2009. október 15., csütörtök

Évforduló

Éppen két éve, hogy elindítottam a blogomat. Akkoriban még Antival együtt írtam, de nem sokkal később külön felületet béreltem, mert úgy éreztem én mindent megírok előle és jobb lesz, ha párhuzamosan fogalmazunk meg akár ugyanarról a dologról két különböző nézőpontból, szemszögből véleményt. Hogy ez nem jött be igazán, az nem az én hibám.

Kezdetben nem tudtam, mi lesz belőle, csak azt éreztem, hogy szeretném megosztani másokkal a véleményemet, a velem történt eseményeket, a hozzám tartozó érzéseket. Hogy mért blogolok? Tulajdonképpen saját magam megnyugtatására, kifejezésére kezdtem bele, illetve, hogy a fontosabb események, érzések megmaradjanak az utókor számára, netán derűt keltsek egy-két mondatommal. Nem érintek társadalmi jellegű kérdéseket, nem politizálok, nagy nyilvánosságra sem vágyom, csak éppen annyi szót írok le, amennyi számomra szükséges. Ez nem azért van, mert nem érdekel a környezetem, a városom, az országom, mert nem érintenek nap mint nap a különböző megszorító, többször értelmetlen intézkedések, de ezeket nálam sokkal jobban meg tudják fogalmazni mások, sokkal szívesebben olvasom ezeket az írásokat, mint hogy én írjam. Én inkább olyat írok, amit más nem tud.

Többnyire az érzéseimről beszélek, a szűkebb környezetem, a családom mindennapjairól, arról, ami az első helyen szerepel az életemben, a többi csak mellékes, még ha sokszor erősen befolyásol is.

Az olvasói mag maximum 10 emberből tevődik össze, de ezt nem keveslem, ezek közül is csak a felét tudom, hogy kicsoda, de nem is érdekel, maradjanak inkognitóban, ha úgy akarják, bár nem értek vele egyet, hisz egy nicknév sem fedné fel kilétüket. Én, ha rendszeres olvasója vagyok egy blognak, szeretem megszólítani az írót, hogy ne csak egy ipcím legyek a statisztikájában, hiszen azért olvasom, mert érzéseket vált ki belőlem, mért hallgassam el? Kevesen veszik a fáradtságot, hogy esetleg hozzászóljanak a bejegyzéseimhez, pedig nem hiszem, hogy nem alakul ki bennük valami érzés, valami, amit esetleg megoszthatna velem, akár mi legyen is az. Ezt az is cáfolja, hogy a véletlen látogatók többsége is tovább marad, mint az szükséges egy félrekattintás miatt, sőt néha felfedezem, hogy vissza is jön, de ezeket nem nevezem rendszeres látogatóknak, csak akik megszólítottak, vagy személyesen elmondták, hogy olvasnak. Nem tudom, hogy ez mért alakult így, pedig nem írok mindig annyira személyes posztot, de még akkor is inkább levelet küldenek, minthogy a megjegyzésre kattintsanak.

A fő csapásirány, amiért véletlenül hozzám látogatnak a sziámi cicák iránti vonzalom, de nagyon sokan póni és szamár képeket keresnek, vagy idézeteket, esetleg filmcímeket.

Álljon itt egy lista, hogy leginkább milyen keresőkifejezések után olvasnak bele a blogomba:

1. sziámi cica

2. vannak még csodák film

3. csirke kopasztó

4. aú

5. vajajja

6. Medve-tó

7. parajdi fürdő

8. szomorú szerelmes

Ezek pedig a legérdekesebb kifejezések, néha egész mondatok, melyek segítségével rám találtak, és amelyek nem mindig vagy csak szavanként, külön-külön posztban áll össze:

1. nevetve az igazat latin mondások

2. húsz kicsi bocs elindul és kezet mos

3. mit mondjunk el a szülőértekezleten?

4. szép szőrös fiatal lányok (???)

5. 1 évesen tud párzani a kecske

6. sajtból túró

7. cigány legény beleszeret egy magyar lányba

8. milyen legendák szólnak az ember és a barlangi medve találkozásáról?


Hát érdekes világ ez a blogolás.

2 megjegyzés:

promontor írta...

Kedves Zita!
További jó blogolást és sok kedves blogbejegyzést kívánok, már csak egészséges önzésből is!
Üdv, promontor

Zita írta...

Kedves Promontor!
Egy kiváló blogger szájából duplán számít az elismerés. Köszönöm szépen.
Zita