után
Ezt egy apró sikernek éltem meg, hogy bevált a terv, jól kitolt a fiúkkal, és talán a többi konfliktust is el tudja kerülni ezzel a hozzáállással, bár most már látom, hogy azért ez sem mindig jó. Más dolgokban nem biztos, hogy jó ha enged, inkább álljon ki az igaza mellett, de ő még nem tudja megítélni, hogy mi az amiben így, és mi az, amiben amúgy kell tennie. Nyilvánvaló, hogy számára már a holmija piszkálása is elég fontos volt, és erre bevált ez a terv, más esetben viszont másként kell viselkedni. Nem könnyű.
A tanító néni azt is elmesélte, hogy Tami inkább kivonja magát a foglalkozások alól. Ezt szomorúan hallottam, hiszen az lenne a lényege az iskolának, hogy ott tanuljon, okosodjon, ügyesedjen. Ezt csak úgy tudja elérni, ha figyel, és részt vesz az órákon, nem csak fizikailag, hanem szellemileg is. A Waldorf iskola ezen munkálkodik, nem kényszerít senkit semmire, a tanár "csak" igyekszik rávezetni a gyereket, hogy magától akarjon tanulni és ezt nem szigorral, kötelező jelleggel próbálja elérni, hanem a kedvét igyekszik megnyerni, játékosan, észrevétlenül. Tami számára jelenleg a barátnő, a fecsegés fontosabb, mint a tanulás. Elmagyaráztam a lányomnak, hogy miért járunk iskolába, hogy nem kell lemondania barátnőről, a szórakozásról, csak a szünetre, vagy a délutáni napközire időzíteni. Úgy érzem megértette, de még nem nagyon tapasztalom az eredményt. Egyik nap sikerül, másik nap nem, de azért látom, hogy igyekszik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése