Kezdem a sort a nyuszikkal. Mert hogy ők vannak a legkevesebben, pedig nemrég még rengetegen voltak, de aztán jöttek a szúnyogok és ők még többen voltak és vadabbak. Mikor egy ismerősömnek meséltem, hogy képzeld, alig van már nyulunk, visszakérdezett, hogy ’tán sas vitte el? Nem! – mondom – szúnyog! Pár másodpercnyi döbbent csend és meredt tekintet után kibuggyant belőlem a nevetés, mert rájöttem, hogy ő a szúnyogot úgy képzelte el, mint ahogy a sas repül el az áldozatával, nekem sem kellett több, hogy megelevenedjen szemem előtt ez a képtelen ötlet, ahogy negyvennyolc rovar a levegőbe emeli szegény nyulat. Akárhogy is történt a vesztük, a vége az lett, hogy mindössze három nyuszink maradt. Az ősapa is elpusztult, csak az anya és két kölyke maradt meg. Még jó, hogy a föld alatt laknak, így csak egy részüket kellett nekünk eltemetni, a járatukban biztos van temető is, mert sokan nem jöttek elő onnan. Az az igazság, hogy én már nem szeretném ezt a hármat sem. Elegem lett belőlük, a nyúlhúst sem szereti senki a családban, arról nem is beszélve, hogy túl nehéz megfogni őket, hogy esetleg eljussanak a vágóhídra. Tojást sem tojnak, csak húsvétkor, és eluntam a nézegetésüket is. A Nyúl Köztársaságnak végleg befellegzett.
Viszont a cicáink annál jobban érzik magukat. Most már reggelente alig lehet lépni a nyávogó apróságoktól. Kezdetben nagyon hangosak voltak, ha túl messzire keveredtek a biztonságot nyújtó doboztól, két percnél tovább nem lehetett ép ésszel kibírni a fülsértő ordításukat, ilyenkor muszáj volt előkeríteni és visszaterelni őket a helyükre.
Most már viszont egész otthonosan mozognak a csúszós parkettán, kezdik kiismerni magukat a helyiségekben, nem félnek. Mondjuk az a veszély nem fenyegeti őket, hogy eltévedjenek ebben az óriási házban.
Most, hogy bejött a hűvös idő, és mi begyújtottunk, néha sikerült olyan meleget csinálni, hogy Huncut a kádba menekült hűsölni.
Ja és Tami is gyönyörű macskákat rajzol mostanában. Ő a koszorúslány cica:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése